Nagy Imre Társasutazásának 4., befejező része része itt olvasható. Annyit hozzáfűznék előzetesen, számomra minden tekintetben ez lett a legkedvesebb fejezet a kötetből.
Nekem nem sok véleményem lehet a tudós olvasónaplójához, nagyjából ennyi: kitűnő magyar- és világirodalmi kalauzt kaptunk, most már az interneten is. Jövő hét végére összekapcsolom a részeket és igyekszem elkészülni a szerzői- és címmutatóval is, hogy könnyebb legyen a tájékozódás ebben a szinte végtelen gazdagságú gyűjteményben. (Bár megjegyzem, a számítógép itt rendkívül sokat segít, hiszen ha beírom a keresőszót az oldalon, azonnal láthatom, foglalkozik-e a témával a szöveg és ha igen, hányszor és hol.)
Kicsit olyan ez a Társasutazás, mint Benedek Marcell Délsziget című könyve, csak annál sokkal bővebb, nem csak a magyar irodalom történetének keresztmetszete, hanem a világirodalomé. Ugyanakkor kevesebb is, mert Nagy Imre Társasutazása nem regény és nem dráma, „csak” olvasmánynapló, amelybe azért a naplóíró tehetsége belelopja a „regényt” és a „párbeszédet” is, mert a megfogalmazás szépirodalmi minősége felvillant regényt, vagy legalábbis rövid novellákat, drámai, mert az utazó tulajdonképpen párbeszédet folytat „útitársaival”, a szerzőkkel és az írásokkal – és természetesen az olvasóval.
Azért a Délszigetből az előszót másolom, mert sok olyan dolgot megfogalmaz, amely pontosan megfelel a Társasutazás jellemzésének.

„Csak egy-két szóra kérem türelmedet, jólelkű olvasó, hogy e furcsa című könyvnek benső formáját, s e formának jogosultságát megmagyarázzam.
Három műfajt keverek össze: az irodalomtörténetet, a regényt és a drámát.
Ne döbbenj meg azon, hogy szépirodalmi műfajnak számítom az irodalomtörténetet. Inkább azon döbbenhetnél meg, hogy még mindig vannak, akik nem tudják, hogy az irodalomtörténet írása: művészet.
Bizonyítsam?
A tudomány – az egzakt tudomány – nem válogat a tények között. Mind egyformán fontos neki. Az állattanból nem lehet kihagyni a poloskát, a növénytanból a bogáncsot.
Az irodalomtörténet – mint minden történelem – maga is szűrt anyagot kap a kezébe, s ezt az anyagot egyre tovább szűri. Ha szigorúan el nem választja a jelentős dolgot a jelentéktelentől, belevész az adatok tömegébe. Az irodalomtörténésznek latolgatni kell, mint a szépírónak, mint a festőnek, s válogatásának szempontjai között akarva – nem akarva, mindig akad egyéni is. Már azzal, hogy válogat, az irodalomtörténész művészi munkát végez – legföljebb rosszul végzi vagy öntudatlanul, mint Moliére hőse, aki nem tudja, hogy egész életében – prózában beszélt.”

Hogy a kép teljes legyen idemásolom Laczkó Géza Délszigetről írott kritikájának első két bekezdését is,

„Nem tudom, hogy hol kezdjem, dicséreten-e vagy gáncson, mert mindkettőből gyűlt össze bennem Benedek Marcell sajátságos, lebilincselő, meggyőző, de vitatkozó könyvének, a Délsziget-nek olvasása alatt. Meg kell dicsérnem Benedeket, sőt keblemre kell ölelnem azért a szenvedelmes szeretetért, amellyel az irodalom dolgai iránt viseltetik. Meg kell hajolnom tudása és gondolattermelése előtt. Kezet kell szorítanom vele férfias bátorságáért, amellyel független véleményeit hirdeti. Örülnöm kell világos okfejtésének, kellemes magyar szalon-stílusának. El kell ismernem világos egyszerűségét.
Viszont nem értem, minek szimbolikus-realista-fantaszta regénykeretbe préselni annyi komoly tudást, gondolatébresztő gondolatot, adatok, vélemények, ötletek oly gazdag tárházát, hogy az ember – még a szakember is – néha szinte szédeleg Benedek időgépén ülve, amely a magyar irodalom furcsa mezei fölött suhan.” (Nyugat. 1928. 12. szám. Irodalmi figyelő)

Örömmel jegyezhetjük, hogy szerencsére Nagy Imre nem csinált munkájához regénykeretet. És persze sokban különbözik még Társasutazás a Délszigettől, mégis hasonló a szememben: kézen fogja az utazót (most engem) és végigvezet a világirodalom történetén, tudós és mégis élvezetes hangon, úgy, ahogyan Benedek Marcell vezeti át olvasóját a magyar irodalom történetén.

Vagyis „Meg kell dicsérnem Nagyot, sőt keblemre kell ölelnem azért a szenvedelmes szeretetért, amellyel az irodalom dolgai iránt viseltetik. Meg kell hajolnom tudása és gondolattermelése előtt. Kezet kell szorítanom vele férfias bátorságáért, amellyel független véleményeit hirdeti. Örülnöm kell világos okfejtésének, kellemes magyar szalon-stílusának. El kell ismernem világos egyszerűségét.”

Többet tanultam a Társasutazásból, mint amit „hivatalos” irodalmi tanulmányaim közben megtudhattam, és azt is köszönöm, amit tudtam ugyan, de mára elfelejtettem, azt most felújíthattam. Könyvtárosként is sokat tanulhattam, mikor betekinthettem Nagy Imre könyvtárába, ahol a műveknek nem csak egy, hanem több kiadása is megtalálható, amely nyilván abból is adódik, hogy a professzor szakterülete a textológia, a szövegek változatainak elemzése. (Ld. a hivatkozásokat: éppen melyik kiadás, fordító szövegét olvassa Nagy Imre.)

Nem maradna más hátra ezután, mint a köszönetnyilvánítás és a hála. De azért egy kis „gáncsoskodást” és is beleviszek ebbe a magyarázó szövegbe.

A professzor nyilván magának írta följegyzéseit, s csak később tudatosult benne (talán kicsit az én kérésem/sürgetésem is segítette ebben), hogy olvasónaplóját közzé kellene tenni. Én kezdetben csak válogatva gondoltam a közléseket, de szerencsére a professzor (nem is annyira nagy) vonakodásomat legyőzve azt mondta, a napló egyben közölve sokkal pontosabb és érdekesebb, mint egy-egy részletet közreadva, így belekezdtem a korrektúrába és átalakításba a könnyen közölhető pdf-formátumra. Vagyis megállapítható, hogy kezdetben nem volt különösebb szándéka a professzornak a naplóval, mint emlékeztetőt írni magának olvasmányairól. Ebből következik, hogy a feljegyzések erősen eltérő szövegek, a tanulmánytól a pár soros megjegyzésekig, a tudós elemzéstől  az elemzett kötet tartalmának egyszerű(?) ismertetéséig. Így az olvasó egyszer könnyed élményt, másszor elvontabb, tudományos hivatkozások sokaságát tartalmazó akadémikus szöveget kap. De ez – mondjuk ahogyan az én szememben is – előnye is lehet a naplónak: mikor már kellemes olvasmányként tekintenénk az írásra (Bőrharisnya történetek, Chandler regény, Jókai stb), előbújik a szerzőből a tudós. Nagy Imre így „teljes”, fogadjuk tőle szeretettel „teljességében” az irodalomtörténetét.

A másik „gáncsoskodásom” az irodalomtól távoli(nak tűnhet), de amire hivatkozom, benne van a naplóban, tehát idetartozik. De erről is csak röviden és csak azért írok, mert amivel nem értek egyet, az a naplóban kiemelt helyre, a végére és ráadásul Bibóval „megtámogatva” került.

Nem tudok egyetérteni abban, hogy a magyar történelem XX. századi országrontó/vesztő hibáiért, az országcsonkulásért/csonkításáért a professzor, Bibóval egyetértve, Horthyt kárhoztatja. (Ld. Bibó-kurzus 2) Kifogásom egyszerűen összegezhető:
– Sem az első, sem a második világháborút nem Horthy és a magyarok kezdeményezték s mivel nagyhatalmak halálos ölelésében voltunk, kimaradnunk sem volt lehetőségünk abból, bármennyi olyan politikusunk is volt, aki kimaradt volna a vérontásból.
– Károlyi személyisége a szememben (ismereteim alapján) nyilvánvaló: gyönge jellemű, alkalmatlan politikusról van szó, aki a felelősséget áthárítva elfutott a történelmi kihívás elől, s a hatalmat a legalkalmatlanabbak kezébe, a kommunistákéba adta, akik nyakunkra hozták a „dicsőséges 133 napot”. És semmit nem szereztek vissza az elfoglalt-elvesztett területekből, sőt „munkásságuk” sok ellenszenvet támasztott a magyarokkal szemben.
– A „nagy háború” után a győztesek nem elsősorban azért adták Horthy kezébe a hatalmat, mert úgy látták, hogy ő majd aláírja a békeszerződést, hanem azért, mert benne láttak tehetséget arra, hogy a széthullott ország maradékában rendet teremtsen.
– A Horhy korszak nagy foltja a zsidókérdés, azonban itt is éles distinkcióra van szükség. Ahogyan a háborút sem Horthy és a magyarok kezdték, úgy a zsidóüldözést sem. Mindkettőt – a második világégést meg a holokausztot is – Hitler és a németek erőltették rá a Európára és a világra, a kicsi Magyarországnak pedig nem volt mozgástere ebben az ügyben – sem. Sőt, és ezt a zsidók is elismerik, Magyarország a németek általi elfoglalásáig, elysium volt számukra, ráadásul, amennyire tudom, levéltári dokumentumok is bizonyítják, hogy a magyar kiugrási kísérletet éppen a nagyhatalmak akadályozták (Anglia, Egyesült Államok), attól félve, hogy a kiugrás Magyarország németek általi azonnali lerohanását és így az elysium megszűnését okozza.
– A második világháború és a holokauszt a németek felelőssége (és a nagyhatalmaké, akik nem léptek fel időben Hitler ellen, sőt, például Angliában és Amerikában sokan a nemzetiszocialista eszmék, Hitler követői voltak), nem a magyaroké, hiába igyekeznek azt a németek az elfoglalt országokra, Magyarországra is áthárítani. Olyan ez, mintha a szerencsétlen vadat okolnák, amiért belegabalyodott a hálóba.

És azért a végére talán egy figyelmeztető mondat még belefér, minden magyar (és nem magyar) politikusnak. Háborút kezdeni a történelmi tapasztalatok alapján nem szabad, vagy ha már háború van körülöttünk és ráadásul nem is  mi kezdtük azt, mindenképpen maradjunk ki belőle. Mint arra jelenlegi vezetőink is törekszenek. Mert a háborúban csak az lehet a győztes, aki kimarad belőle…

Ámen.

Hát ennyi volna a gáncsoskodásom, talán a professzor elnézi, hogy a kiskutya beleugat a nagyok dolgába;)

Befejezésül még egyszer megköszönöm a lehetőséget, hogy teljes Társasutazás első olvasója lehettem és ezzel (is) a bizalmába fogadott Nagy Imre.

Kérem újra, olvassák elmélyülten, tanulva, okulva és élvezettel Nagy Imre olvasónaplóját.