Megszakítom a válogatott Csorba-kötetek bemutatását. Ezúttal az Új Írás című folyóirat 1976/4. számát szemlézem.
A hírlevelet Katona József és kora egyik legavatottabb ismerőjének, Nagy Imre professzor úrnak, társaságunk elnökének ajánlom, tisztelő szeretettel.

Amikor valamit keresek a polcokon Csorba-könyvtárban, mindig találok meglepetéseket. Most például egy furcsa kötésű, vékony könyvet. Azért figyeltem fel rá, mert a gerincén és borítóján semmiféle felirat, cím nem volt. Muszáj volt megnyitnom, hogy tudjam, mi az? Az Új Írás 1976/4. száma volt, kemény kartonba kötve. S, ami még meglepőbb volt, az az ajánlása.

Juhász Ferenccel Csorba nem tartott kapcsolatot, nem leveleztek, még az Új Írásnak küldött verseit is inkább Bertha Bulcsunak címezte, hogy majd ő továbbítsa a főszerkesztőnek vagy a szerkesztőségnek. Most mégis itt ez az Új Írás-szám. Amiben persze Csorba-vers is volt, talán ezért is kapta tiszteletpéldányként a költő.
Aztán a füzet alaposabb átnézése után mindjárt tudtam, milyen értékes és nem véletlenül bekötött példány ez. (Nem tudom, Juhász Ferenc eleve így küldte, vagy Csorba köttette-e be. Én inkább Juhász Ferencre és az Új Írásra gyanakszom.)
Három témát emelek ki a számból. Illyés Gyula Bánk bán átiratát, az élő magyar költészetet bemutató versválogatást és Takáts Gyula Berzsenyiről szóló írását (Az igazi poézis keresése) Mindhárom fontos dokumentum, amely érdemes arra, hogy a google keresőjébe írva akadály nélkül elérhető legyen.
A szám tartalomjegyzéke.

1. A Költészetünk ma ma című blokkban közölt 28 költő a kor költészetének teljes keresztmetszetét adja:
Ágh István, Bella István, Bihari Sándor, Csorba Győző, Csukás István, Dobai Péter, Fodor András, Garai Gábor, Gergely Ágnes, Hajnal Anna, Héra Zoltán, Jékely Zoltán, Kalász Márton, Keresztury Dezső, Kormos István, Raffai Sarolta, Ratkó József, Rónay György, Somlyó György, Szepesi Attila, Takács Imre, Takáts Gyula, Tandori Dezső, Tóth Bálint, Utassy József, Vészi Endre, Weöres Sándor, Zelk Zoltán.
Csorba Győző a Hosszú se volt című verssel szerepel a számban. A vers különös módon nem jelent meg Csorba-kötetben, változata viszont a Hátrahagyott versekben olvasható. Csorba és az idő kapcsolatára jól rávilágít a vers befejező két sora: „Hosszú se volt az út, / de visszavitt jó harminc évre mégis.” Csorbát az időfóbiája most nem előre, hanem visszafelé repítette az időben. A két változatot alább közlöm.

a. A Hátrahagyott versek című kötetben megjelent, a költő kéziratos versesfüzetében XI. hó datálással, az 1975. év versei között talált változat. A címet, mivel a füzetben nem volt, az első sor alapján adta Bertók László a Hátrahagyott versek összeállításakor:

[Hosszú se volt az út…]

Hosszú se volt az út s kevés elváltozása
kisérte fának fűnek talán néhány juhar
néhány akác meg a szokásos réti és
árokparti növényzet: pipacs lóhere
zsálya sőt itt-ott láttam bürköt is
Közel hajolt a hegy a háztetők
fölébem csúsztak szinte oldaláról
szemem majd az egész várost befogta
kelettől nyugatig s ez ugyancsak kötött
ha nagyon figyeltem a jármű-zajok is
utánam nyúltak s a vasárnapi
lelkes harangok mély s magas kongásai
Iszonyú nap sütött a fatövek köré
menekültek az árnyékok bár nem nagyon
reménykedhettek oltalomban a kiszítt
lombok alatt…
Hosszú se volt az út
és több mint harminc évet visszavitt

(XI.)

b. Az Új Írás 1976. évi 4. számában megjelent változat:

Hosszú se volt

Közel hajolt a hegy, a háztetők
fölébem dőltek szinte oldaldaláról,
szemem majd az egész várost befogta
kelettől nyugatig, s ez ugyancsak kötött;
ha nagyon figyeltem: a jármű-zajok is
utánam nyúltak s a vasárnapi
harangok mély s magas kongásai,
csak egynéhány akác, propelleres juhar,
a szegély-árokban szintén a megszokott
növényzet: pipacs, kamilla, búzavirág,
zsálya, bürök, csalán s a többiek,
iszonyú nap sütött, a fatövek köré
menekültek az árnyékok, bár nem nagyon
reménykedhettek oltalomban a kiszítt
lombok alatt.
Hosszú se volt az út,
de visszavitt jó harminc évre mégis.

Nem kívánom elemezni sem értékelni a két változatot, ezt a feladatot meghagyom a leendő kutatónak. Néhány dolgot azért megjegyzek. Nyilvánvaló, hogy a kéziratos vers első sorának első három szavát adta címnek a költő, s az első sor elhagyása miatt lett egy sorral rövidebb az Új Írás-beli közlés. Az Új Írásban közölt szöveg a kéziratos változat 5. sorával kezdődik, a hangok és növények felsorolása később következik, kevés változtatással. Logikailag talán így helyesebb a helyzet felvázolása. A kéziratban nem volt központozás, az Új Írásban ezt pótolta Csorba. A két változatot egymás mellé szerkesztve egy .docx fájlban csatolom, hogy könnyebben összehasonlíthatók legyenek.

2. A szám revelációja a Bánk bán Illyés Gyula-féle átirata. A nagy, és számomra kissé furcsa (bár a dráma történetében nem első és nem is utolsó) vállalkozás jól sikerült. Ám ezért is ajánlottam ezt a bejegyzés Nagy Imrének, mert ő remélem, ezt majd elemzi, ha már eddig nem tette meg. (Ha igen, majd közlöm, hol.)
Juhász Ferenc és Illyés Gyula előszava jó magyarázat a kísérlet miértjére, maga a mű pedig a hogyanjára, ezért az előszavakat és a  kísérő korabeli képeket egyben közlöm a művel, az egész együtt elérhető innen. Vigyázat, nagy fájl! Lassan töltődik!)
A korabeli Bánk bán előadás és Katona képeit, kiegészítve Juhász Ferenc bevezetőjével, külön fájlban itt is elérhetővé tettem, mert ez gyorsabban töltődik.
Az átdolgozás megjelent külön kötetben is. A címben az átdolgozás helyett az átigazítás szót használja Illyés. Azt gondolom, az eredeti és az átirat összehasonlító elemzése méltó lenne egyetemi szakdolgozatra. Más Bánk bán átdolgozásokról itt találhatunk információt.

3. Takáts Gyula tanulmánya Kazinczy Ferenc és Berzsenyi Dániel levelezését elemezve ma is fontos kérdést boncol. Az igazi poézis keresése az igazi magyarság keresését is jelenti, sőt számomra talán elsősorban azt. Mondanom sem kell, Berzsenyi fogalmazza meg az enyémhez közelebb álló véleményt. Hogy értsük, miről van szó a tanulmány egy részletét ide másolom:
„Az első magyar szonettíró [Kazinczy Ferenc. P. L.] és a háborgó odázó [Berzsenyi Dániel. P. L.] párbeszéde ez a levelezés. Gondolatviláguk mindenkor szent eszmények melletti hitvallások. A népről Vörösmarty és Petőfi előtt ezt írja Berzsenyi: »Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszköz­lése«. Ez a nép-eszmény központi gondolata volt és maradt is a magánembernek és a költőnek is élete végéig, a »Mezei szorgalomig”. És másutt mint Széchenyi szelleme szól: »Én nem tudok szabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen arra ösztönöz, hogy hasz­náljak és tanítsak.« »Hazafiúság” és nemzetféltés nála mindig együtt jelentkezik: »Egy nemzet eltörlése politikai gyilkosság«. Az olvasó népről, mintegy a mai »Olvasó nép« mozgalomról ír:  »Culturát kellene tehát kívánni, nem új constituciót«, írja 1809 márciusában és a decemberi tizenkettedik levele mellé csatolt Kazinczyhoz címzett költői episztolájában e gondolatát ki­bővítve egyszerre beszél »Az ész s a kéz míveltségéről,« mert »Az ész minden! s ebből foly minden jó«… És gúnnyal kérdi az »új frizurájú« – ez is Berzsenyi szava – és a »cravátos ember­kéktől«:

Ha úgy óhajt franc és anglus lenni,
Mér nem kedveli úgy a tudományokat,
Az elme s a kéz remekjeit,
Mért nem becsüli ő nyelvét és nemzetét
Úgy, mint azok, kiket rabul majmol?
Vagy tudja-e, midőn ezt nem teszi,
Mit és ki ellen vét – Nem tudja, hidd el,
Mert Verbőcziben arról egy szó sincs,
Más könyv pedig nem kell gavallérnak.

És ugyanebben a versében feltett szónoki kérdésére meg is felel:

Mi az hát ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erővel teljes.

De a nép, a nemzet és a hazafiúság mellett fő témájuk a magyar költői nyelv kérdése volt. Egy­mást váltva a levelek, egymást idézik »grammaticusi perbe!« »De reménylem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere leszen… Ha én gondolatimat te előtted elrejteném, vagy én volnék hozzád méltatlan, vagy te énhozzám, vagy hízelkedő volnék, vagy belátásodhoz nem bíznám. Ezektől távol vagyok.« Berzsenyi mindenkor »nyers okoskodással« harcol de igen érzékenyen és elementáris erővel. Kazinczy következetesen pedáns szorgalmú iparos.”

A magyarság fennmaradásának ma is a nemzet és hazafiúság a legfontosabb kérdése. Az új internacionalizmus, a multikulturalizmus korában ez az ügyünk vesztésre áll, fontos hát, hogy figyeljünk Berzsenyi intésére. Nagy kár, hogy napjainkban nincsenek olyan színvonalú viták a mai irodalmi- és közéletben, mint Berzsenyi és Kazinczy korában volt egykor. Ezért sokszorosan kell figyelni Berzsenyire, idézem is újra két részletet.
Az egyik: „A népről Vörösmarty és Petőfi előtt ezt írja Berzsenyi: »Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszköz­lése«”. Nem ártana talán ezt a politikusoknak is megszívlelni. Bár a politikus és a bölcs általában egymástól kissé távol eső fogalmak, mégis, talán akad százévente egy-egy politikus, aki, ha nem is bölcs, de legalább józan paraszti ésszel gondolkodik… S nagyon fontos volna az is, hogy iskoláinkban tanítanák klasszisainkat, olvasnák, értelmeznék eredeti szövegeiket, függetlenül attól, hogy a klasszikusok nyelve avittnak, nehezen értelmezhetőnek mondatik, sajnos, még a tanárok szerint is. Ha Berzsenyit avittnak, túl nehéznek találjuk, úgy a múltunkat sem fogjuk mélyen és igazán megérteni. Aki pedig nem ismeri a múltat, az nem értheti a jelent, és nem tudja tervezni a jövőt…

És a másik:

„Mi az hát ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erővel teljes.”

Az igazi poézis keresése. Hódolat Berzsenyi szellemének című Takáts Gyula írás itt olvasható.

Köszönöm figyelmüket.