Eltérek a megszokott blogformától. Ez egy „véletlenül jött” pótlás az előző bejegyzéshez (Csorba 408).

Kedves barátommal a 408. Csorba blog egy bekezdéséről beszéltünk, amelyben mindössze egy utalás erejéig érintettem Kardos Györgyöt a Magvető Könyvkiadó igazgatóját.

„Mindent összevetve, a Szép versek ma már nem sok mindent mutat, maximum azt, hogy az egyik vezető magyar kiadó [Lehet, a Magvető Könyvkiadó nevét szentségtörés lett volna leírni, én azért mégis leírnám, annak ellenére, hogy „életfogytig vezetője” Kardos György irodalmon kívüli munkásságát még az irodalmon belülinél;) is erősebb kritikával szemlélem, P. L.] miként képzeli el manapság a kortárs költészetet.” (In: Pál Sándor Attila: Másak idén a szép versek.)
A beszélgetés közben/után rájöttem, a megjegyzéshez bővebb magyarázat illenék és talán jó volna a honlapon is jobban kibontani a homályosnak tűnő mondatot. Ehhez egy régebbi bejegyzésemet hívtam segítségül. Még a 264. Csorba hírlevélben, a Simeon tűnődése (Bp. : Magvető, 1983) című Csorba kötet ismertetésében  ezt írtam:

„A kötet [Simeon tűnődése P. L.] első ciklusában (Közelgő fal) bibliai témájú verseket is olvashatunk, mint a Dávid tánca (13–14. p.) (a linkről a vers Csorba előadásában is meghallgatható); vagy a Simeon tűnődése (19–20. p.). Ez utóbbi itt olvasható, s ugyanitt meghallgatható Csorba előadásban is. Különös fintora a sorsnak, hogy Csorba, aki soha nem dörgölőzött politikushoz, éppen Kardos Györgynek a Magvető Kiadó igazgatójának ajánlotta a Jákob példája című verset, amely aztán megjelent az In memoriam Kardos György című kötetben is. A kötet szerzői között meghökkenve fedezhetjük fel Csorba mellett többek között Ágh István, Csurka István, Kálnoky László, Nemeskürty István, Galsai Pongrác, Szalay Károly, Kolozsvári Grandpierre Emil nevét is. A kádári (de inkább aczéli)-rendszer művelődéspolitikájának sajátossága volt a 3T, azaz a tilt, tűr, támogat alkalmazása a szerzőkkel  (nemcsak irodalmi, mindenféle más művészeti ág szerzőivel) kapcsolatban. A 3T fő irodalmi kiadója a Magvető volt, ennek igazgatója pedig Kardos György korábbi ÁVH-ezredes, akiről a kiadóba látogató szerzők csak jót hallhattak, s akik előtt Kardos is a jó képét, a megtért kommunistáét mutatta, aki még „kényes” művek kiadását is „bátran” támogatta. A wikipédia Kardos szócikke jó példája annak, hogyan igyekeznek viszonylag jó képet mutatni a szerkesztők-szerzők az ÁVH kínzásokért, koholt perekért (is) felelős vezetőjéről.

A wiki-szócikk befejezése:
„[Kardos György. P. L] 1956 októberének végétől, 2-300 fős csapatával a Belügyminisztérium József Attila utcai szárnyát védte a felkelők [Forradalmárok!!!! P. L.] ellen, ezért később megkapta a Szocialista Hazáért érdemrendet. [Ld. még „cochaza” érdemrend, amivel például a tulajdonos utódai felvétel nélkül kerülhettek egyetemre.  P. L.]
1956 után ezredesként, a HM határon túli katonai hírszerzés osztályán szolgált. 1959-től többször kérelmezte szolgálati állományon kívül helyeztetését.
Könyvkiadóként (1961–1985)
1961-ben néhány hónapig a Medicina Kiadó, majd október 6-ától haláláig a Magvető Könyvkiadó igazgatója volt. A Magvető pár éven belül a kor legsikeresebb magyar vállalatainak egyikévé nőtte ki magát, olyan magyar íróknak biztosított rendszeres megjelenési lehetőséget, mint Berkesi András, Csurka István, Gyurkó László, Moldova György, Szabó Magda, Esterházy Péter, Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza, Weöres Sándor. Kertész Imre regénye, a Sorstalanság kiadását azonban visszautasította.
Egyik legsikeresebb vállalkozása az Albatrosz Könyvek sorozat megindítása volt 1963-ban, amely színvonalas kortárs – nyugati és szocialista – bűnügyi és kalandregények közreadására szakosodott. A kötetek egynémelyike a százezres példányszámot is túllépte (s ezáltal részben a kortárs magyar irodalmat is „eltartotta”. amely jellemzően jóval szerényebb volumenben fogyott). [Elképzelek egy Aczél-Kardos telefonbeszélgetést, amelyben Aczél így szól: „Te, Gyuri, a tengeri albatroszaid közé közé csempésszél már be egy jó magyar sirályt is…” P. L.]
Halála
Kardos Györgynek érelmeszesedése volt, utolsó éveiben több súlyos műtéten esett át. 1985. december 27-én hátsófali infarktust kapott, a Kútvölgyi úti kórházban órákon át küzdöttek az életéért, de már nem tudták megmenteni. Bennfentes irodalmárok [??? P. L.]szerint a Magvető vezetőjeként „ledolgozta”, amit ávósként elkövetett Magyarország ellen.”

Milyen agyafúrt rendszer volt! Figyeljük csak meg a következő részt :”[Kardos György. P. L.] olyan magyar íróknak biztosított rendszeres megjelenési lehetőséget, mint Berkesi András, Csurka István, Gyurkó László, Moldova György, Szabó Magda, Esterházy Péter, Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza, Weöres Sándor. Kertész Imre regénye, a Sorstalanság kiadását azonban visszautasította.” Micsoda zagyva névsor: Berkesi, Gyurkó László, Moldova egy mondatban Csurkával, Esterházyval, Weöres Sándorral… Ez is a „kulturpolitika” módszere volt: az álságos egymás mellé állítás segítségévével az igazi művészt összemosni a  propaganda könyvek íróival, egyiket sárba nyomva, másikat felemelve, így „egyenlősítve”.

Ellenpontként érdemes elolvasni a Pesti Srácok cikkeit a Berkesi-Kardos „szerzőpárossal” kapcsolatban. Berkesi András ÁVH-őrnagy egy vallató verőbrigád parancsnoka volt, Kardos György egyik, talán legjobb barátja. (Érdekes, erről a barátságról és a barátok által koholt vádakról és kínzásokkal kicsikart vallomásokról nem sok szó esik a wiipédia szócikkében.) Innen elérhető a Berkesi-Kardos együttműködést taglaló cikk. Ez a másik írás pedig „csak” Kardosról szól.) Csak évtizedekkel az emlékkönyv megjelenése után derült fény a cikkekben olvasható gusztustalanságokra, miután a Katonapolitikai Osztály iratainak titkosítását feloldották. Aczél rafinált rendszerében Csurkát, Galsait, Csorbát Weörest és barátaikat a Magvető azzal igyekezett magához és a rezsimhez vonzani, hogy a „Kardos Kiadónál” megjelenhettek a műveik, Kardos pedig támogatójukként mutatkozhatott.

De evezzünk csendesebb vizekre, hiszen a kötet mindegyik verse – mint a kötetért [Simeon tűnődése P. L.] 1984-ben kapott nívódíj is mutatja – érdemes a figyelmünkre. Mint általában a Csorba-versek közül, a kötet versei közül is nehéz legkedvesebbet választani. A Főhajtások című ciklushoz hasonlók a Csorba-kötetek megszokottá váló ciklusai lettek. A költőtársak köszöntése és az elhunytakhoz írt búcsúversek kerültek a hasonló ciklusokba, ebbe a kötetbe például József Attila, Jékely Zoltán, Bárdosi Német János Pilinszky János búcsúztatása.

P. J.
Megy-e Urának örömébe?
Vagy csak a sírnak üregébe?
Annyi imára jön-e „Ámen”?
Vagy csak a „Vége”, a „Tovább nem”?
(44. p.)”

És ha elolvasod, feleleveníted, kedves T., Jákob történetét, láthatod, sokfenekű ez a vers ez, amelyet Csorba Kardosnak ajánl. Mert Kardos Gy. is tusakodhatott az Angyallal (Istennel), míg ÁVH-sból kiadóigazgató lett, Csorba pedig élete végéig a Kardos Györgyökkel…”

Írtam fentieket magyarázatul barátomnak.

További magyarázatul másolom a Wikipédia Jákob szócikkét. Itt képeket is láthat a történetről, egyet be is mutatok:

In: Paul Gustave Doré: Jákob tusakodása az angyallal (1855)

A szócikkből  idemásolom Jákob harcának történetét:
„Jákob (héberül: יעקב) a zsidó nép egyik pátriárkája (ősatyja), Izsák és Rebeka kisebbik fia, Ábrahám és Sára unokája, Ézsau ikertestvére.
Istentől a Jiszráél (ישראל, magyarosan Izráel) melléknevet kapta, melynek jelentése Istennel harcoló (erősnek bizonyult a titokzatos lénnyel való küzdelemben).
De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átküldte őket a patakon, és átküldte mindenét. Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam. Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére. Ezért nem eszik meg Izráel fiai mindmáig a csípő forgócsontján levő inat, mert ütés érte Jákób csípőjének forgócsontján az inat.”

A bibliai történetbe rejtette hát Csorba az ajánlás magyarázatát. Aki művelt volt, tudta az okot, aki nem, annak meg jobb is volt nem tudni…

Köszönöm figyelmüket.