36. Csorba blog. A Biztató című vers kéziratának bemutatása

(Az összes verskézirat linkjeit itt gyűjtöttem egybe.)
A blogban a Biztató című, kötetben meg nem jelent Csorba vers kéziratát mutatom be.
Az 1. oldal jpg-formátumban:

A vers szövegének word változata.

BIZTATÓ
Drága Kicsimnek adom

Úgyis elomlik a világ –
lenyeli az éhes űr.
Olvadt szurokba hullanak
a csillagok fejünk fölül.

Egy lesz a szirom és a hegy,
a könnycsepp és a tenger,
az úton siető hangya és
az úti henger. –

Szerelmem riadozva inog
feléd: ama bús vihar
kis martaléka, kit belep
szelével s hullámaival.

Gyönge karoddal foghatsz,
ölelhetlek, mint a kapocs,
hűségünk illanó füst,
akármilyen állhatatos.

Mégis: százféle szorongás
szűk szakadékaiból
nyugvás, hogy ideértünk,
csöndes síkra, ahol

lassu meleg babusgat
sebes szívünk heged,
és fújja a szellő, fújja
róla a fellegeket. –

Lerogyunk mi is egyszer:
ellövi a halál
térdünket – az omlás-romlás
reánktalál.

Csináljuk úgy, hogy a béke
jó ízei folyjanak
vérünkkel a földre, s békét
szívjon belőle a nap.

Pécs, 1943. V. 19.

 

A vers pdf változata itt olvasható.

Biztató és Inkább biztató is jelent meg Csorba-vers kötetben, de nem ez. Biztató címmel a Séta és meditáció című kötetben jelent meg másik vers, amelyet az Összegyűjtött versekbe is beválogatott a költő. Az Inkább biztató című versét Csorba felvette a Vissza Ithakába című válogatott verseskötetébe, Tüskés Tibor szerkesztő pedig a Magyar költészet klasszikusai című sorozatban 1997-ben megjelent Csorba-válogatott kötetben is közölte.
Továbbra sem érzem magamra nézve kötelezőnek a verselemzést, nem is értek hozzá, csak azt tudom, tetszik-e egy vers vagy nem. (Ez tetszik.) Olyan lenne az én verselemzésem, mintha a fűzfa akarna valamilyen műfajban megszólalni. Azért néhány szót magyarázatul.
A két azonos, illetve a harmadik hasonló című vers egyaránt a filozofikus, borúlátó, ugyanakkor mégis bizakodó Csorbát mutatja az olvasónak. Például az Inkább bizakodó:

Nem az első szomorú lenne hát hogy újra hogy megint
nyomorúság veszteség megverettetés
de nem szomorú lámcsak inkább biztató
hisz aki így bír még érezni akiben
ily éles kín képes teremni még
erősen él az és kíván is élni ha nem tudja is

A költő mindegyik versben saját magát biztatja, hogy mégis van értelme annak, amit a földön csinálunk, ami itt történik velünk.
Szerelmem riadozva inog – írja Csorba a “kéziratos” Biztatóban, és ez pontos képet ad akkori, 1943-as lelkiállapotáról. Bizonytalan, depressziós állapotok utáni lélekrajz, amely mégiscsak biztató végkifejlet felé tart. Mert Lerogyunk mi is egyszer: / térdünket ellövi a halál – az omlás-romlás / reánktalál. –  szól a szentencia, de az utolsó versszak mégis csorbai bizakodás, amelyben benne van, hogy itt a földön nincsen jó vég, de bármi történjék is az életben, azt csináljuk úgy, hogy a kiomló vérből a béke jó ízei folyjanak. A verstani formák Csorbánál talán szokatlanok: mindig irtózott a hasonlatok, jelzők halmozásától, ebben a versben mégis sokszor alkalmazza ezeket, sőt még az alliterációt is: százféle szorongás / szűk szakadékaiból. Rímei is szokatlanul szabályosak, a 2. és a negyedik sor végei csengnek össze. Azért a régi Csorba-forma is megtalálható: enjambement is van a versben: ellövi a halál / térdünket.
Mondhatjuk, hogy a filozofikus, szorongó Csorba teljes fegyverzetben áll előttünk, a verselő Csorba viszont még csak elemeiben mutatja meg magát.

Egyet kell érteni Csorbával, ha szorongunk is, mégis teljes lehet az élet, s amikor majd a halál ellövi térdünket, a kiomló vérből a béke jó ízei folyhatnak, mint az én gyarló életemből is olyan képeket szívhat föl a nap, mint a Frecce Tricolori képei, amelyeket a bemutató helyszínén élvezhettem végig kislányom és férje jóvoltából. Köszönöm nekik, hogy mindenféle szörnyűségek elviselése mellett ezek a képek olthatják, oldhatják a rossz emlékeket. És hogy miről jutott eszembe: hát egy mai online cikkről.

Lám, milyen fura az emberi agy: két végletet is képes összekapcsolni. Csorba és Frecce Tricolori…

Köszönöm figyelmüket.