Talán már írtam is Csorbáról, hogy nagyon szeretett mindent maga csinálni, legszívesebben mindent megszerelt, elkészített volna sajátkezűleg. Hogyne, hiszen édesapja kézügyessége kiváló volt, nem csak a címfestésben, fiútestvérei pedig valamilyen szakmákban voltak mesterek: lakatos, szobafestő… Édesapjáról pl. azt írja a Tárgyaim c. "emlékezésében": "… egy talpreszelő. Apám hagyatéka, egyetlen örökségem tőle. Szinte kegytárgyként kezelem. Valódi cipészszerszám. Fafogantyúja hiányzik már, érdessége megkopott. Érthető, hiszen apám is majd ötven éve halott. A kilenc gyerek iparos polihisztorrá kényszerítette. Borbélykodott, cipészkedett, asztaloskodott rendes szakmája: a címfestő- és mázolószakma mellett. S mindehhez persze szerszámai is voltak. Hát így maradt rám a talpreszelő, s hordtam magammal sokrendbéli költözködésem viszontagságain át mindmáig. De nemcsak hordtam, használtam és használom is."
Csorba pedig mindenképpen utánozni akarta őket fizikai erőben – félkarral átúszta a Dunát – és ügyességi téren is, bizonyítva, félkézzel is megcsinálja, amit ők kettővel. Ez persze néha mulatságos eredményt hozott, mikor például tv-t szerelt … fakanállal, vagy villanyt … ugyanúgy. Szegény Margitka pedig sírva rángatta volna el a villanyos szerkezetektől, féltve, hogy megrázza az áram. Volt, amikor azzal fenyegett, kihívja a rendőrséget, ha Csorba nem hagyja abba a "szerelést". Valahol van egy mulatságos fénykép: Csorba alsónadrágban áll az ágyán, s magasra nyújtva fél karját, a feje föltött levő faliórát akarja beállítani. Aztán, ha végképpen nem ment valami, akkor segítséget hívott, de abban nem volt köszönet: mindenképpen azt szerette volna, hogy segítsége úgy és azt csinálja, amit kigondolt arról, hogyan, s mit kellene csinálni. Lányai közül Zsófia volt a legügyesebb – nem véletlenül lett fogorvos – ezért aztán általában őt hívta segítségül. Büszkén írt is róla, hogy egy régi ingaórát Zsófi lányával festett, lakkozott, reparált meg:
"Van egy falam. A főhelyen egy öreg ingaóra. Szekrényét apósom készítette, ő faszobrász volt. [Lám, itt van a bővebb családban még egy mester, sőt művésze mesterségének. S, ha ez még nem volna elég, Margitka pap öccse kitűnő asztalos is volt, megtanulta édesapjától a mesterség fogásait. P. L.] Az óraszekrény sokáig a padláson hevert, a meleg szétszárította. Két évvel ezelőtt lehoztuk, és Zsófia lányommal összeragasztottunk [egy hasonló falióra volt Margitka ágya fölött , P. L.], kiegészítgettük, páccal kentük be. Azóta a ház legpontosabb időmérője, üt is, bár a hangja meglehetősen fakó."  (Tárgyaim)
Igen, a reparálás… A költő úgy tanulta, hogy ha valamit családja megvett, akkor az egy életen át kitart, sőt két, három generációnak is jó lesz. Kidobni semmit nem lehetett, valami egyszer majd jó lesz valamikor, valamire… Házának padlása úgy tele volt, hogy mikor el kellett adni a házat, kétszer is fordulni kellett az 5 köbméteres konténerrel… Meg is írta Padlás Odisszeiáját… Lám, micsoda különbség: ami a költőnek verstéma, az az utódnak egyszerűen … konténernyi szemét… Így vall erről ő maga:
"Azt mondtam az elején, hogy nem vagyok gyűjtögető alkat. Most jut eszembe, hogy ugyanúgy állíthatnám az ellenkezőjét is: azt, hogy szinte mindent gyűjtök. Nincs szívem szemétbe dobni, amiben emberi munka van, és ami még valaha is hasznos lehet. Akár egy törött villanykapcsolóról van szó, (hiszen esetleg szükség lesz még apró csavarjaira), akár egy műanyag talpú rossz cipőről (a műanyagból talán kivághatok egy-egy tömítőgyűrűt). Bodoggá tesz, ha aztán valami kell, gyűjteményemben akad éppen odaillő. Minél másabb célra készült, annál inkább örülök. Rögeszmém, hogy mindennek megvan a helye, csak meg kell találni." (Tárgyaim)
Csorbával semmiben nem nagyon lehetett vitatkozni: elképzeléséhez makacsul ragaszkodott. S úgy gondolta, minden szakmában járatos, mindenhez ért egy kicsit. Annyit legalábbis, hogy ő mondja meg, hogyan kell csinálni.
Legtöbb gond ebből az építkezéseknél, ház körüli javításoknál adódott. Ilyen ügy pedig volt sok. A Damjanich utcai ház bővítgetése, felújítása, kertje, kerítése stb. A révfülöpi nyaraló építése, tatarozása, szépítgetése… A Holló (ma Csóka) dűlői ház építése… Mind mind, lépésről lépésre, percről percre az ő szigorú instrukciói alapján készült.  Szegény Margitkának – mert persze ő volt a fő-fő "áldozat" – bújni kellet a piacokat, vásárokat, boltokat, hogy olyan és csakis olyan tárgyak, építőanyagok, ajtók, ablakok, berendezési tárgyak, "alkatrészek", kerüljenek a házba, amelyeket ő "megálmodott és ahogyan ő megálmodta. Csak egy példa: A Holló dűlő pincéjére, ajtaira a zárakhoz, kilincsekhez olyan rézcilindert kellett kutatni a vásárokban, amilyent ő "kigondolt". (Még ma is őrzök olyan darabot, amelyet megvetetett, de aztán nem lehetett fölhasználni, mert más méretű zárra lett volna jó…) És elképzeléseiből nem engedett. Különösen révfülöpi nyaralójánál volt ez így, akkor még ereje teljében volt, mindenre odafigyelt. Margitkának részletes rajzos utasításokat adott arról, hogyan kell majd keverni a maltert, berakni az ablakot, ajtót stb., mit hova, hogyan kell ültetni. Margitka aztán néha már rettegve ment Révfülöpre, ugyanis a mesterek szerint – és legtöbbször nekik volt igazuk – nem lehetett úgy megcsinálni a dolgot, ahogyan azt Csorba kitalálta.

Hogy nem a levegőbe beszélek, a napokban megtalált rajzok segítségével most bemutatom, hogyan "álmodta meg" a révfülöpi telek utcafront felőli kerítését-kapuját a költő.
Íme, az első és a második rajz. (Az rajon ábrázolttól és az utasításban foglaltaktól eltérni csak fővesztés terhe mellett lehetett…)

Ezért adtam ennek a kis írásnak a címet: Csorba, a Baumeister… Merthogy Csorba nem csak költő, hanem kis körének abszolút monarchája és fő-fő "építőmestere" is volt…

De jó is volt, amíg ő gondolkodott-gondoskodott mindenről. Még akkor is, ha "abban az időben" ezt olyan nehezen éltük meg, ma már tudjuk. Minden elmúló nappal pontosabban tudjuk. Szabadok vagyunk, senki nem mondja meg, mit-hogyan-mikor, de ma már tudjuk: a szabadság a legnehezebb iga…