Kissé formabontó leszek. Ma sok kísértés ért. Megkísértett Kiss Zoltán (a „másik” Kiss, nem „a Tomi”) könyvtáros kollégám. Küldött egy könyvet, nyilván a könyvtárban találta. Kísértett a kérdés, ki lehet az akinek Csorba dedikálta?

Simeon tűnődése: Csorba kötetajánlója Rákos Jánosnak. A 342. Csorba blog melléklete

Talán megtaláltam, az internet néhány helyen említi Rákos Jánost, nagyon eldugva például ebben a híradásban. (Alább a honlapról is indítható a videó.) Furdalt a kíváncsiság: mi köze lehetett Csorbának a rímelő nevű pártfunkcionáriushoz (ha róla van szó), de nem tudtam rájönni, senki nem tudja a környezetemben. Mindegy, biztosan jó oka volt Csorbának a barátságos hangú dedikálásra, a költő jó emberismerő volt. (Bár öregkorára nagyon megbocsájtó…)
Megkísértett a fellelt link címe is: „Jó estét, Kertváros! 1988. 12. 12.” A Lvov-Kertvárosi Közösségi TV (Pécs) műsora azért is kísértés volt számomra, mert 1974-től talán éppen 1988-ig ebben a pécsi „Kertváros”-ban laktam, kétféle panelban(ben?) is. „Kertváros”, így idézőjelben, mert amikor a családunk ott lakott, akkor már csak a régi név őrzése miatt lett „kertváros” – feldúsítva a Lvov előnévvel… (Lvov Pécs „testvérvárosa” volt, tán még ma is az. Bár nem hiszem, hogy ma nagyon kívánkoznának odalátogatni a városvezetők.)
Na, de ha már „rákattantam” a fent idézett linkre kísértésbe estem: mi van ebben a közel kétórás műsorban? A közéleti témákat átfutva (különben nagyon érdekes, milyen komolyan választották ki 1988-ban az MSZMP pécsi vezetőségét (először „demokratikusan”, mert megkérdezték a pártalapszervezeteket is, kiket javasolnának a vezetőségbe), arra a két évre, ami még hátra volt az MSZP-vé vedlésig (amelyből aztán MZP lett, most meg MP:) Na, gyorsan átfutottam az efemer jellegű, bár így visszagondolva nagyon fontos és érdekes politikai kérdéseken, és mit találtam: bő összefoglalót, a 30 éves Jelenkor emléküléséről. Ezt már megnéztem. Aki nem érdekel a politika 1 óra 26 perctől a felvétel végéig a műsor a Jelenkorról szól. (Elég gyenge minőség, de a digitalizálást a Csorba Győző Könyvtár lelkes munkatársai végezték, köszönet nekik.) A résztvevőket nem sorolom fel, kérem, nézzék meg híradást. A Jelenkor „őskövületei” inkább filmbejátszásokban tűnnek fel (Csorba Győző, Bertók László, Pákolitz István, Hallama Erzsébet, Parti Nagy Lajos, és az akkori főszerkesztő Csordás Gábor). A kerekasztal résztvevői a Jelenkorról inkább a kívülálló szemével nyilatkoznak, mondanak véleményt – illusztris társaság – tessenek nézni-hallgatni őket, mondom, azaz írom 1:26:12-től.

Külön figyelmükbe ajánlom Csorba négy megjelenését: 1:27:10-től a Költők, fiatalok című versének részleteit olvassa fel, 1:32:51-től véleményét mondja a szerkesztésről: „Minden folyóiratba kell olvasmány, olyan, amilyent egy bőrgyári munkás is elolvas.” A „plebejus szemlélet…”, amelyről Csorba beszél, aztán később egyre kevésbé fért a folyóiratba… Csordás, akivel Tüskés éles vitába keveredett, nem éppen „plebejus indíttatást” érzett a folyóirat szerkesztése közben. Miután Parti Nagy Lajos elmondta emelkedett hangú versét a videófelvételen Szederkényi  Ervinről, a nagyon korán elhunyt kitűnő szerkesztőről, 1:53:46-tól megint Csorba mond néhány mondatot a gyorsan változó világban megzavarodott, kapkodó fiatalokról – vajon, most mit mondana? – és végül Csordás Gábor fejezi be a visszaemlékezést, a pluralizmus föltétlen dicséretével, miközben nekem az jár az eszembe, mi lehet a pluralizmus, ha például „parttalanul” értelmezik, értik? Amennyire az én ismereteim kiterjednek, a politikában például a pluralizmus inkább a megosztottsággal paralel. Bármennyire szimpatikus a sokszínűség, a pluralizmus, egy vezetőnek mindig kell lenni még egy szerkesztőségben is, aki kimondja: ez megjelenhet, az nem. A politikában pedig sokszorosan igaz: mindig kell lenni olyan vezetőnek, aki a végső szót kimondja, kiemelkedik a sokszínűségből és vezet… Csorba írja, Illyés előtt főhajtásul A pásztor szava című versében:

a törzs ha bármi kor
riasztja s bármikor
tanácstalan
és társtalan

– mint amikor a nyáj
torpan s megáll
s vár míg nem hangzik a
pásztor szava

Népeket, nemzeteket mindig egy pásztor szava mentett meg, vezetett ki a vérzivatarból (sajnos bele is), nem a sokhangú, egymással acsarkodó „kollektív vezetés”. Amelynek a tetején azért mégis, mindig ott állt a végső szót kimondó valódi vezető. A Jelenkor emlékezés végső kockái szimbolikus jelentést hordoznak: a pécsi Széchenyi téren a Jelenkor szerkesztőségéből Rákóczi lova mellett hazaballagó Csorba, akit betegsége miatt gyakran Csuhai István, a Jelenkor akkori főszerkesztője kísért haza, a múlt, és az akkori jelen, a régi és az új békés egymás mellett élését jelképezi. (1:59:27-től) Az akkori pásztor elment a napnyugtába, most is kell egy. Van is: Ágoston Zoltánnak hívják. Sok sikert a vezetéshez. Azt gondolom, nem rossz utód… De erről Nagy Imre többet tudna mondani.
De megint jön a kísértés: írtam én sokat a Jelenkorról, szerkesztőkről, munkatársakról. Most, hogy Csordás Gábor is szóba került, eszembe jut egy blog. Azt hiszem, érdekes, tanulságos. A blogból idézek egy pontos és fontos Csorba Győző, majd egy Bertha Bulcsu levélrészletet:

„… tanúsíthatom, Csorba szinte utolsó leheletéig dolgozott a Jelenkorban, illetve a  Jelenkorért. Álljon itt bizonyítékul a fenti helyről egy idézet. Csorba írta Berthának:
»Hálás lennék, ha néhány sorban nekem is megírnád visszavonulásod okát. Csordás G. alapjában véve jóindulatú és tehetséges ember, csak az ifjonti hév el-elragadja olykor, s feltétlen hívévé válik egy-egy írónak vagy irányzatnak. Nekem meg elfogyott az erőm a vitatkozáshoz.«(… élni kell, ameddig élünk… Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 137. levél, Csorba levele Berthához, 1989. dec. 31.)
Bertha ezt a második (írásbeli, mert szóbeli több is volt volt) felszólítást már nem tudta figyelmen kívül hagyni, ha sokára is – súlyos betegsége akadályozta a levélírásban – válaszolt. Így:
»Öröm látni, hogy még mindig vannak naiv emberek, mint a ti szakállas Csordásotok, aki azt képzeli, hogy szükség van irodalomra, s ráadásul, amit ő menedzsel, éppen az az irodalom. De nincs vele semmi baj, kedves, rokonszenves barom. Annakidején, amikor mint szerkesztőségi embereket tájékoztatókra meghívtak a pártközpontba, Csordás ugyanilyen hévvel adta elő marxista nézeteit, mint most a posztavantgárd lelkesültségét. Akkor Aczél mindig fel szokott állni és azt mondta, hogy no, akkor hallgassuk meg Kulin elvtárs véleményét is. Aztán következett Kulin elvtárs, majd Koczkás elvtárs, és más elvtársak, de mi azért a novelláinkat, tárcáinkat, irodalmi publicisztikáinkat továbbra is a saját makacs beállítottságunk, vagy tehetségünk színvonalán írtuk meg. – Ami az Írószövetségben folyik, nagyon komikus, ami a szerkesztőségekben, az lehangoló. – Egy magasabb szempontból persze mindez mellékes, szóra sem érdemes, beszélni sem szabadna róla.« (… élni kell, ameddig élünk… Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 139. levél, Bertha levele Csorbához, 1990. okt. 25.)
Vagyis Csorba Jelenkor-segítő próbálkozása nem járt eredménnyel. Figyelemre méltó azonban, hogy mindkét alkotó még halálos betegségében sem pihen, dolgozik, teszi, amire hivatott. Csorba és Bertha utolsó levelei már nagyrészt a levelezőpartnereket gyötrő betegségekről szónak, de azért mindig ott van a betegség leírása mellett/után a tájékoztatás a munkáról, amit elvégeztek… Írhatta volna Csorba a kötet címében idézett mondat helyett azt is: »dolgozni kell, ameddig élünk.«
Bizony, így kellene (kellett volna) dolgozni Csorba követőinek, hogy válthassák őt a poszton. Az »őrző« posztján. Bertók méltán tört fel csorbai magasságokba. És remélhető, ahogyan ő sem, követői sem akarják eltávolítani nagy buzgalmukban az »útból« az elődöket. Mert erre is volt példa.
Készítettem egy összeállítást Tüskés Tibor: A Jelenkor indulása (1958-1964) című kis kötetéből. (Tatabánya : Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat József Attila Megyei Könyvtára : Új Forrás szerkesztősége, 1995. – (Új Forrás könyvek ; 23.) Ebből kiderül, mire gondolok és hogyan nem szabad az őrzőt leváltani. Nem véletlen, hogy a kötetet nem a Tüskés által haláláig »csendestársként« irányító Pro Pannonia adta ki. Gondolom, nem csak Tüskés, de a kiadó vezetője Szirtes Gábor sem akarta felvenni a kesztyűt a hatalma teljében levő Csordás Gáborral szemben, akinek (le)váltói munkáját »értékeli« a kötetben Tüskés. Szerintem fontos ismerni az összeállításban olvasható történetet nemcsak alkotóknak, szerkesztőnek, hanem a tanulságok levonása miatt bármilyen váltást levezénylő vagy abban csak részt vevő szereplőknek is. Íme a tanulságos (hosszú) idézet itt olvasható.”

Ennyi Jelenkor-„kísértés” után emlékeztetőül álljon itt néhány kép is az idézett folyóirat életéből:

Jelenkor 1978. október. Borító.

Ágoston Zoltán Szederkényiről. Jelenkor. 2024 április. A 279. Csorba blog melléklete. 2

Bizony, ezek a kicsiségről írt mondatok minden időkben figyelmeztetők lehetnek az önmaguk nagyságától ájulatba esett embereknek.

A következő kísértés: a youtube Jelenkor emlékezést tartalmazó linkjének oldalsó ajánlójában felfedeztem egy beszélgetést Bogár Lászlóval, a számomra oly szimpatikus tudóssal. Bár tudom, hogy sokaknak nem lesz kedves sem a professzor, hát még a beszélgetőtárs, mégis ideidézem őket, mert azt hiszem, egy érdekfeszítő film sem kötheti le jobban az embert, mint ez a portré egy tudósról. A filozófia, a keleti vallások, a mitológia és a művészetek lenyűgöző mélységű ismerője, a közgazdász és a politikában szerepet játszó gondolkodó sokszínű élete elevenedik meg a filmben. Költészetismerete is lenyűgöző. ide is másolom Weöres Sándor Szembe fordított tükrök című, Bogár László által idézett versét – úgyis évforduló van és mert Weöres örök:

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Akit nem riasztott eleve az interjúalany csakrákról mondott bevezetője vagy a magyar őstörténetből feltárt párhuzamai, azok nyugodtan nézzék meg Bogár László „életvallomását”. Persze, azoknak is ajánlom, akik nem szeretik az öreg profot, talán mégis találnak a szövegben több, számukra is hasznosítható részt.
Kísért a kérdés, vajon miért is van az, hogy a sokszínűség ájulatában leledző liberálisok ezeket a nagyonis figyelemreméltó szövegeket kiirtanák a köztudatból? Vagy mindent szabad, csak ami nekik nem tetszik, azt nem? Fehér István, a pécsi Pedfő maxizmus-leninizmus tanszékének egykori vezetője, talán alapítója is, jut eszembe, akinek „jelenéseit” az óráin volt szerencsém végigszenvedni. (Amikor a katalógust nem lehetett kicselezni…) Egy szemináriumán valamilyen neki nem tetsző szerzőről mondott erős kritikát. (Névre már nem emlékszem…) Egy okos csoporttársam megkérdezte, ha már kritizálunk valakit, miért nem lehet olvasni az írásait, hogy azok alapján ítéljük meg? Fehér eftás fölháborodottan válaszolt: „Tudja most mit mondott maga? Virágozzék minden virág! Hát tulajdonképpen ezt mondta. Ez egy nagyon káros, veszélyes nézet. Mert mindennek, mindenkinek nem kell nyilvánosságot kapni. Kiváltképpen, ha annak nézetei károsak.” És egyre emelkedő hangnemben megismételte még kétszer ezt a verdiktet. „Látja – mondta végül elégedetten – én most nagyon megcáfoltam maga veszélyes irányba vezető kérdését”. Ajánlom minden jó liberálisnak: ne Fehér eftás intenciója szerint kritizálják a beszélgetőtársakat… és engem. Ha szabad még egyáltalán megszólalnom.
Kérem, mindettől függetlenül, ne a politikát figyeljék a beszélgetésben, hanem a tudóst és töltekezzenek, emberséggel, merítsenek tiszta forrásból.