1.Ismételten, immár pontosítva, felhívom a figyelmet, hogy aki ráér és tiszteli Csorba Győzőt, halálának 25. évfordulóján jöjjön ki egy főhajtásra 2020. szeptember 13-án 17 órakor a Pécsi Köztemetőbe, a díszsírhelyeknél található sírjához. Tekintve, hogy nem zárt térben emlékezünk, s várhatóan – sajnos – nem is leszünk sokan, ez a főhajtás még a koronavírusos időben sem okozhat gondot. A sírnál dr. Nagy Imre mond rövid beszédet. A Pécsi Polgármesteri Hivataltól is jelezték, hogy valaki képviseli őket a megemlékezésen.

2. Mint irodalommal is foglalkozó könyvtáros és valamikor történelem szakos hallgató, egy évfordulóra is felhívom a figyelmet. Az idézett emlékezés bevezetőjére: „Szabó Károly a XIX. század méltatlanul feledett tudósai közé tartozik, azok közé a szorgalmas adatgyűjtők, forrásközlők közé, akiknek a munkássága nélkül a magyar nemzeti történelem és irodalom lényegi részei feltáratlanok maradtak volna, ám munkásságukat a XIX–XX. század fordulójának nagy történeti összefoglalói árnyékában az utókor nem értékeli eléggé.”

A főiskolán a szép emlékű Vas Karcsi bácsi a történelemtudomány segédtudományai című szemináriumán emlegette Szabó Károly nevét. Tisztelettel beszélt róla azért is, mert ő volt, aki  Anonymust, Kézai  Simont, Rogerius mestert  (akiről Siralmas éneke jut eszembe, a magyarországi tatárjárásnak, főképpen saját bujdosásának története) is fordította, ahogyan a bizánci birodalom bukását megörökítő Kritobulosz 1467-es krónikáját, a II. Mehmet életét is. Hallhattuk tanár úrtól, hogy Szabó Károly először foglalkozott tudományos közelítéssel Priszkosz rétor (rhétor) töredékeivel, Bíborbanszületett Konstantinnal és  Bölcs Leó Taktikájának értelmezésével. A nevek között szemlézve eszembe jut a Bíborbanszületettnek A birodalom kormányzásáról című munkája. „Számunkra legbecsesebb műve az a kormányzattani »kézikönyv«, amelyet fiának, a leendő II. Rómanosznak írt feltehetően annak 14. születésnapja táján, 952-ben, s amely 1611-ben jelent meg először nyomtatásban a De administrando imperio latin címmel (és latin fordítással). A császár egy praktikus vezérfonalra felfűzve kézikönyvvé szerkesztette a konstantinápolyi udvarban összegyűjtött információkat a Bizánccal kapcsolatban álló népekről, lakóhelyeikről, életmódjukról, belső rendjükről, vezetőikről, egymáshoz való viszonyukról és arról, hogyan lehet őket a Bizánci Birodalom érdekében egymás ellen kijátszani. A mű, amely bizalmas közléseket is tartalmaz, szigorúan belső használatra készült, s csak egyetlen – ma Párizsban őrzött − XI. századi kódexben vészelte át az évszázadokat. A diplomáciai iratokat, hírszerzői jelentéseket és szóbeli információkat egyaránt felhasználó mű a magyar őstörténet felbecsülhetetlen értékű, pótolhatatlan kútfője, hiszen legtöbb esetben egyetlen forrásunk a magyarok fejedelmeiről, politikai szervezetéről, lakhelyeiről, honfoglalásáról és az azt megelőző és követő külkapcsolatairól. E különlegesen értékes információk jelentős része feltehetően a 950 táján Konstantinápolyba látogató magyar vezérek, Árpád fejedelem dédunokája, Termacsu (Tormás), Bulcsu és Gyula közlésein alapult. Figyelemre méltó, hogy Bíborbanszületett Konstantin egyetlen más idegen fejedelmi dinasztiáról sem beszél olyan részletesen, mint az Árpádokéról.” (In: Wikipédia.)
A Birodalom kormányzásáról eszembe jut a latin nevek, szövegek magolása: Konstantinósz Porphürogennétosz (sokféle helyesírással), De administrando imperio, Carmen miserabile… Ezekről pedig eszembe jut, mekkora kár, hogy az ugyancsak Karcsi bácsi vezette, szabadon választható latin nyelv szemináriumot olyan ritkán látogattam. Szerencsére látogathattam viszont kitűnően gondozott szőlejét, ahol vele áshattam, kapálhattam (hiszen én falusi gyerek voltam, tudtam melyik végén kell fogni az ásót), sőt akinek telkén villanyoszlophoz gödröt ástam. Így lett a jó öregnek villanya a szőlőben. Persze legkedvesebb pillanatok azok voltak, amikor ihattam vele a pince előtt pihenve  fehér muskotály borából, s hallgathattam a hivatalos történelemszemlélettől, a tanszéki történelemoktatástól – ahol a főiskola párttitkára Szüts Emil is tanított (?) –bizony erősen elütő magyarázatait. Isten nyugosztaljon Tanár Úr, kedves Karcsi bácsi.

Visszatérve Szabó Károlyhoz, másodjára az egyetemen hallhattam sokszor a nevét és a könyvtári gyakorlatban, merthogy ő tudós könyvtáros is volt. „Nem hagyhatjuk említés nélkül a legkevésbé látványos, de legnagyobb munkát igénylő kutatásait sem, amelyeket könyvtárosi minőségében végzett: a régi magyar könyvkiadásnak a maga korában páratlanul bő bibliográfiáját, bár ennek az utolsó két kötetét már halála után kellett kiegészíteni és sajtó alá rendezni (Régi Magyar Könyvtár I–IV., Budapest 1879–1898.)” (In: Magyar Nemzet)

Milyen szép leírása a könyvtáros munkának: „legkevésbé látványos, de legnagyobb munkát igénylő kutatás”. Tartsuk meg ezért szép emlékezetünkben Szabó Károly nevével együtt a könyvtárosokat általában is, hiszen nemsokára ez a foglalkozás – jó könyvtárosok estében hivatás – is csak emlék lesz.

Búcsúzóul még egy idézet a Magyar Nemzet megemlékezéséből:

„Érdekes módon ma egyik legrövidebb, szinte mellékes munkája alapján ismerjük leginkább: ez a székely rovásírás első tudományos leírása. Barátja, Orbán Balázs fedezte fel 1864-ben az énlakai unitárius templom mennyezetének festett rovásfeliratát, s miután felhívta rá a figyelmét, Szabó Károly még abban az évben közölte megfejtését. Nem elsősorban a viszonylag jól érthető felirat nem is tökéletes olvasata itt a tudományos eredmény, hanem az, hogy összegyűjtötte a rovásírásról akkor elérhető összes adatot – ami nagyon kevés volt: ez volt az első hitelesen leírt és máig fennmaradt felirat –, és érdemben ma is helyes magyarázattal adta ki. A rovásírás-kutatás lényegében az 1910-es évekig nem is tudott továbblépni. Méltó tehát, hogy ennek kapcsán máig emlékezzünk rá, annál kevésbé, hogy többi eredményeit elfeledjük.”

Hát én most megtettem az emlékeztetésért, amit tehettem. Tőlem ennyire futotta. Isten nyugosztalja ezt a nagyszerű embert!

Végül álljon itt egy kép a nagy tanári karról, amelyben Szabó Károly is tanított.

A Nagy tanári kar-szoborcsoport – Arany János, Salamon Ferenc, Szabó Károly, Szász Károly, Szigeti Warga János, Szilágyi Sándor és Tomory Anasztáz szobra – a nagykőrösi Arany János Múzeum előtt. Varga Imre szobrászművész alkotása (1996) (In: Wikipédia)

Legközelebb már tényleg Csorba Faust-fordításával foglalkozom, de a felhívás és a kitűnő tudósra való emlékezés kicsit háttérbe tolta ezt a munkámat.

Köszönöm figyelmüket.