Amit alább írok, nem panaszkodás, egyszerű ténymegállapítás arról, hogyan folytassam tovább a Csorba Társaság eseményeinek szervezését, ismertetését.

Szerencsére kitűnő vezetőm van a tervek kitalálásában és megvalósításának szervezésében. Elnökünk, Nagy Imre tanár úr, aki éppen most kapta meg a Pécs díszpolgára címet (ld. az előző hírlevelet), − jó ötletekkel lát el, mindig segít a szervezésben, s aktív résztvevője, mozgatója is az eseményeknek, amit hálásan köszönök neki.

Azonban a társaságnak nem annyira alelnöke, inkább valamiféle ügyvezető titkára vagyok: egyedül végzem az adminisztrációt, szerkesztem a hírleveleket, továbbítom azokat e-mailban 135-140 címre, közlöm a Csorba Győző Honlapon és a facebookon.

70. évemben járok, egyre nehezebb a sok és sokféle számítógépes munka. Ráadásul állandóan változó számítógépes környezetben, az állandóan változó technikákat is tanulni kell. Arra jutottam, változtatnom, egyszerűsítenem kell az adminisztrációt.

Munkám első fázisa annak az anyagnak a válogatása, amit Csorba gazdag hagyatékából és a társaság életéből közzé akarok tenni. Aztán következik a közlések megformálása, szövegezése, a szöveg és a médiafájlok digitalizálása. Aki Csorbával, a pontos szavak mesterével foglalkozik, nem lehet igénytelen maga sem. Kiválasztani, hogy a hagyatékból és az eseményfolyamból miről írjak, mit, s hogyan tegyek közzé, az sem egyszerű, a megfogalmazás pedig, hogy a mesterhez valamennyire méltó legyek, szintén mindig komoly nehézséget okoz. Szerencsére a szövegek ellenőrzésében kiváló segítőm van: dr. Hernádi László Mihály, a pécsi Egyetemi Könyvtár nyugalmazott főigazgatója.

A munkámban a honlap az alap. Ott kell megjelenni mindennek, ami Csorbával, a hagyatékkal és a társasággal kapcsolatos közlés. Igyekeztem mindig a tőlem telhető pontossággal készíteni a honlapot, kiigazodva valahogyan a html szerkesztők, a word, a pdf, a média- és képfájlok egyre bővülő világában. Bizony, az új szerkesztőre való áttérés sem volt egyszerű az elmúlt évben. A tanulásban Horváth Ádám informatikus barátom segít az 1995-ös első próbálkozástól máig. Köszönet önzetlen munkájáért, amit mindeddig „aprópénzért”, vagy teljesen ingyen végzett. Előfordult, hogy a honlap tárhelyének díját is ő hitelezte.

A honlaphoz tehát nem nyúlok, változatlanul szerkesztem. Legföljebb a téli hónapokban, amikor minden benti munkára több idő jut, javítgatom eredendő hibáit és azokat, amelyek az új szerkesztőbe konvertálás közben óhatatlanul keletkeztek. Nagy munka ez is, a számítógépes szakembereknek sem egyszerű egy adatbázis átültetése másik szerkesztőbe.

Az e-mailt nem hagyhatom el: a tagság, a reménybeli érdeklődők, a média munkatársainak névre szóló tájékoztatása elsőrendű kérdés. A honlapra fel kell hívni a figyelmet. Az e-mailba copyzás után a levél sosem ugyanolyan már, mint a honlap szövege, szerkesztgetni kell, hogy ne legyen teljesen fésületlen a formája. Ezt a munkát leegyszerűsítettem: az e-maileket már kicsit régebben „lebutítottam”, nem közlöm bennük a hír teljes szövegét, csak néhány tájékoztató mondat mellett megadom az aktuális hírlevél címét a Csorba Honlapon. Rosszalló visszajelzést nem kaptam a címzettektől, maradok emellett a rövidített forma mellett. Bertha Bulcsu azt írta valahol, a telefon elvette az emlékezés lehetőségét: kimondott szavaink a semmibe hullanak, nem maradnak meg úgy, mint az írott szó. Néha úgy érzem, sajnos még a leírt  szavaim is a semmibe hullanak, hiszen nemcsak rosszalló vagy éppen támogató, de semmiféle visszajelzést sem kapok a híreimről. Talán rossz helyre címezem őket. Vagy a felgyorsult világ az oka: nincs idő ilyen lassú hírfolyam olvasására. Vagy én írok fölösleges dolgokat. Mindegy, az én szerződésem Csorba mellett életre szóló. Akinek nem kellenek Csorba szavai, magára vessen: „Szűnjék meg a „líra” szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni. Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből”

Maradt a harmadik közlési forma, a facebook. … Na, ezzel van a legtöbb bajom.

Nem írom ide minden indokomat, miért figyelem-fogadom fenntartással ezt a közösségi platformot. Nem írom ide, mert a végén a cenzorok még kitiltanának. A „nagy testvér” figyel, mérlegre teszi a leírtakat, a beküldött képeket. Aztán ki ő, a figyelő? Ki mondja meg, hogy jó vagy nem jó, amit írok? Kezd deja vu érzésem lenni: nem érdem szerint, szívből, érzés szerint kell írni, értékelni, hanem mérlegelve, megfelelve valami új cenzornak. „Abban az időben”, ahogyan a Biblia is sokszor kezdi történeteit, legalább tudtuk, hol rejtőzik a cenzor, sőt, nevét is ismertük. Agitprop,  … et és … etnő. A neveket le sem merem írni, van, aki még ma is tudna ártani. A mostani cenzorok nevét senki nem tudja. Rejtőznek valahol a „felhő” sarkában és intézkednek. S ha nem intézkednek, mert semleges szöveget, vagy netán szívük szerint valót posztolok, akkor is figyelnek. Na, ez nem kell nekem.

Ennyi elemzés után arra jutottam, hogy a honlap lehető legjobb formájának megtartása mellett − nem csorbítva a tájékoztatás pontosságát – az e-mailek egyszerűsítése után a facebook közléseket is a legegyszerűbbre változtatom.

Ennek a változtatásnak nem csak az én hétköznapi szavaimmal tudom okát adni. Amikor a napokban addig jutottam, hogy a Csorba fészbúk oldalt meg is akartam szüntetni. József Attila járt eszemben:

„Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.”

Aztán mégis elgondolkoztam: ezt a valakik által szigorúan ellenőrzött oldalt annyi ember használja, talán véletlenül valakihez a Csorba-üzenet is eljut a sokaságból. Így hát maradok a fészbukon, de ugyanolyan szűkszavúan, mint az e-mailben: ott is csak a hírlevél címét adom meg. És Istenre, vagy, ha úgy jobban tetszik a mostani istentelen cenzoroknak, a sorsra, bízom kit ér utol, kit szólít meg az üzenet. Küldöm a facebookra tehát mégis Csorba üzeneteit, mert én is úgy gondolom, amint  Csorba írta egy versében:

„Most fontosabb a vers, mint bármikor.
Most fontosabb, mint életem, halálom,
s nem-írni többé – többé nem birok.”

„Kedves” újféle cenzorok!

Szívem biztos nem értetek dobog!
A többit meg, mit rólatok gondolok,
elárulják a fenti sorok!
A sorok mögötti lényeg után pedig
csak bőszen kutakodjatok.
Ha már nincsen jobb dolgotok!

Az idézett Csorba-vers − A legszebb hang is − teljes szövege mától a kezdőlapon baloldalt olvasható.

Elmélkedésemnek vége, de hogy Csorba-közlés nélkül ebben a túl személyesre sikeredett hírlevélben se maradjak, közzéteszek három képet a hagyatékból.

Az egyik Csorba Győző A szó ünnepe című kötetének fülszövege. Különös és ritka darab, hiszen a Csorba hagyatékban lévő kemény kartonba kötött példányoknak nincsen védőborítója, így fülszövege sincsen. A „fület” az egyik kötetben találtam. Amennyire emlékszem, régebbi kiadásokban volt példa arra, hogy mintegy kutyanyelvként, könyvjelzőként rakták a könyvbe a kis fület, valószínű ezt történt ebben az esetben is. (Bár lehet, hogy a puhaborítós könyv kapott védőborítót is, ennek még utána kell néznem…) A könyv borítója itt látható. Csorba tízéves hallgatása, amiről az ismertetőben olvashatnak, nem volt véletlen. A hivatalos irodalomkritika pesszimistának tartotta a verseit és hiányolta közülük a pártos, hivatalos politikát támogató verseket. Csorba inkább nem írt, fordított. Akkor fordította a Faust második részét is. Ahogyan ő mesélte: „… 47-ben, tehát az utolsó előtti alkalommal, amikor kiosztották, megkaptam a Baumgarten-díjat. Aki valaha is foglalkozott irodalommal, az tudja, mi volt ez, aki viszont nem, annak hiába is magyaráznám… Éppen múltkoriban a rádióban hallottam, méghozzá egy versíró és nem is ismeretlen embertől azt, hogy „Baumgartner-díj”. Én ezt megkaptam 47-ben. Nagy öntudattal jöttem vissza Rómából, és ezzel szemben azt kellett tapasztalnom, hogy sehol nem kellek. Hiába küldtem – akkor még olyan naiv ember voltam, hogy küldtem – kéziratokat a szerkesztőségekbe. Aztán később soha, csak oda, ahonnan kértek tőlem. De akkor még küldtem. Ám mindenhonnan visszakaptam valamilyen ürüggyel; hol azzal, hogy pesszimista, hol azzal, hogy nagyon sok anyaguk van… ahogyan a szerkesztők szokták csinálni manapság is. Viszont én úgy éreztem, hogy valami hasznos dolgot mégiscsak szeretnék tenni. Valamit, ami maradandó.
Teljesen véletlenül találkoztam az utcán Vörös József barátommal, aki a Tanárképző Főiskolán tanár volt. Neki volt egy Faust-példánya, méghozzá nagyon szép kiadás, bőrkötéses, kis formátumú. És ő valahogy tréfásan azt mondta nekem, »Fordítsd le ezt«. Én jó gondolatnak, jó ötletnek tartottam, és azonnal elkezdtem vele foglalkozni…” (In: A város oldalában. 198-199. p.) Így maradtak közlés nélkül Csorba versei, s lett belőle híres fordító…

Közzéteszem még a kötet kezemben lévő példányának címoldaláról készült képet is. A könyvet Csorba „Feleségemnek” ajánlással adta nyomdába, a bemutatott példányt pedig szeretett feleségének, élete végéig hű társának ajánlotta, nagyon meleg, szerelmes szavakkal.

Ennyit mára a Csorba hagyatékból és a hagyaték gondozásának ügyeiről.

Köszönöm figyelmüket.