Csorba hagyatékának feldolgozása sok-sok munkával jár. Ám kis képzavarral azt is írhatnám, hogy örömmel lubickolok ebben a sok munkában.
Csorba könyvtáros volt, tudta milyen fontosak a dokumentumok. Ezért aztán igyekezett begyűjteni minden róla és tőle közölt anyagot, legyen az saját vers, könyv, könyvismertetés, televíziós műsor, rádió-, magnó- videófelvétel, újsághír.
Most megkezdtem a helyi hírharsona, a Dunántúli Napló Csorba által félretett kivágatainak digitalizálását. (Néha magam digitalizálom az oldalt, néha trükkök ezreit bevetve internetről másolom.)
Most is látom, milyen sokat foglalkozott a Napló az 1970-es évektől Pécs és Baranya művészeti életével, abban is kiemelkedően sokat az irodalommal, s főleg a költőkkel. Sokkal többet, mint mostanában… Ehhez a lassú digitalizáló munkához idő és türelem kell, de örömmel csinálom. A megsárgult újságoldalak, fotók fiatal éveimet juttatják eszembe. A régi Pécs képei, a régi események, amelyekkel az oldalakon találkozom, szinte villanófényben idéznek fel egy-egy fontos pillanatot életemből. Ezt az emlékidézési lehetőséget is köszönöm Csorba Győzőnek.
A digitalizált oldalakat majd apránként közzéteszem, ezért gyakrabban igyekszem jelentkezni. A tv-műsor címével ajánlom a híreket: remélem, zavarok:)

A munka közben tegnapelőtt került a kezembe egy nagyméretű fotó, az 1981. december 31-ei DN-számból. (Cseri László, aki a képet készítette Pécsett és országosan is jól ismert fotós.)

A fotó eszembe juttatta Csorba híres versének sorait: „Ölében viszi a Mecsek a télbe / embereid és házaid.” A fotó mintha képpé alakítaná a verssort: Ölében viszi a Mecsek… Lám, a művészetek kézfogása.

A képről eszembe jutott, hogy Tasi kutyusunkkal sokszor fölmegyünk Makártetőre, a Rezeda-dűlőbe. Ott én is készítettem képeket a telefonommal. (A képek gyenge minősége nem a telefon hibáját jelzi, az én ügyetlenségemet dokumentálja. Állítólag az én okostelefonommal sokkal jobb képeket is lehet készíteni.)

Cseri László fotójának és az én fotóimnak az összehasonlítása jól bemutatják a változás volumenét. Nem csak a színek miatt más a kép, de az is szembetűnő, hogy a Mecsek mennyire beépült. Már nem csak a Mecsek, hanem a rajta felhúzott házak, sok esetben inkább paloták is ölükbe fogadják a lenti Pécset. Ámbár ahányszor látom ezt a tájat, eszembe jut, s elszomorít: ezek a hivalkodó paloták, óriási házak, melyek előtt az udvarban, garázsban két-három autó is áll, nem is annyira a szelíd befogadást, hanem a gőgös elzárkózást jelképezik. Kerítéseik, kapujuk − némelyiknek az árából talán kisebb házat is fel lehetne építeni – inkább az elzárkózást adják tudtunkra, mint a befogadást.  Az ajtók fölé szerelt kamerákkal az individualizált világ tökéletes képét nyújtják.

Íme az én képeim a Rezeda dűlőből, kérdőjellel: Ölében viszi a Mecsek?

Csorba az ősz színeiről is csodálatos leírást ad a versben: „Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. / Az ősz kirakta foltjait a tájra.” Milyen pontos kép! A séták közben én is fotózok, s valóban jól látszik, az ősz ebben az évben is elvégzi a munkáját: kirakja foltjait a tájra idén is. Íme, az én őszi színeim. Jól látható, mennyire szeretné még tartani magát néhány virág, főként a rózsák… (A képek a kertünkben, a Csóka dűlőben, a Páva dűlőben, Makártetőn, a Gólya dűlőben, a Zurna dűlőben és a Harkály dűlőben készültek, ezen a részen.)

Villanyoszlop őszi díszben a Páva dűlőben.

S mivel emlegettem a kutyust, róla is néhány fotó. Imádja a diót, de szegény alig-alig talál egészségeset. A dióburokfúró-légy szinte minden diót tönkretett a környékünkön. Ezért aztán az egyik képen éppen az látható, hogy milyen nagy örömmel pucolja Tasi kutya a véletlenül épen maradt diót. Egy másik fotón az eladó tábla nem a kutyát ajánlja vételre, hanem a telket, ahonnan a makártetői képek készültek.

Donátusi, makártetői kalandozásomat azzal a Csorba verssel fejezem be, amelyet a Cseri-kép juttatott eszembe.

SÉTA ÉS MEDITÁCIÓ

A kényes őszi nap mindenhová elér.
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos
forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.

A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan
hittel építi házát, erődíti és béleli.
Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.

Ifjúkoromban váltig undorodtam:
kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.
Nagyon sajnáltam magam érte.

Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.
A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei
házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a
gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.

A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti,
az is benne van, ami nincs,
az is benne van, ami van:
most a hűnél hűbbnek kell lennie.

Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,
konflisok a Széchenyi téren,
árkok, eperfák, öreg temető,
fatelep, tehéncsorda, búzaföld,
kanyargós ródlipálya-lejtők,
madarak- és fák-napja, régi Tettye,
kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért
siránkozó kölykök, vaskos beszédű,
kopott lányok…

Bennem van minden, ami nincs,
s bennem van minden, ami van.

Ó bűvölő város, sokarcú,
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nyugalmak, zajok fészke,
kőszürke és levélzöld,
hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő,
tegnapelőtti és holnaputáni,
makacs munkás, kéjjel lustálkodó,
öl-puha, aszkéta-rideg,
aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető:

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nekem: A VÁROS mindörökre.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Az ősz kirakta foltjait a tájra.
Ölében viszi a Mecsek a télbe
embereid és házaid.

In: Csorba honlap. (A vers erről az oldalról Csorba Győző és neves művészek előadásban is meghallgatható.)

Köszönöm figyelmüket.