Pesti János és a Pécs utcanevei 1554-2004 kötet

Tegnap temetésen voltam, Pesti János Tanár Úr feleségének, Vera néninek a temetésén. Kiváló tanárnő volt. A kíméletlen kór eszelős gyorsasággal vitte el. Az esős, borongós idő ellenére rokonok, barátok, tisztelők és tanítványok serege kísérte utolsó útjára a Pécsi Köztemetőben, az urnatemetős sírkertig. A gyászbeszédek után fiatalok énekkara zárta a megemlékezést. (Sajnos, olyan távol álltam, sem a beszédekből nem tudok idézni, sem az énekkar által előadott műről nem tudok közelebbi tájékoztatást adni.) Pesti János erősen tartotta magát, bár látszott, hogy meggyötörte az utolsó fél év, a szeretett feleség szenvedése és halála… Olyan sokan voltak kondoleálók, majdnem háromnegyed óráig tartott, amíg én is eljutottam hozzá részvétemet kifejezni. A nagyszerű ember mindenkit szeretettel üdvözölt, mindenkivel váltott néhány szót… Nekem is megköszönte, hogy kimentem, elkísértem utolsó útjára feleségét, sőt még azt sem felejtette el, hogy üdvözölje a Csorba lányokat, akik nem tudtak részt venni a temetésen.

Mint afféle öregembernek, nekem is mindenről eszembe jut egy csomó más dolog: a  temetés, a találkozás Pesti Jánossal emlékek sorát idézte fel a távoli s a közelebbi múltból… Mivel Pesti János feleségéről, "Vera néniről", aki a Pécsi Tudományegyetem 1. sz. Gyakorlóiskolájában diákok seregét tanította odaadó szeretettel, türelemmel, s akiről az iskola honlapja is megemlékezik, nem sokat tudok, az ő emlékét az első és egyetlen találkozásunkhoz vezető út történetének felelevenítésével idézem fel, mely út egyben Tanár Úrhoz "visszavezető utam" volt.

Pesti János a Pécsi Tudományegyetem nyugdíjas docense, Pais Dezső-díjas nyelvész, nagyszerű tanárember, a helytörténet, a helynév- és utcanévkutatás kiváló magyar tudósa. (A szerzőről kicsit részletesebben itt olvashatunk.)

Emlékeim Tanár Úrról a régmúltba nyúlnak vissza: 1968-1972 között a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom-történelem szakos hallgatójaként ismertem meg, mint "szeminaristája". Halkszavú, nagytudású, lelkes fiatal tanárként emlékszem rá, s szívemet nem csak a fiatalkor utáni sóvárgás melegíti miközben őrá gondolok, hanem a tanítványi tiszteleté és szereteté is. A főiskola befejezése után sokáig nem találkoztunk, csak híreket hallottam róla, munkáiról, mígnem a Csorba hagyaték, pontosabban Csorba könyvtárának feldolgozása 2011 májusban, ha jól számolom az első találkozásunk után több, mint negyven évve, "összehozott" vele! A kapcsolatfelvétel történetét 2011. 05. 17-ei bejegyzésemmel a honlapon is megörökítettem, itt. A következő levélváltásra viszont már nem kellett évtizedekig várni: tavaly meghívót kaptam interneten Pesti Tanár Úr Pécs utcanevei 1554-2004 című új kötetének bemutatójára. A meghívón Tanár Úr azt is jelezte, hogy a bemutatón a kötetből egy tiszteletpéldányt dedikálva szeretne átadni nekünk, a Csorba lányoknak és nekem, ugyanis Csorbának nagy tisztelője volt, s a kötet kiemelten foglalkozik a költővel, valamint nem csak én, hanem Csorba két leánya, Eszter és Noémi is tanítványa volt. Elmentem a kötet bemutatójára, s mondhatom, nem nagyon jártam még olyan könyvbemutatón, ahol annyi ember lett volna, mint ott: olyan sokan voltak, hogy a Polgármesteri Hivatal kisterméből át kellett költözni a szerencsére éppen üresen álló nagyterembe. S aztán természetesen a sokadalom minden tagja szeretett volna gratulálni, kötetet aláíratni… én pedig nem tudtam olyan sokáig maradni, hogy azt kivárjam, míg rám kerül a sor. Elmentem, s csak e-mailban gratuláltam Tanár Úrnak, aki kicsit meg is sértődött – de csak finoman, "jelzésértékűen", ahogyan "hozzá illik" -, ha már ott voltam, miért nem mentem oda a kötetért, de aztán, elfogadva "kibővített" exkuzálásomat, megbocsátott. Találkozót beszéltünk meg, elmehettem hozzá a házába a kötetért. Nagyszerű találkozás volt, emlékezetes marad. Tanár Úr kertészkedett éppen mikor odaértem, virágai közül kerti ruhában, metszőollóval kezében jött elém, kedves és megnyerő természete az idők során mitsem változott, s feleségével, a velem nagyjából egyidős "Vera nénivel" (akit, mint kiderült, már a főiskoláról ismerhettem) beljebb invitált. A nappaliban emlegettük a múltat, beszélgettünk Csorbáról, Tanár Úr pedig mutatott kedves Csorba köteteket is nagyszerű könyvtárából, amíg engem felesége barátságos háziasszonyként narancslével kínált. Aztán megkaptam a dedikált kötetet, amelyet elmulasztottam átvenni a könyvbemutatón, s én – szerény viszonzásul – átadtam Tanár Úrnak azokat a szintén dedikált könyveket, amelyek Csorbáról az én közreműködésemmel készültek. A búcsúzáskor kikísértek a kapuig, Tanár Úr még intett utánam. Azóta is őrzöm a találkozás kedves emlékét: a szíves vendéglátást, a búcsú pillanatait: szívembe zártam a barátságos házigazdát és feleségét, s a szép fogadószoba képét, könyveivel, kertrenéző ablakaival, kellemes hangulatával. S ami a legmegdöbbentőbb: semmit nem láttam abból, hogy Tanár Úr felesége beteg volna, nem is tudtam arról addig, amíg meg nem kaptam a szörnyű halálhírt, a temetői értesítést. Ami pedig a történetnek még egy kis "csavart" ad, miközben Tanár Úr a feleségét ápolta, kórházba, kezelésekre kísérte, arra is volt ereje, hogy a mi ügyünkkel úgy foglalkozzon, mintha más gondja nem is volna: nagy segítséget nyújtott a Csorba emléktábla szövegezésében, s abban, hogy lehessen Csorba Győző utcanév Pécsett, hiszen 1990-1991 óta részt vesz Pécs város utcaneveinek tervezésében, gondozásában. Mindeközben csak egyszer, az emléktábla avatáskor jelzett valamit levelében: családi okok, betegség miatt nem tud részt venni az átadón. Mi pedig "megbocsátottuk" neki a hiányzást, pedig, most már tudjuk, köszönettel tartozunk neki nem megbocsátással, hiszen akkor is milyen nagylelkű volt: nem akarta örömünket elrontani a felesége betegségéről szóló rossz hírrel.

Kedves Tanár Uram, Kedves János, mélyen átérezzük szeretted elvesztését, fogadd ezen az oldalon is együttérzésünket, s kérjük, dolgozzál tovább ugyanolyan erővel, mint eddig, a munka adjon erőt fájdalmad elviseléséhez. Ti nem együtt mentetek el ebből a világból, mint Philémon és Baucis, de olyan tiszta életetek lehetett, mint a mitológiai párnak, s a minden bizonnyal szintén hársfává változott Baucisod, "Vera néni", most már föntről segíti kedves Philemonja kezét, mikor az legújabb kötetét állítja össze, vagy amikor rózsáit metszi a kertetekben…

Kedves János Bátyánk (ahogyan Te magadat "elkeresztelted" leveleidben), köszönjük eddigi segítségedet, s fölajánlva szükség szerint a miénket, barátsággal, tisztelettel köszöntünk: a Csorba lányok és Pintér Laci "öcséd".