A Társasutazás harmadik része itt olvasható a 245. oldaltól a 300. oldalig, vagyis AZ EGY VETRÁNOLVASÓ FELJEGYZÉSEI 2020, a feljegyzések tizedik évéig. (A 244. oldal utolsó bejegyzésével – A naplók vonzása – kezdem közölni ezt a részt, hogy ne kelljen az fejezet első felét keresni. A 245. oldal a „magyarrá, kérdezik néhányan, gyanakodva.) A népi irodalomról fontos jegyzetek, ezt” – sorral kezdődik.
A részeket a munka végén fűzöm egybe, amikor majd a mutatókat is készítem.
Megjegyzésem a mostani fejezethez.

5. Most pedig visszatérek Nagy Imre olvasónaplójához, melynek következő része itt olvasható.
Mutasd meg a(z) …at/et, megmondom, ki vagy, tartja számtalan formában a mondás, aszerint, mi a foglalkozása a kérdezőnek. A könyvtáros, mint én is, nyilván így kérdez: Mutasd a könyvtáradat, megmondom, ki vagy. Esetünkben nem is kell a könyvtárat ismernünk, elég az olvasónaplót forgatni, máris tudjuk, milyen az a könyvtár. Sőt, ez a napló nem csak írója könyvtáráról, hanem írójáról is pontos képet ad, mivel a kiválasztott kedves könyveken keresztül a tulajdonos személyiségét is pontosan megismerhetjük. Őszinte vallomás a választás maga, a kritikák pedig teljessé teszik a vallomást. Ezért hát nyugodtan ajánlhatom a naplót Önöknek: kiváló útmutató egy kiváló könyvtárhoz és bédekker egy nagyszerű tudós világához.

Mivel egy ilyen ismertetőben szokás azért írni személyes véleményről is a dicséreten kívül, annyit megjegyeznék, hogy a professzor XIX. század második felétől jelenkorig tartó időszakról alkotott politikai véleményével nem mindig értek egyet. Nyilván másféle tudás(mennyiség), tapasztalat másféle véleményt alakít ki az emberben. Én a múlt egyes szereplőit nem ítélném meg olyan sarkosan (kivéve persze a Hitler, Sztalin-féle „nem embereket”), mert azt gondolom, a múltbéli cselekedeteket a mából könnyebben illethetjük kritikával a mi ismereteink, tudásunk birtokában, mint az akkori szereplők, másként szólva az egyes cselekedeteket csakis az adott kor körülményibe beillesztve, az akkori helyzetet mérlegelve ítélhetjük meg, még úgy is csak nagyon óvatosan. Ámde ez nem irodalmi kategória, s amit kellett vagy esetleg kell, ahogyan eddig is, őszintén megbeszélhet(t)em a professzorral.
Mit is emelhetnék ki a mostani részből? Nagyon nehéz választani, minden feljegyzés érdekes, okos és megszívlelendő. Mégis, talán egy első látásra nem éppen irodalomtörténész professzorhoz „illő” könyvet választok, ami rávilágíthat arra is, miben egyezik pontosan a véleményünk. Idemásolom az egész leírást. (A képeket én választottam. P. L.) 

James Fenimore Cooper 1850 körül.

„A második szarvas. Azt hiszem, Tolnai Ottónál olvastam, de mástól is hallottam már, Poszler Györgytől többek között, hogy ahogy az ember öregszik, szeret visszatérni az első könyveihez. Én például most újra elolvastam az amerikai írónak, James Fenimore Coopernek Az utolsó mohikán című regényét. De most nem az ifjúság számára készített átdolgozásban, mint annak idején, hanem az eredeti, teljes angol szöveg új fordításában. (Az utolsó mohikán. Elbeszélés 1757-ből. Fordította Gy. Horváth László. Park Könyvkiadó, 2019.) Határozottan érdemes volt ezt a könyvet ismét kézbe venni. Nemcsak azért, mert újra átéltem az első olvasás felejthetetlen, kamaszkori élményét, hanem azért is, mert ezúttal egy kiváló klasszikus szerzővel találkoztam. Milyen remek ez a regény, hogyan aggódunk az üldözött, majd az indiánok fogságába került lányokért, s közben még mulatunk is az énektanár botladozásain. Az író remek elbeszélő, aki azt is tudja, hogy a két legrokonszenvesebb szereplőt, Corát és Unkast fel kell áldoznia a felejthetetlen hatás érdekében. Vigaszunkra, persze, Cora húga, Alice túléli a megpróbáltatásokat, és elnyeri a megérdemelt boldogságot egy derék ifjú tiszt oldalán. De a cselekmény felidézése helyett én most inkább két jelenetre hívom fel a figyelmet. Egy helyen, a könyv 224. oldalán a szereplők arról beszélgetnek, hogy mi a bűn? Annyi szörnyűség történik, hogy a kérdés jogosan vetődik fel. Chingachgook azt mondja, hogy a bűn a második szarvas megölése, amikor az elsőnek a húsából még van elegendő. Ez a természettel harmonikus viszonyban élő ember bölcsessége. És én arra gondolok, hogy a felhalmozásra, folytonos többletre épülő modern világ ennek az erkölcsi elvnek a szöges ellentétét képviseli. Nemcsak a második szarvast ölik meg, hanem a tizediket, az ezrediket s majd a legutolsót is. Hová fog ez vezetni? Mi lesz velünk, ha már nem lesz szarvas (elefánt, orrszarvú stb.), és ha már kivágták az egyetlen még megmaradt fát is. Az utolsó mohikán bölcsebb volt nálunk. – A másik jelenet, amin elgondolkodtam, amikor Sólyomszem azzal büszkélkedik, hogy a vére tiszta, ő olyan fehér ember, akinek ereiben egy csepp indián vér sincs. Ám a végsőkig kitart indián barátai mellett, Unkast saját fiaként gyászolja, és soha nem fogja barátját Chingachgookot elhagyni. Azt hiszem ez a tolerancia. Saját értéktudattal társult nyitottság, megbecsülése és tisztelete a másfajta embernek. Sólyomszemtől is lehet tanulni. [Kiemelés tőlem: P. L.] (szeptember 9.)

És azt hiszem, az idézettel lényegesen közelebb kerültünk a professzor szellemiségéhez, mint az én okoskodásommal. És mivel a vastagon szedett részeket „akár én is írhattam volna”, talán az én viselkedésem is érthetőbb lesz. Hiszen én meg például sokszor idézem az öreg indián (törzsfőnök) gondolatát, amely mintegy Chingachgookéra felel:

„Csak ha már az Utolsó Fát is kivágtátok
Csak ha már az Utolsó Folyót is megmérgeztétek
Csak ha már az Utolsó Halat is kifogtátok…
Akkor megtudjátok, hogy a pénzt nem lehet megenni”
(Öreg indián törzsfőnök)

„A végső kérdés: mi fogy el előbb: az olaj vagy az oxigén?”
(Anonim szerző az internetről)

Végül a témához idézek még egy nagy tudóst, Hamvas Bélát:

Kérem, olvassák ezt a Hamvas Béla idézettel is kiemelt részt megértéssel, szeretettel.

Köszönöm figyelmüket.

[P. s. A blogíró magyarázata főként a professzornak: ahogyan jeleztem is az előző blogban, aug. 19-ig „szabadságon” voltam: Olaszországból hazalátogató kislányomék családjával és „hazai” gyerekeimmel, unokáimmal foglalkoztam, alighogy elmentek azonnal olyan náthás lettem, most is alig élek. Lehet allergia, lehet az először használt klíma okozta, vagy valami vírus, mindegy dolgozni nem nagyon tudtam. Elnézést kérek. Ha túlélem ezt az „izét”, jövő hétre a teljes „Társasutazás” elkészül. P. L.]