278. Csorba blog. Csorba, Duna, Balaton, Sólyom Katalin, kulturális hír 2001-ből és két „kisszínes”
2024.04.21.280. Csorba blog. Meghívó Albert Gábor levelezéskötetének bemutatójára
2024.05.06.279. Csorba blog. Csorba és az idő, Jelenkor, Nagy Imre, Szederkényi Ervin, Ágoston Zoltán.
1. Ma két verssel bővítem a Csorba youtube csatornát: József Attila: Kész a leltár, előadja Latinovits Zoltán és Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol, előadja Lutter Imre. Ezt a videót az előadó Vers, mindegy kinek című csatornájáról töltöttem le. Ha nem tudnám, hogy „szerzői jogba” ütközik, Csorba csatornájának is ezt a címet adnám: Vers, mindegy, kinek. Bárkinek, aki hallgatja és érti.
Itt áttekintheti a csatornán meghallgatható versek, szövegek listáját. (2024. IV. 20.)
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. A mai Csorba vers válogatásomból:
[E megkezdett új évem…]
E megkezdett új évem hogy folyik le?
S hogy hány lesz még s ez hátulról hányadik lesz?
Az óra jó a napszakot mutatja
A naptár rossz: a vissza nem jövőt is
Élnénk inkább csak órával kezünkben
bele a tagolatlan vak időbe
s ne volna mód számolnunk soha többé
ezzel a szörnyű matematikával
1981. X. 21.
A töredéket Csorba egyik versesfüzetében találtam, Bertók László válogatta be a Hátrahagyott versek c. Csorba kötetbe. A költő címet sem adott a verstöredéknek, ezért lett a cím a vers első négy szava. A 145. jegyzet a Hátrahagyott versek című kötetben:
„145. Megjegyzés a lap alján: „1981. XI. 22. 0 óra 5 perc”; XI. 21-e a költő születésnapja. Ld. még November (Változatok); [A száraz eltűnik…], Két hét. 1972. XI. 21. Beteg a lányom.”
A vers első két sora két olyan kérdés, amely állandóan foglalkoztatta a költőt. Kérdés, amelyet nagyon nehezen viselt: nem tudta rá a választ. Nem tudta, mit hoz a jövő és meddig lesz még személyes jövője. Emiatt az idő fogalmának értelmezésével is gondban volt, melynek múlását az óra és a naptár jelezte számára. Arra megkapjuk a választ melyiket és miért szereti jobban Csorba: „Az óra jó a napszakot mutatja / A naptár rossz: a vissza nem jövőt is„. Nyilván ezért volt olyan sok órája a költőnek, ami persze nem azt jelentette, hogy csak óráit figyelve élt, „bele a tagolatlan vak időbe”, hiszen volt neki egy naptárhoz hasonló füzete, a tulajdonképpeni verses naplója, versesfüzeteinek sorozata (15 darab A/4-es keményfedelű füzet), amely mindig emlékeztette a „vissza nem jövő” múltra is. És szerencsére nem csak őt, hanem Margitkának, a „megőrzőnek” hála, minket utódokat is emlékeztet a már soha vissza nem jövőre, a költőre….
Az időről, óráiról sokszor beszél a költő riportokban és „A város oldalában” című kötetében is.
CSI: – Amikor legelső alkalommal szó esett arról, hogy édesapád az órákat nagyon szívesen javítgatta, közbe akartam szólni, hogy talán nemcsak a betűvetés iránti szeretetet örökölted tőle mesterségként, hanem az órák iránti vonzalmat is. Most inkább azt gondolom, hogy ez a rengeteg óra körülöttünk valahogyan az idő-problémáidhoz kapcsolódik.
CSGY: – Ebben igazad van. Nekem egész életemben problémát jelentett, és most talán még inkább problémát jelent az idő. Verseimben is nagyon sokszor megjelenik ez. Valamennyire úgy próbálom „megfogni”, hogy szeretem, ha valami mindig jár körülöttem és mutatja nekem az időt. Ugyanakkor meglepő volt számomra az – aminek persze szintén megvan a magyarázata –, hogy Gáll Pista, szegény, nem tűrt a lakásban még egy egyszerű órát sem. Elmondta ugyanis, hogy amikor határőr volt délnyugaton-nyugaton, az aknák, amiket a határzáron leraktak, egyszer felrobbantak. Gáll Pista felépült ugyan, de a társának a fél lábát elvitte a robbanás. Ezek az aknák úgy ketyegtek, mint az órák. Emiatt Pista odáig ment az órák iránti gyűlöletben, hogy nem bírt hallgatni óraketyegést. Én meg akkor vagyok boldogtalan, ha parttalannak érzem az időt. Ebben a pillanatban valami huszonnyolc órám van. Nem jár mindegyik, de azért legalább a fele működik. Akármerre nézek itthon, mindig látom, hogy mennyi az idő. Az, hogy nem másodpercre egyformán járnak, nem izgat. Csak egy olyan órám van, amelyik üti a negyedeket is. De ez az óra időnként megáll. A többi órám csak az egészeket és a feleket üti. Szinte boldogtalan vagyok, ha éjszaka észreveszem, hogy a negyedeket ütő óra megállt. Azt is tapasztaltam, hogy az éjszakai ébredéseim kapcsolatosak az óraütésekkel. Ha a félóránként ütő óra az egészet üti, minden rendben van. De ha csak egyet üt, félkor, akkor nem tudom, hány óra van, és akkor várnom kell legalább egy félórát, amíg újra el tudok aludni. Ha jár a negyedórát ütő óra is, akkor ez a várakozás csak negyedóráig tart. És az kiüti az addig eltelt időt is. Mondom, az időt, ami számomra megfejthetetlen valami, így érzem egy kicsit megfoghatónak. Ha mindig konstatálni tudom, ha kissé fülöncsípem ezekkel a betagozódott szakaszokkal, akkor úgy érzem, egy kicsit úrrá leszek fölötte, mert birtokomban van, érzékelem, hogy hogyan múlik… És ez valahogy valóságos keretet ad az egész életemnek. (A város oldalában. A Faust és egyebek című fejezet és egyben a kötet záró gondolatai.)
Csorba Győző egyik ütő, szeretett óráját állítja be. Az álló óra a kép jobboldalán Margitka paptestvérének órája volt, amellyel sokat jártunk órásokhoz, mert az ütő része nem működött. Megállt az idő… A kiemelt képen egy Junghans óra látható Csorba csengőivel és egyéb apró tárgyaival. (Gyufatartó, bronzszobor, a háttérben távcső) A felvétel a honlapszerkesztő házában készült, 2009. április 2-án.
Csorba hosszan beszélget az időről Tüskés Tiborral a Költő és az idő című régebbi interjúban is. Elolvasható itt. (Először megjelent: Dunántúli Napló, 1983. márc. 12. 9. p., Somogyi Néplap, 1983. márc. 26. 8. p.) Idézek ebből is:
„– Mi jut eszedbe erről a szóról: idő?
– Nem tudom, ez a kérdés-e az, amire egy napilap olvasói kíváncsiak, de megpróbálok rá válaszolni… Több síkja van. Van egy köznapi jelentése. Ez tartalmazza a különféle történelmi dátumokat, eseményeket, a nagyobb korszakokat. És van egy közvetlenebb, személyesebb idő, ami az emberi élet, a család keretén belül létezik, a születések, a házasságok, a különféle iskolai végzettségek megszerzésének az ideje, az az idő, amelyben az egyén élete mozog előre… De nekem van egy harmadik időm is, ami az előbbieknél sokkal tágabb, ami szinte tragikus valóság, egy filozófiai értelmű idő, ha az időt be lehet sorolni a filozófiai problémák közé. Mert én azt se igen tudom, hogy fizikai vagy filozófiai probléma-e, sőt egyáltalán van-e…”
Lehet-e többe tudni erről az ember által kreált fogalomról, az időről?
5. Ma a Jelenkor áprilisi számát ajánlom figyelmükbe, melynek lapajánlóját itt megtekinthetik.
Válogasson ki-ki kedve szerint verset, prózát, tanulmányt, könyvkritikát, művészeti műsort a nagyon gazdag, széles merítésű számból, én kiemelem a szívemnek is kedves tételt, NAGY IMRE OTTÓ önéletrajzi írásának A megvert almafa (Technikumi évek I.) című újabb részét, melyet a 407. oldaltól olvashatnak. Idézet a ajánlóból:
„A prózarovat írásait változatos megszólalásmódok jellemzik. Folytatódik Nagy Imre Ottó memoárja, ezúttal a pécsi Zipernowsky Károly Technikumban (az úgynevezett Gépipariban) magyartanárként töltött évek krónikájának az első felét olvashatjuk. Ahogyan azt megszokhattuk, ennek az értelmiségi memoárnak a középpontjában sokszor a kultúra, az irodalom, a szellemi táplálkozás, az önképzés, a Bildung áll – és ezúttal jócskán találkozhatunk tanulságos pedagógiai, szakmai helyzetekkel, kihívásokkal, de vicces diáktörténetekkel, színes anekdotákkal is a Gépipari mindennapjaiból.”
Köszönjük szépen a dedikálást, a szívünknek kedves emlékezést és a lapszámot. (Itt látható és olvasható az emlékezés első oldala). További jó egészséget, munkakedvet kívánunk a fáradhatatlan, örökifjú szerzőnek.
Kitűnő írás Ágoston Zoltán főszerkesztő A kicsinység-tudatról (Szederkényi Ervin kilencvenéves lenne) című emlékezése a lap nagyon korán elhunyt kitűnő főszerkesztőjére a 426. oldalon. Részlet:
„Még a szépirodalmi rovat végén szerepel két megemlékezés. Kilencvenéves lenne a legendás Szederkényi Ervin, aki 1964-től haláláig, 1987-ig volt a Jelenkor főszerkesztője, s lényegében ő virágoztatta fel újra a lapot. Alakját sokan sokszor sokféleképpen megénekelték már. Jelenlegi főszerkesztőnk sem először emlékezik meg elődjéről, miként arra maga is utal. Ám Ágoston Zoltán nem a jól ismert leckét mondja fel, hanem egy 1971-es rádióműsor alapján (melyet közöltünk 2014 áprilisában) rajzol róla szellemi portrét. És hasonló kötelesség végrehajtására kényszerül Weiss János is. Búcsút vesz barátjától, a magyar hermeneutika nagy alakjától, Bacsó Bélától, aki március 16-án hunyt el.” (A lapajánlót Mohácsi Balázs írta.)
Szederkényi Ervint talán már csak a korombeliek ismerik, ezért szkenneltem a lapból Ágoston Zoltán emlékezését a 90 éve született szerkesztőre. Kiemelem belőle a nekem legjobban tetsző mondatokat és Szederkényi Ervin portréját:
Kiegészítem kicsit a mondanivalót.: „Félek az olyan emberektől, akikben egyáltalán nincs kicsinység-tudat vagy legalábbis idegenek számomra.” – mondja Szederkényi. „És akkor eszembe juthatnak az örök rettenetes nagy hatalmú senkik.” – teszi hozzá Ágoston Zoltán. Nekem pedig eszembe jutnak még a rettenetes, (ide vesszőt tettem, így hangsúlyosabb, amit mondani akarok) nagyhatalomra törő nímandok. Olyanok, akik még semmi hasznosat nem cselekedtek életükben, csak a hatalomra törekvés élteti őket – teszem hozzá én. Isten mentsen meg tőlük, mert mindig találnak még náluk is butább követőket, akár felhergelt tömeget is. Aztán azért is, mert a diktátorok előbb-utóbb eltűnnek, de a föltörekvők, helyükre lépők gyakran rosszabbak lesznek, mint a lebukottak…
Köszönöm figyelmüket.