(Az összes verskézirat linkjeit itt gyűjtöttem egybe.)
1. Mielőtt a versismertetést kezdem, felhívom figyelmüket, hogy a Jelenkor ezévi utolsó száma Bertók-emlékszám. Kortársak versekkel, verselemzésekkel adóznak a novemberben elhunyt költő emlékének. Elnökünk, dr. Nagy Imre írása is olvasható a számban Csönd zuhog (Emléktöredékek Bertók Lászlóról) címmel. Amint tudom, közlöm a teljes írást. A Jelenkor decemberi lapszámának ismertetője itt olvasható.

2. A blogbejegyzésben két, kötetben meg nem jelent kéziratot ismertetek. Az egyiknek a címe De az ítéletig…, a másiknak címe sincsen, kezdősora is nehezen olvasható. Azért valamit erről is megpróbálok összeállítani.

A De az ítéletig… megint Ancikának ajánlott vers. (Ajánlása: Édes Kicsimnek adom hálásan.)

A kézirat pdf-változata.

A versről annyit kell megjegyezni, hogy a költő a vers írásának idején 1943. júniusban is borús, depressziós korszakában volt. Ha beleolvasunk egy interjújának szövegébe, érthetjük, hogy mi okozza a félelmet, a rossz hangulatot. (Ld. kiemelt rész.)
„A többi lakásomról nem akarok beszélni, legfeljebb még két dolgot sze­retnék megemlíteni. Az egyik az, hogy a tisztviselőtelepi lakásunk emléke engem sokáig kísért életemben. Gyakran álmodtam vele, és mindig boldog álmokat. Azt, hogy visszakerültem oda, megint ott lakom. És különös módon ez egyszer meg is történt, nem egészen egy az egyben, némi kis eltéréssel. Még­pedig úgy, hogy 1941-ben, amikor doktorálásom után két évig állástalan vol­tam, végre odakerültem a városhoz, a városi közigazgatásba. És éppen arra az osztályra, ahol a lakásügyeket intézték. Megtudtam, hogy ugyanezen a tiszt­viselőtelepen, de egy utcával följebb egy ugyanolyan lakás, amilyenben régen laktunk, megüresedik. Beadtam rá az igényemet, és az osztályvezető kiutalta számomra. Úgy, hogy egészen a nősülésemig, még három évig, tehát 41-től 44-ig ott lakhattam. Láttam azt a házat, ami az első lakásunk volt, és akkor már a temető ugyan nem létezett, de az egész környék úgy nagyjából őrizte régi arcát. A másik, amit szeretnék a lakásaimmal kapcsolatban megemlíteni, már nősülésem után történt. Amikor első kislányom megszületett, 1950-ben, még nagyon szigorúak voltak a munkaszabályok, és csak annyi volt a kedvezménye feleségemnek, hogy délben hazamehetett, és megszoptathatta a kisgyereket. Viszont minderre az egészre adtak összesen egy órát, amibe az utat is és a szoptatást is bele kellett számítani. Akkor mi a vasútállomáshoz közel laktunk, és feleségem is a városi közigazgatásban dolgozott. Ha akármilyen járművel teszi meg az utat, a közlekedés maga is elvette volna azt az egy órát. Kerestünk tehát egy másik lakást, és viszonylag nem messze a városközponttól kaptunk is egy Kulich Gyula utcai kétszobás lakást. Ezt aztán ugyanabban a házban elcseréltük egy lakóval. Ennek a háznak a szőlejében, illetve a szőlő tetején húzódott a régi városfal, és abba épp ott egy őrtorony volt beépítve. Egy ezre­desé volt régebben ez a ház, hát nyilvánvalóan elkobozták. A kertet meghagy­ták neki, de azt az őrtornyot nekem a csere folytán kiutalták. Onnan az egész várost láttam. Még most is megvan az a torony, helyrehozva. Én a Faustot eb­ben a toronyban fordítottam. Márciustól kezdve decemberig lakható volt. To­vább már nem, mert nem lehetett fűteni. Ide nyugodtan elvonulhattam, mert csak úgy volt megközelíthető, hogy keresztül kellett menni a mi lakásunkon és a kerten, és a feleségemnek lehetősége volt megszűrni a látogatókat. Akit nem akart beengedni, hogy ne zavarjon, nyugodtan elküldhette, mert annak sejtelme se volt, hogy én körülbelül ötven méterre tőle nézelődöm és elmélke­dem. Onnan költöztünk azután ide, ahol most vagyunk, de még mindig fáj a szívem a torony után. (A teljes szöveg itt olvasható. In: KABDEBÓ Lóránt: Elveszett otthonok. Interjú Csorba Győzővel. (A Magyar Rádióban 1986. nov. 14-én elhangzott beszélgetés átdolgozott változata.) = Jelenkor. 1986. 11. 988–996. p. (Ez a 70 éves költőnek ajánlott tematikus Csorba-szám, versekkel, verselemzésekkel. Ajánlom az egészet figyelmükbe.) = Kabdebó Lóránt: Elvesztett otthonok : [Interjúk, beszélgetések]. – Debrecen : Csokonai Kiadó, 2003.  161–172 p. – Ajánlom még mellé a Jelenkorban és a fenti kötetben is megjelent másik interjút: KABDEBÓ Lóránt: A Halál verseitől a Faustig. Interjú Csorba Győzővel. = Jelenkor. 1988. 3. – 219–225. p. = Kabdebó Lóránt: Elvesztett otthonok : [Interjúk, beszélgetések]. – Debrecen : Csokonai Kiadó, 2003.  173–179. p.)
Állás nélkül, ideiglenes lakásban, hogyan lehetne bárki is vidám és derűs. Még akkor sem lehet az, ha éppen megtalálta Kicsikéjét, aki ugyan ölében tartja, kezével és lelkével takarja, de neki sincs ereje a rendelés, a vég, az ítélet felett. Azért a befejező sorok mégis oldják a szorongást és biztatást adnak:  „– De az ítéletig / velem jársz, s kék szemed vizében / oldod homályos rettegésem.” A költő a jelen és a jövő homályos rémeivel, öregkorára pedig a fölfoghatatlan, az élet értelmét megkérdőjelező halállal viaskodott legtöbbször egyre szaporodó rossz perceiben. Nyugodtan kijelenthetem, hiszen majdnem pontosan negyedszázadig családtagként éltem mellette, nem túlzott, amikor Kicsikéjét, később Margitkáját dicsérte: nélküle nem élhette volna túl rettegéseit, nem lett volna meg alkotói nyugalma.

A cím nélküli vers itt olvasható.
A kézirat fotója jpg-formátumban:

A vers és a vers szövegére merőlegesen írt Kicsikének gratuláló két sor szövege, néhány bizonytalan olvasatú szóval:

Nyughattatok(?) volna születetlen
Majd talán nyugosztok temetetlen

Szégyenlek a szemetekbe nézni
Tűz emészti félek tűz emészti

Készülődtem dicsekedni garral
Széppel jóval

S ólálkodó ragadozók ellen
Védőfalat hogyan rak az ember

A sötétből hogy jutott ki végre
hogy jutott ki éjszülött* a fényre

S megrekedt a himes(?) szó a számban
Mit beszéljek, mint hogyan kezdjem [olvashatatlan szó, talán csináljam]

[Az utolsó sort nem tudom olvasni.]
*(Szerintem éjszülött = az éjből született)

Csorba feljegyzése a vers szövegére merőlegesen a lap szélén:
„Drága jó Kicsikém ma 40 éves. Nagyon-nagyon szeretem, hálás vagyok Neki, éljen még soká-soká egészségesen, örömmel.
[19]61. XI. 12.                                              Gy.”

Az 1961 novemberi datálás azt bizonyítja, hogy ez a kézirat véletlenül keveredett a majdnem húsz évvel korábbiak közé. Kötetben nem jelent meg, másféle piszkozatát nem találtam. rendkívül érdekes „verskezdemény”. Az életet és a verset értelmetlennek érző, mégis azok értelemét kereső Csorbára jellemző bizonytalankodás plasztikusan megjelenik benne:  Nyughattatok(?) volna születetlen / Majd talán nyugosztok temetetlen, vagy a S megrekedt a himes(?) szó a számban / Mit beszéljek, mint hogyan kezdjem [olvashatatlan szó, talán csináljam]. A létezés és a szó, beszéd értelmét kutató Csorba áll előttünk, aki bizonytalanságát teljes költői vértezetében mutatja be.

Köszönöm figyelmüket.