171. Csorba blog. Az első versesfüzet 23. oldalának verskéziratai

1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
2. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
3. Általában nehéz dolgom van a szerkesztés közben, nem csak a különféle programok használata és a közöttük való “átjárás” miatt – nem húszéves már az agyam (sem) és nehéz mindig valami új fortélyt tanulgatni –, hanem azért is, mert amíg a blog elsődleges mondandójához (mint mostanában pl. a versesfüzet-oldalak ismertetéséhez) gyűjtöm az adatokat, mindig új- és új dokumentumokra bukkanok, amelyek szintén a blogba kívánkoznak. Most például a Dunántúli Napló 1966. október 30-ai számának egy oldalára találtam rá véletlenül, amely bizonyíték arra, hogy Bertha Bulcsu, bizony újságíróként kezdte pályáját és a szerkesztő által rá kiosztott riportokat is becsülettel elkészítette. És igazán magas színvonalon. A Naplóban fellelt termelési riport is meg-megcsillantja a riporteri munkához föltétlenül szükséges éles szem és a jó megfigyelőképesség mellett Bertha szépírói tehetségét is. Ebben a számban, közel az 1956-os forradalom és szabadságharc tízéves évfordulójához, nyilvánvaló volt szerkesztőségi utasítás: a szocialista életmód és munka nagyszerűségét kell hirdetni. Bertha azonban ezt a feladatot is úgy oldotta meg, hogy felidézte emlékeit és felidéztette a riportalanyok emlékeit is, tiszta, éles képet festve a nehéz, de mégis nagyszerű múltról. Olyannyira sikerült ez, hogy még a cím is a párt által eltörölni vágyott múlt megidézését fejezte ki. Az idézett oldal pdf-változata: Dunántúli Napló, 1966. X. 30. 3. p. 

És Bertha Bulcsu riportja ebből:

S milyen érdekesen hordta össze a sors (meg a szerkesztő és a párt) az oldat, Bertha múltat is hűen bemutató írása mellett A gazdasági reform szellemében Jó úton halad hazánk mezőgazdasága című valódi propagandariport olvasható “Novics János elvtárssal a megyei pártbizottság titkárával”, a szocialista mezőgazdaság diadalmenetéről, amely a valóságban a magyar falvak elnéptelenedéséhez, elöregedéséhez vezető utat jelentette. A falvakból az emberek városokba vándoroltak, a régi, saját termőföldjükből élő, ön- és családfenntartó, csak a maguk munkájából élő parasztok gyári munkások lettek, örökös állami emlőkre szorultak. És én, a falusi fiúcska ekkortájt tapasztalhattam meg, hogy a nagymamám dagasztotta kenyeret nem vihettem már péntekenként a szomszéd paraszthoz, aki kisütötte kemencéjében és így egész hétre finom kenyerünk lett, hanem sorba kellett állnom a falusi  “földműves szövetkezeti bolt előtt – sokszor a helybeli parasztokkal együtt  – az (egy-két napig) friss “nagyüzemben sütött kenyérért. Bizony, a magyar falvak el-és kihalása és a városi panellakók sokasodása ekkor kezdődött.

Csorba erről írta a Kihaló falu című ugyancsak a Hátrahagyott versekben megjelent versét, amelyet ide is másolok.

Kihaló falu

A mai török a százszor veszélyesebb.
A kétes komfort űzi innen (csalja el)
az őslakók új sarjait.

Bejön az erdő,
– eddig csak táplált, védett, nyugtatott.
Szétfut a gyom,
– eddig csak megtűrten lapult.

S a tömény alkonyati béke
nem hull többé emlékezőkre
s várakozókra,
az éjszakát
nem bontják meg nyögések, suttogások,
víg és szomorú emberi zajok.

A szél próbálja utánozni őket.

Lógó kísértet-jelöltek az utcán,
lépésük mint az enyém is: nehéz.

A vershez írt jegyzetem a Hátrahagyottban: “Vas Népe. 1981. I. 11. 9. = Tolna Megyei Népújság. 1981. I. 11. 10.; A napilapokban megjelent változatból a versesfüzetben található kézirat első három sora – nyilvánvaló politikai okból – kimaradt. („A mai török a százszor veszélyesebb. / A kétes komfort űzi innen (csalja el) / az őslakók új sarjait”) A kötetben a teljes szöveget közöljük. Az 1970–1980-as években működött Központi Sajtószolgálat az odaküldött művekből, kritikákból, interjúkból, írásokból ajánlott-szolgáltatott a megyei lapok részére. A vers ezért jelenhetett meg ugyanazon a napon két megyei napilapban is.”

Bizony így volt…

Bertha, a prózaíró pedig úgy tudta bemutatni a változást, hogy nem nosztalgiázva, nem valamiféle múltba-ájulással, de pontosan megvilágította a régi molnárok munkáját életét is. Szegény újságíróknak (és íróknak, költőknek) ilyen fondorlatokkal lehetett csak valamit felvillantani a valóságból is. Hiszen például Bertha írása fölött ott volt Földessy Dénes írása is, akiről pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az állambiztonság rendszeresen jelentgető besúgója volt, aki a Jelenkorról, Csorbáról, Tüskésről és a többiekről is szorgalmasan küldte jelentéseit az illetékes hivatalhoz. A Földessy Dénesről és besúgótársairól szóló oldal itt olvasható a Csorba honlapon.

4. Végül így, hosszú szerkesztgetés után jutottam el a versesfüzet 23. oldalához, amely pdf-formátumban itt olvasható. Az oldal két versét Bertók László beválogatta a Hátrahagyott kötetbe is.

A második kézirat a Hátrahagyottban:

[Erre-arra leszek után…]

Erre-arra leszek után
ímé a már legyőzhetetlen
bizonyosság e szerelemre:
hadd haljak meg öledben
(VI. 17.)

A nyaralók közül egyedül ébren levő költő hirtelen feltörő érzelmi kitörése ez. Szokatlan és ritka szerelmes megnyilvánulás az akkor már majdnem húsz éve házas Csorbától, de még itt is felvillan a halál: hadd haljak meg öledben.

A harmadik kézirat:

[Ez az idegen éj…]

Ez az idegen éj megölhet
Ez az idegen táj elárul
Szelek tankezredei dőlnek
felém a tó frontvonaláról

Elbújjak? Inkább álljak ellen?
Nincs máshol mentség csak magamban:
akarjak élni rendületlen
mindannyiuknál makacsabban
(X. 11.)

A füzetben a bemutatott 23. oldalon jól olvasható Csorba kézírása: az első vers mellett Alsóbéla  – emlékeztetőül: a költő felesége unokatestvérénél, Czene Margitnál (Martin Károlyné) volt a családdal néhány napig Alsóbélatelepen nyaralni – és mindhárom versnél VI. 17. a datálás, sőt, a második és a harmadik kéziratnál még jobban is pontosít Csorba: éjszaka. Vagyis amikor a többiek már aludtak, a költő alkotott.
A figyelmes olvasó könnyen észreveheti: a kötetben megjelent 2. versszak nem egyezik a 23. oldalon találhatóval. Igen, mert a költő, ahogyan több esetben másutt is, újra elővette és átírta a verset és Bertók a 23. oldalon olvasható második versszak helyett annak a füzet 32. oldalán (pdf-másolata itt) olvasható új változatát válogatta a kötetbe, azaz a 32. oldalon leírt 2. versszakot fogadta el – szerintem is teljesen jogosan – végleges szövegnek.  32. oldalon kiderül az is, a második versszak első során még akkor is gondolkozott a költő:

Elbújjak? Álljak […] ellen?

De nem csak az látszik a fentiekből, hogy mennyire sokat dolgozott Csorba egy-egy sor, szó végleges változatának megtalálásáig, hanem az is, hogy a versesfüzet valóban naplóként is szolgált. A bal felső sarokban látszik a bejegyzés: “63 okt. 11. Meghalt Cocteau – alatta:  Edith Piaf halálhíre.”

Az oldal első verse, amelyet Bertók nem válogatott be a kötetbe, búcsúzások ihlette töredék.

Aki jön aki megy: idegen
Rövid hosszú vagy örökös
elválás búcsúja nekem
közönyös

Vizsgálhatom a remegő
szájakat a fátylasodó
szemeket a kihagyó
lélekzeteket [sic!] az integető
kezeket – […] a sebén

Különös – ennyi az egész
Alsóbéla 63. VI. 17.

Csorba szerette az enjambementeket, de még így is különös a vers szerkezete,  mert ez a vers enjambementek sorozata: az első sor jelzői a következő sor első szavával lesznek teljessé.

Kísérlet? Gyaluforgács ez is? Jól jellemezte a szerkesztő-költőtárs a versesfüzet darabjait, erre is ráillik a leírás:

“Gyaluforgácsok, elkezdett de valami miatt félretett, vagy a befejezés előtt otthagyott munkadarabok az asztal alól, a műhely zugából, fala mellől? Érdekességüket, jelentőségüket talán éppen az adja s növeli, hogy betekintést engednek a teremtésbe, a keletkezésbe, az első mozdulatokba, a munkafolyamatba, a műhelytitokba. A közre adással mintha fénykép készülne a helyről, ahol a dolog megtörtént, akkor amikor minden ugyanúgy és ugyanott, vagy majdnem ugyanúgy és ugyanott van még, por nélkül, pókháló nélkül. Nincs szenzációkeltő szándék, csak leltár van, leletmentés van, egy kivételes ember, egy jelentős művész holmijának, hagyatékának, a hagyaték fontos vagy fontosnak tartott darabjainak a számbavétele, s a világ elé, a jövő elé tárása. Itt van, nézzétek, olvassátok! A költő halála után öt évvel minden sora végleges, s azok a versek is a helyükre kérezkednek, amelyeket életében könnyűnek, vagy a többinél könnyebbnek ítélt. Olvasásuk közben egyszer csak benne találjuk magunkat az ismerős, a lüktető, a mindenség és az élet értelmét kereső, az esendő, de a győzelemről soha le nem mondó ember és költő világában. Az elviselhetetlenben, a mulandóban, s a talán alakíthatóban, szelídíthetőben. S elő-előtűnik a háttér, a „jéghegy víz alatti része”, amiből eddig csak a legmagasabb csúcsot, csúcsokat láthattuk.”

A következő blogban a 24. oldal kéziratait mutatom be.

Köszönöm figyelmüket.