1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.

2. Az elmúlt napok fontosabb eseményei.

2.1 Ami miatt késtem. Egykori Pollackos rendszergazda szóhasználatával élve „elszállt a router” nálunk. Bár mindent megtettek a szerelők, csak szombaton tudták kicserélni, mert mikor pénteken kerestek, a Csorba Győző versmondó versenyen voltam és a telefon „rezgőre” volt állítva, amit nem vehettem észre, mert éppen a „beszédemet” mondtam, s a mobil „rezgett” …  a táskámban. Így aztán amikor visszahívtam a Telekomot, csak másnapra, azaz szombatra kaptam időpontot. (Bocsánat, ez nem a reklám helye.) Miután az új routert felszerelték, s dolgozni kezdtem volna, a honlap belépő oldalán felirat jelent meg, mely szerint az oldal látogatása nem biztonságos, mert a tanúsítványa hibás. (https// helyett http// jelenik meg a link mezejében, ha rákattint a figyelmeztetés ellenére valaki.) Mire ezt kedves honlap-gazda barátommal Horváth Ádámmal meg tudtam beszélni és ő intézkedni tudott, vasárnap dél lett. De mindegy, mert közben rosszul lettem, s csak vasárnap este kezdtem „dolgozgatni”.

2.2 Ma van a magyar költészet napja. Már régebben szerettem volna írni róla, most megteszem. Egy 2020. évi költészet napi megemlékezéssel, tárlatvezetéssel emlékezem most a napra és József Attilára. A költő haláláról kötetben (talán elsőként) Csorba jelentetett meg Egy halott költőhöz címmel verset. Érdekességképpen másolom a Csorba könyvtárában talált Medvetánc című kötet borítóját és két oldalát.

A Jelenkor folyóirat Bertók László Valamit a tető alá című versével emlékezett a Költészet Napjára. Ha már itt járok, ajánlom figyelmükbe  a Nagy Imre professzor úr által a minap a legjobb magyar művészeti folyóiratként aposztrofált Jelenkor facebook oldalát is.

2.3 Nem ezzel szándékoztam folytatni, de érkezett a szomorú hír: 92 éves korában meghalt Görgey Gábor. Írói és politikusi hagyatéka is jelentős. Legyen könnyű számára a föld.

2.4 A Szent Mór Katolikus Iskolaközpontban megtartották, immár 6. alkalommal,  a Csorba Győző (immár országos) versmondó versenyt. Nagyon nívós rendezvény volt és nem kis büszkeség nekem (elnézést kérek a pécsiektől), hogy „földim”, Csepi Szilveszter a Győri SZC Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikum és Kollégium diákja (tanára: Dr. Szarvas Péter Detréné) nyerte meg a versenyt. Szerintem és mindenki szerint, akivel beszéltem, méltó helyre került a díj.

A képen a zsűri elnöke adja át az első díjat a győztesnek. (A versenyzők produkcióit értékelő zsűri tagjai: Pethőné Nagy Csilla, magyartanár, a PTE Babits Mihály Gyakorlógimnázium vezetőtanára, tankönyvíró; Stubendek Katalin, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze; Dr. Bozsoki Petra, irodalmár, a PTE-BTK oktatója; Minárik Tamás, az Apáczai Nevelési Központ Gimnáziumának igazgatóhelyettese, Kazinczy-díjas magyartanár – a zsűri elnöke.)
Minden, amit lehet tudni a versenyről és a műsor fotói, itt láthatók. Remélem, mindenki meg tudja nyitni a nyilvános facebook oldalt. A versenyt fiam, a Szent Mór gimnázium történelem-spanyol tanára nyitotta meg és konferálta. Nagy öröm a Csorba utódok számára és számomra is, hogy ezt a versmondó versenyt évente megrendezik és nagy köszönet jár érte a helyt adó és szervező Szent Mór Iskolaközpontnak, a rendező szerveknek és külön Szakács Emília tanárnőnek, aki az egész esemény mozgatója.

A versenyen részt vett a Csorba Győző Társaság elnöke, aki a verseny végén meleg szavakkal köszöntötte a résztvevőket és megosztotta gondolatait a versenyről és emlékeit Csorba Győzőről.
Szakács Emília tanárnő engem kért meg a verseny lezárására. A zárszót, kiegészítve a helyzet megkívánta változtatás magyarázatával, alább közlöm. Talán nem érdektelen elolvasni.

„Miután megkértek rá és én vállaltam, írtam egy „zárszót” a Csorba Győző versmondó verseny idei, 6. döntőjéhez.

Ám előtte még dr. Nagy Imre professzorral megállapodtam abban, hogy jó volna, ha előttem ő is szólna a megjelentekhez a Csorba Társaság nevében.

Negyedik órája voltunk együtt, mindenki fáradt volt már, ezért nem akartam hosszabb beszédbe kezdeni, tehát amikor átvettem a szót Nagy Imre professzortól, és köszöntöttem a megjelenteket, azt mondtam: Tekintettel arra, hogy most már mindenki menne ebédezni, vagy pihenni, úgy teszek, mint id. George Bush amerikai elnök, amikor 1989. július 11-én a Kossuth téren látványosan eltépte beszéde szövegének leírt változatát és fejből mondta el köszöntőjét. Ezután én is eltéptem a beszédem szövegét és egy rövid laudációt mondtam. Megígértem, hogy a beszéd teljes szövegét a Csorba blogon közzéteszem. Alább olvashatják. (A szabadon elmondott részeket ebben a szerkesztett változatban fett és kurzív betűkkel írtam.)

Szeretettel köszöntöm kedves mindnyájukat!

Nagy Imre professzor úr egyszer azt mondta nekem, nem szeret felolvasni, mert ha felolvas, a papír közte és a hallgatók között van, így nem jut át tökéletesen a mondanivaló a hallgatókhoz.

Én közel sem vagyok olyan okos, mint Nagy Imre, szerteszét futnak a gondolataim, ezért használom a papírt, de majd igyekszem felnézni belőle, nem úgy, mint a rossz politikusok, akik még a gondolattalanságukat is a papír mögé rejtik. (Rövid kitérő: amikor még kötelező volt marxista fejtágítóra járni a munkahelyemen az igazi – bár puhának mondott – diktatúrában, az előadók mindegyike így olvasott fel. Az egyik például azt mondta, szinte betűzgetve a szöveget, úgy, hogy csak a feje búbja látszott ki a papír mögül: „Amint azt a hazug NEV IORK TIMES megírta, a nagy Szovjetúnió (sic!), a béke élharcosa…” stb. És itt már vagy aludt mindenki, vagy a szék alá csúszott szégyenében. Nos, én igyekszem nem így felolvasni. Kitérő vége.)

Három rövid tétele lesz annak, amit mondani fogok.

Az első tétel: az agyament sztárok, sztárocskák az egyre alacsonyabb színvonalú versenyek díjkiosztásakor (ld. pl. Oscar) boldog-boldogtalannak ájult köszönetet mondanak, amiért a sikerhez segítették, hálálkodnak anyukájuknak, apukájuknak, nagyszüleiknek, dédszüleiknek, a házmesternek, kutyájuknak, macskájuknak és még … mindenkinek is.   

Nem vagyok úgy öltözve, ahogy a sztárocskák szoktak, tehát nem is tudok ilyen bombasztikus köszönetet mondani, de én szívből mondom, amit mondok és igazán így gondolom, nem csak azért mert így szokás beszélni ilyen alkalmakkor.

Köszönöm mindenkinek ezt a nagyszerű délelőttöt és az ide vezető utat. Köszönöm a szervezőknek, a helyt, teret adó Szent Mór Iskolaközpontnak, köszönöm a főszervezőnek, mozgatónak Szakács Emília tanárnőnek, a felkészítő tanároknak, a zsűri tagjainak és természetesen és főként és elsősorban a részt vevő kedves fiataloknak, akik energiát, időt fektettek a verstanulásba és gyakorlásba, hogy itt tehetségük legjavát tudják nyújtani. Ami még sokat emel munkájuk értékén az az, hogy ebben a buta, internetre kötött korban irodalommal, VERSEKKEL foglalkoztak. Sőt, kicsit tréfálkozva mondom, köszönet illeti a kedves szülőket is, akik elnézték gyermekeiknek, hogy a billentyűk nyomkodása helyett holmiféle szövegeket „magoltak”.

Mindenféle manír és fellengzősség nélkül, tehát csak egyszerűen: köszönöm mindenkinek, hogy szeretik, olvassák, mondják és hallgatják a verset.  

És hogy miért fontos, amit tettek, tesznek, azt a máris elkezdett második tétellel magyarázom, vagyis Csorba mondataival.

Rögtön talán a legfontosabbal:

„Szeressék, és olvassák a verset! A vers annak az ijesztően kevés és egyre fogyó erőnek vigasztalóan szépséges megjelenése, ami még humanizál, és a humánumot (az emberi méltóságot) őrzi. Aki a verset szereti, és olvassa, nem a költő, hanem a saját legszemélyesebb érdekeit szolgálja.” (1982? A Könyvértékesítő Vállalat szórólapja.)

Kérem tehát, Csorba szavait visszhangozva: kedves fiatalok, szeressék és olvassák a verset, mert jobbak lesznek a versek által és elembertelenedő világunkban a humánumot, az emberi méltóságot őrzik magukban és előadásukkal a hallgatóikban.

Csorba sokat panaszkodott azért, mert úgy látta, éppen a fiatalokat nem érdekli a vers és a művészet. Mint mondta, irodalmi társaságaik heti rendes találkozásai azért szűntek meg, mert a fiatalabb költők, alkotók el-elmaradoztak, végül teljesen elmaradtak és legvégül csak ő ült már a kávéházi asztalnál egyedül. Most a Parnasszusról biztosan elégedetten pillant le az itt jelenlevő lelkes és szép fiatalemberekre. És visszatérek az első tételhez: köszönöm szépen a távol levő, de lélekben megidézett költő nevében is ezt a szép, fiatalok között töltött délelőttöt.

Egy másik idézettel folytatom, egy újságban megjelent beszélgetés részlete:

„Hallottam, hogy Szederkényi Ervin, a Jelenkor nemrég elhunyt főszerkesztője sokáig nem tudott mit kezdeni a fiatalokkal. Úgy tudom, önnek komoly szerepe volt abban, hogy végül is fölvette a laphoz Parti Nagy Lajost és Csordás Gábort. Utóbbi azóta a Jelenkor főszerkesztője. Ma mennyire viszonyítási alap az ön számára, amit a fiatalok írnak?
– Nem minden esetben tudom követni, amit csinálnak, de azért sosem haragszom rájuk, soha nem ítélem el őket. Az irodalomhoz, úgy gondolom, három tényező szükséges: író, írás és közönség. Ha az írás nem írás, azaz nem szóból építkezik, hanem mondjuk, idézőjelekből és mértani alakzatokból, vagy ha kirekesztjük belőle a közönséget, akkor nem teljes a szentháromság. Kísérletek mindig vannak, a fiataloknak sokfélét ki kell próbálniuk, hogy megtalálják magukat. De ha meg akarjuk őrizni a költészet amúgy is csökkenő hatását, tartanunk kell magunkat a szentháromsághoz.”

A költő szavai mindig telibetalálnak, nem kell magyarázat melléjük. Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy a szentháromságot tartsák mindig szem előtt Önök is. Író, írás, közönség – ezek nélkül nincsen vers. Egy másik művészeti ág példáját mondom, Takács Jenő az egykori pécsi zeneiskolai igazgató történetét idézem. Ő Amerikában maradt az 1947/1948-as Római Magyar Akadémián töltött tanulmányútja után, s onnan írta Csorbának a következőt. Egyszer egy „koncerten” járt. Ott a zenekar kiment a színpadra, leültek a székekre, fölhangolták a hangszereiket, a karmester intett, aztán néma csöndben ültek egy ideig, majd a karmester leintette a néma zenekart, azok fölálltak, meghajoltak és kimentek. Nos, ez legföljebb performansz, de nem zene. Vigyázzanak, ha verset választanak, akkor azt valódi költőtől válasszák, az a vers szavakból építkezzék, és a közönség valódi legyen, ne ájult sznobok gyülekezete, akik az „előadó” hallgatását is megtapsolnák.

Még egy tanács Csorbától:

„Híve vagyok a költészet demokratizmusának, de nem a pökhendi műveletlenség kiszolgálásának, hanem annak, hogy aki fárad érte és akar­ja, aki hajlandó szellemi és érzelmi erőfeszítésre, az kapja is meg jutalmát: a műalkotás élvezésének örömét.”

Ugye, nem kell mondanom, mennyire igaz ez. A „pökhendi műveletlenség” szinte elárasztotta az internetet, ahol egy percre mindenki hírnevet szerezhet, és ha valakinek nem tetszik, ha valaki nem érti, amit az „alkotó” odarittyentett, akkor az a műveletlen… Tanuljanak sokat, hogy a distinkciót meg tudják tenni értékes és értéktelen, valódi és álművészet között. Hála tanáraiknak, úgy látom, jó útmutatók segítik jó útra Önöket. Még egyszer, köszönet érte.

Másutt azt mondta Csorba: ezt nem pontosan idézem: Azt állítják rólam, „nehéz” vereseket írok. Ha arra gondolnak, hogy verseim befogadása nem könnyű, azt mondom: én is nehezen, gondolkodva írom a verset, bejárok egy utat, míg azt be nem fejezem. Az olvasónak sem tudok mást ajánlani: a befogadáskor járja végig velem az utat, akkor megérti a lényegét, annak, amit mondok. Karinthy Frigyes az Így írtok ti Szabolcska paródiájában, az Egyszerű című versben írja:

Egyszerű és tiszta nóta,
Gólyafészek, háztető –
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.

A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet,
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet.

Kicsi kunyhó, szerető szív,
Messze égbolt, tiszta, kék –
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.

Nos, hát ennek a „versnek” a megértéséhez nem kell gondolkodni. Nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető. A Csorba versekben, a jó versekben mindig van valami, amin el kell gondolkodni, és akkor eljutunk az értelmükig. És ez a fontos.

Ezek a gondolatok és Csorba Győző versei olvashatók a Csorba Győző honlapon is. Megragadva az alkalmat ajánlom figyelmükbe versmondó versenyük jelmondatát (Most fontosabb a vers mint bármikor) tartalmazó Csorba verset, amelyet alább, mert rövid, idézek is:

A LEGSZEBB HANG IS

           Mit tettem több, mint ötven éve?
Írtam ezt-azt… de csak kedvem szerint.
Nem hallgattam csábra, ijesztgetésre:
voltam tehát többször se bent, se kint.

           Eztán még inkább ezt csinálom.
Most fontosabb a vers, mint bármikor.
Most fontosabb, mint életem, halálom,
s nem-írni többé – többé nem birok.

           Pedig tudom már, hogy hiába:
a legszebb hang is nyávogás, hörej,
szorul siralmas perifériába
szemben az élet törvényeivel.

A harmadik tétel személyes, kérem, ne nevessék ki érte a kicsit érzelgős öregembert. Amikor Csorba sírjánál járok a Pécsi Köztemetőben, mindig igyekszem fókuszálni a gondolataimat egy pár pillanatra, s fölnézek valahova a fák fölé, a felhők mögé, és megkérdezem: Győző bácsi, jól vigyázok-e az emlékedre, jól sáfárkodok-e a hagyatékoddal, aminek a gondozása véletlenül rám maradt? És akkor mindig érzem a viszont kérdezést: Jó, jó, hogy csinálod, de ma olvastál-e verset? Hány verset olvastál ma? 

Kérem, szeressék és olvassák a verset, s kérdezzék meg Önök is maguktól minden este: Ma olvastál-e verset? És mennyit verset olvastál ma?

Kívánom, a vers adjon erőt hétköznapjaikban, ünnepeikben, örömükben, bánatukban.
Köszönöm mindnyájuk munkáját és figyelmét!

Köszönöm a blog olvasóinak figyelmét is.