A gondolat szabadon csapong, ugrik, sőt száll ide-oda. A Hátrahagyott versek című Csorba-kötetben, amely most véletlenül került a kezembe, mert éppen azt kaptam le a polcról, hogy elüssem az időt várakozás közben, rábukkantam erre a versre:

Egy új versírófüzetre

Folytatván az irka-firkát
kezdem ezt a tiszta irkát.
S míg a tollam kanyargatom,
eső kopog az ablakon.

82 május vége,
életem kétszer hat éve,
pontosabban: hat s hatodfél,
bár e fél már a nagyobb fél.

Isten tudja: ez az irka
tele lesz-e egyszer írva?
Ha nem: üres mennyi marad,
s mennyi lesz majd a teli lap?

S mi ér többet: az a része
amit beírtam egészen?
Vagy ami még üres, fehér? –
Alighanem ez többet ér.

Ez a négy versszak valóságos gondolat-cunamit indított el bennem. Nem is tudom, hol kezdjem? Talán ott, hogy Csorba A/4-es spirálfüzetekbe írta a verseit. Ezeknek a füzeteknek egy része a birtokomban van. Az is, amelyiknek az első oldalán az Egy új versíró-füzetre című vers kézirata található. Íme a kézirat jpg formátumban:

(A pdf változat tisztább szebb, innen elérhető. A bal felső sarokban az N betű azt jelenti, a vers kötetben nem jelent meg, a „leírtam” Margitka feljegyzése arról, hogy Bertók László számára legépelte a verset. Az oldalszámozást is Margitka készítette utólag.)

A megértéshez további magyarázat szükséges. Bertók László utószavát idézem a Hátrahagyott versek című kötetből:
„Nagybeteg volt már Csorba Győző 1995 kora tavaszán, amikor megkért, hogy állítsak össze kötetet az utolsó években írt, folyóiratokban, lapokban közölt verseiből, s hogy döntsem el, mi való a könyvbe, mi nem. „Légy szigorú, de igazságos” – tette hozzá. A kapott másolatokból, korábbi köteteinek a rendjét követve, témáik szerint négy ciklusba soroltam a verseket. Miután felolvastam neki, s az ajánlott kötetcímek közül a Csikorgót kiválasztotta, került elő egy újabb dosszié, megjelent, de könyveiből kihagyott versekkel. Belőlük válogattam az ötödik, a Szekrényfiók című ciklust. A könyv a halála után két héttel jelent meg.
Arról, hogy az általam kihagyott néhány versnél jóval több, kötetben még nem publikált verse van, s hogy versíró munkafüzeteiben mi rejtőzik, csak két-három évvel később, akkor hallottam, amikor az özvegye, dr. Csorba Győzőné elkezdte legépelni a kéziratos füzetek tartalmát, illetve amikor a Pro Pannónia Kiadó 1998-ban közreadta a költői-írói-műfordítói hagyaték első két kötetét, és megkerestek, hogy szerkesszek könyvet a tervezett sorozatba a hátrahagyott versekből. A munka megkezdése után hamarosan szükségesnek látszott, hogy a gépelt szövegeket magam is összehasonlítsam a kézirattal. Ekkor derült ki, hogy Csorba Győző 1962-től kezdődően először két, A/4-es írólapokból egybekötött, 200 oldalas „irkába”, majd nagyalakú spirálfüzetekbe írta tintával, irónnal szinte minden versét. Úgy, ahogy az ihlet pillanataiban eszébe jutottak a sorok, a strófák. Később aztán (s bizonyára közben is) javította, formálgatta, félben hagyta, áthúzta vagy befejezte őket. Címet a legtöbbjének akkor adott csak, amikor kész lett, írógépbe diktálta, s postára adta valamelyik folyóiratnak.
A versek alá vagy mellé szinte mindig odaírta az aznapi dátumot, s néha egyebet, családi eseményt, sajtóhírt, halálhírt is feljegyzett. Ritkán a versre vonatkozó emlékeztetőt: „bővíteni”, „más ritmust”… „Folytatván az irka-firkát / kezdem ezt a tiszta irkát…”, írta 1982. május 25-én az Egy új versírófüzetre című költeményében, új munkafüzete első lapjára. Lapozgatva az 1962-től 1993-ig megtelt tizenöt füzetet, az az érzésünk, hogy költői naplót olvasunk. Csorba Győző (ismereteim szerint) sohasem írt a hagyományos értelemben vett naplót, de tudva, hogy költészetének legfőbb ihletője a természet, az évszakok, az élet-halál körforgása, a miért vagyunk a világon lüktető kérdőjelei voltak, s hogy költői eszközeit, képeit, metaforáit is többnyire ebből a körből vette, hogy a családi örömök-bajok, történések érzékenyen érintették, hogy műve kezdettől fogva sajátos számadás is, s hogy szinte mindennap írt az éppen soron lévő füzetbe, nyilvánvaló a tágabb értelemben vett napló-szerűség. Ez még inkább igaz, ha az itt időrendben közölt versekkel együtt olvassuk az 1962 utáni köteteket. A bennük sorakozó költemények a füzetekben a »keletkezési helyükön« vannak.”
Az említett verssel 1982 május 25-én nyitott versírófüzet borítója Csorba kézírásával.
A vers így jelent meg a Hátrahagyott versek című kötetben:

(A pdf-változat tisztább, szebb, az innen elérhető. A kötet első borítója, a kötet hátsó borítója, Csorba prózai ars poeticájával.)

A gondolatcunami egyik része az emlékezés volt: Bertók Lászlóval akkor voltam talán emberileg a legszorosabb kapcsolatban, amikor a költő ennek a kötetnek a verseit válogatta, sajtó alá szerkesztette és én voltam a kapocs a feleség, Margitka és Bertók László között. Megint Bertókot idézem:
„A könyv a költő özvegyének, Dr. Csorba Győzőnének és családjának tevékeny és folyamatos közreműködésével készült. A sajtó alá rendezésben a legtöbbet Pintér László segített. Ő írta számítógépbe a verseket, s vetette össze az általa oda már előbb beírt kötetek-beli közlésekkel. Ő ellenőrizte újra meg újra az általam gyanúsan ismerősnek tetsző verseket, s derítette fel jelentős részüket folyóiratokban, lapokban, s készítette el a velük és a kéziratokkal kapcsolatos Jegyzeteket, a Betűrendes mutatót és Csorba Győző versesköteteinek bibliográfiáját.”
Így volt, de az emlékezetem kiszínesíti a pontos, szikár szavakat, mert nem csak ennyi történt. Miközben a munkát végeztük Bertókék lakásban, meg-megkóstoltuk Laci finom vései pálinkáját (főként én, mert a költő akkor már nem nagyon ivott szeszes italt) és beszélgettünk a verseken kívül is mindenről, ami körülöttünk, velünk történt. Köszönöm a sorsnak, hogy emlékezhetek azokra a meghitt, emberi pillanatokra és azt is, hogy  jegyzetanyag Laci útmutatásával hasznosra sikeredett és segít a Csorba-versek és az életmű jobb megértésében. Szép volt, talán igaz sem volt.

A gondolatcunami másik része a vers szövegéhez, a benne megfogalmazott életértéshez kapcsolódik. 71 éves vagyok, idősebb, mint a költő, amikor a verset írta és nekem is egyre többször eszembe jut amikor elkezdek egy-egy hírlevelet vagy oldalt készíteni a honlaphoz: mennyi adatik még nekem, mit, mennyit tudok még megírni? „Isten tudja: ez az irka / tele lesz-e egyszer írva?” – kérdi a költő, de én tudom, az én irkám soha nem lesz teleírva. Az internetet nem lehet teleírni, az végtelen folyam, nem úgy mint egy véges oldalszámú füzet. Azonban az én munkámnak, irka-firkámnak is egyszer csak vége szakad, mert már nem tudom a billentyűket rendesen, megfelelően leütni, vagy nem látom a monitort, vagy egyszerűen az életemnek szakad vége, ha leszek olyan szerencsés, hogy addig a szakadásig dolgozni tudok. Egyre többször gondolok erre, s máris ugrik a gondolat egy másik Csorba-versre: Itt érzem közel.

ITT ÉRZEM KÖZEL

Most már valóban itt érzem közel
s próbálgatom miképp is kezdjem el
ha esetleg nem is kérdezne de
úgy nézne rám oly szúrósan szeme

Most már előfordulhat (fordul is)
sok kortársam ma van holnapra nincs:
egy gondolat mely kezdődött haladt
bennünk befejezetlenül marad

És túl (?) következik a folytatás
ha igaz ha nemcsak önáltatás
bölcs bölcselők ezer okoskodó

leszűrt bölcselme mit tamáskodó
agyam naponként szíd vagy ünnepel –
Mert már valóban itt érzem közel

A vers a költő előadásában.

A kérdés a közelség érzésétől egyre jobban kínoz és minőségi szakadéktól függetlenül ugyanaz marad, mint a költőnél:

S mi ér többet: az a része
amit beírtam egészen?
Vagy ami még üres, fehér? –
Alighanem ez többet ér.

És ilyenkor eszembe jut, hogy nekem egy szót meg kellene változtatnom a vers utolsó sorában, ha rólam szólna. Mert az én zárósorom csakis így szólhatna:

S mi ér többet: az a része
amit beírtam egészen?
Vagy ami még üres, fehér? –
Biztosan hogy ez többet ér.

Csorba gondolkodhatott rajta, hogy az elvégzett vagy az üresen maradt rész ér-e többet vagy a teleírt. Nekem nem kell gondolkodni: biztos, hogy ami üresen marad, az ér többet. Tehettem volna többet, jobban, élhettem volna gazdagabban, de én sokszor leragadtam, elakadtam, sárban, gazban. Ki tudja, az ócska vagy a hasznos több-e abban a nehéz batyuban, amit évek során így-úgy teleraktam? Utódaim majd megítélnek engem. Ám az a megítélés már csak a kíméletlenül múló, mindent felejtő és felejtető jövőben az én kizárásommal fog megtörténni. Abba a végső ítéletbe nekem már beleszólásom nem lesz. Amikor még lehetett volna sokat mulasztottam, amikor ezt kimondom, talán már minden lehetőséget elszalasztottam. Lassan beletörődve várom a döntést, igaz-e rám nézve is a bibliai mondat: mene, mene tekel, ufarszin.

Legvégül (?) a cikázó gondolat József Attilánál állt meg:

KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

1936. november-december

Kész a leltár?

Köszönöm a figyelmet.