Tárgyaim

                                                                                                                        T Á R G Y A I M

 

Nem vagyok gyűjtő természet. Nincs semmiféle gyűjteményem, hacsak könyvtáramat nem annak veszem. Vagy tucatnyi csengőmet, kolompomat. Kicsit gyanakszom is a tárgyakra: kétségbeejtően hűtlenek.

Nem származtam örökhagyó szülőktől sem. Egy városi munkáscsalád bútorai, egyéb dolgai ritkán hordoztak a használhatóságukon kívül más értéket.

Így eztán, ha afölött meditálok, hogy egyáltalában miről volna érdemes beszélnem, mert bensőségesebb a kapcsolatom vele, eléggé elbizonytalanodom. Olyasmik jutnak eszembe, amik inkább csak számomra értékesek. Azért, mert őriznek és idéznek valami veszendőt vagy végképp elveszettet.

Mint például egy talpreszelő. Apám hagyatéka, egyetlen örökségem tőle. Szinte kegytárgyként kezelem. Valódi cipészszerszám. Fafogantyúja hiányzik már, érdessége megkopott. Érthető, hiszen apám is majd ötven éve halott. A kilenc gyerek iparos polihisztorrá kényszerítette. Borbélykodott, cipészkedett, asztaloskodott rendes szakmája: a címfestő- és mázolószakma mellett. S mindehhez persze szerszámai is voltak. Hát így maradt rám a talpreszelő, s hordtam magammal sokrendbéli költözködésem viszontagságain át mindmáig. De nemcsak hordtam, használtam és használom is.

Még első, 1947-48-i olaszországi utam emléke egy római kori agyagmécses. Legalábbis annak vásároltam. Majdnem bizonyos, hogy hamisítvány, bár külsejét nagy szakértelemmel archaizálták. (A láng-nyílás körül be is kormozták.) A háború utáni Campo dei Fiori egyik mellékpiacán vásároltam. Aztán meg egy akkori Piazza Navona-i Befana-búcsú bazártárgyaiból egy aprócska szerzetesszobor és egy kicsiny zsiráf. Giccs mind a kettő. Nekem azonban kellenek, mert életem talán legszebb öt hónapjának valóságát bizonyítják.

Hoztam Olaszországból mást is: számomra drágábbat, maradandóbbat. Ferenczy Béni néhány skiccét. 1948 februárjában Rómából Firenzébe készültünk Takáts Gyulával. Akkoriban Ferenczy Béni is a Magyar Akadémia vendége volt. Tanácsot kértünk tőle, mit nézzünk meg okvetlenül. Ez a nagyszerű ember arra a papírdarabra, amire én már följegyeztem terveinket, odavázolt három szobrot, hogy azokat semmiképp se hagyjuk ki, s hogy könnyebben megtaláljuk őket. A rajzok mellé írta a szobrászok nevét is.

Jó tíz évvel ezelőtt jutott hozzám néhány állatfigura. Kislányaim révén, akik valamilyen gyerekcsereberével szerezték. Elkértem tőlük, ablakpárkányomra állítottam, virágcserepek közé. Ezek az állatok: egy elefánt, egy zsiráf és egy teve kései vágy-beteljesülések. Gyerekkoromban csak egy fehér elefántom volt, apám „használtan” kapta valahonnét, ahol dolgozott. De a képzelet egész állatkertet varázsolt köréje. Ez vált kicsit valóra most.

Nagyon szeretem a csengőket. Főként persze hangjukat, de formájukat is. Belőlük sincs ugyan gyűjteményem – mert tízegynéhány kicsi-nagy csengőt és kolompot még nehéz volna gyűjteménynek nevezni –, de ott lógnak szobámban, ágyam mellett, s igen jól esik olykor, külön-külön, máskor együtt valamennyit megszólaltatni.

Van néhány órám is. Nagyobbak. Igyekszem szaporítani őket, de nem gyűjteménnyé. Sokakat idegesít a ketyegés, de én örömmel hallgatom, sőt talán szükségem is van rá. Keretet, határt, vázat ad a szétfolyó időnek. És pláne szeretem a szépen ütő órákat. (Talán azért, amiért a csengőket is.) Sajnos, csak egy van belőlük, nemrég örököltem halott nővéremtől. Megbízható szerkezetű Junghans-óra. Szekrénye empirizáló-szecessziós, és igen meleg, tiszta a hangja.

Ott vannak továbbá a fényképek. Kicsit úgy vagyok velük, mint a primitív ember lehet a fétis-tárgyakkal. Áhítattal vonzódom hozzájuk, s ugyanakkor rettegve gyűlölöm is őket. Azért, mert őrzik a múló időt, azért szeretem őket, de épp azért félek is tőlük, mert irgalmatlanul emlékeztetnek a soha-vissza-nem-térhetőre. A családi fényképekre gondolok elsősorban. Fiatal apám képére például, harmadmagával egy asztal körül ül, nem tudom hol, milyen udvaron, kikkel, mikor. Dominóznak. Vagy anyai nagyapám aggkori, gyanakvó tekintetű, gatyás képére (apám készítette róla titokban, mert az öreg semmiképp sem volt hajlandó lencse elé állni), s gondolok lányaim gyerekkori fényképeire, egy-egy dunaszekcső-szigeti amatőr-fotóra ifjúkoromból, barátaimmal.

Van egy falam. A főhelyen egy öreg ingaóra. Szekrényét apósom készítette, ő faszobrász volt. Az óraszekrény sokáig a padláson hevert, a meleg szétszárította. Két évvel ezelőtt lehoztuk, és Zsófia lányommal összeragasztottunk [egy hasonló falióra volt Margitka ágya fölött , P. L.], kiegészítgettük, páccal kentük be. Azóta a ház legpontosabb időmérője, üt is, bár a hangja meglehetősen fakó.

De magában nem jól hatott, vonzani kezdte a tárgyakat. Mellé került egy vásárban vett citera (szép formájáért, mert egyébként használhatatlan), egy feszület – a kereszt ugyancsak apósom faragása –, egy bronzból készült, középkori (magyar?) szíjvég (a Duna mellett találtam), egy lovas ólomkatona, néhány századeleji sárga-barna családi fénykép, egy lorgnon s más apróságok. Afféle hangulatfal.

Hogy egy könyv tárgy-e vagy sem, nem tudom. Tárgy is: van széle, hossza, vastagsága, súlya, anyaga. De ez-e benne a lényeg? (Van olyan, ami valóban nem több ennél.)

A könyveket gyerekkorom óta szeretem. Otthon, a családi könyvtár pár kötetből állt csak. Középiskolás, de még inkább egyetemista koromban dühödten gyűjtöttem a könyveket. Igen változatos módon, de csak a legritkábban könyvkereskedésből. Vásároltam például könyvet kilónként két pengőért az akkor még maszek hulladékgyűjtőből. Nekem kellett kiválogatnom őket a rongy- és papírhalomból. Rendszeresen vettem könyvet a tetűpiacon, főként itt Pécsett, de még Pesten is, a Teleki téren. Péterfy Jenő háromkötetes Összegyűjtött munkáit 1939 körül mindössze másfél pengőért a pécsi zsibogón. Némi fondorlattal. Az árusnak a könyv nem volt szakmája. Használt cikkek kápráztatóan vonzó tárlata mellett a könyveket egy nagy faládában össze-vissza hányva tartotta. Válogatás közben megtaláltam mind a három Péterfyt, de előbb csak az első és harmadik kötetet mutattam föl, s mint hiányos példányt, megkaptam darabonkint ötven fillérért. Jó félóra múlva „megtaláltam” a második kötetet, ami persze szintén hiányos példány volt. Ez is az enyém lett ötven fillérért.

1943-ban aztán nyakig estem a könyvek közé. Weöres Sándor után a pécsi Városi Könyvtár vezetője lettem, majd a Megyei Könyvtárba kerültem. Azóta könyvek tízezrei vesznek körül. Olykor csömöröm van tőlük, olykor végtelen melegség, biztonságérzet fog el láttukra. Mert, ha a könyv alig tárgy, a könyvtárosnak sokszor mégse lehet egyéb, hiszen polcra kell tenni, jelzetekkel ellátni őket, kiadni az olvasóknak, köttetni…

Nekem magamnak kevés a jeles könyvem, de azért előfordul. Anyai dédapámról maradt rám (lám, mégiscsak örököltem, s nem csak apai ágon!) „A ’SOLTÁROK’ KÖNYVE”, Heckenast Gusztáv kiadása Pesten, 1861-ben. Benne van az Újszövetség is. De nem annyira a könyv, inkább beírásai fénylenek. Elöl a tulajdonos neve, majd gazdasági följegyzések. Hátul inkább a családi élet eseményei. De itt békésen egymás mellett az, hogy „Gábor kis onokám született 1873 Január 17-ik napján” s az, hogy „a nagyobbik malatz van véve Júni 13”.

Weöres Sándort és könyveit mindig szerettem. De különösen A teremtés dicséretének nekem dedikált példányát. Sándor beteg volt, pécsi Mecsek utcai albérletében hideg szobában feküdt, amikor rányitottam. Begyújtottam nála, teát főztem, cigarettát készítettem –, pontosan úgy, ahogy a vers szól. (Ki meri mondani, hogy Weöres Sándor nem realista költő?) [Új felvételek a dedikációról és a kötetről: borító, ajánlás, címoldal. P. L.]

Nyilván rengeteg a dedikált könyvem. Még csak egyről néhány szót.

1969-ben egy jugoszláviai költőtalálkozón ismerkedtem meg Alekszandr Mezsirov szovjet költővel. Egyik reggel – úgy emlékszem Mosztárban – átadta egy kis kötetét magyar dedikációval. Szótárból böngészett ki minden szót, talán a latin betűket is. Alig kaptam még ennél melegebb és melegítőbb ajánlást. (A szerző fotója a könyvben, és a könyv borítója.)

Martyn Ferenc csinált rólam egy olajportrét. Nem kész. Valamikor 1943-ban, 27 éves korom táján kezdte. Talán háromszor ültem; akkor Martynt behívták katonának. 1945-ben nem tudta folytatni, „kizökkent” belőle. Befejezte, hátterezte, és úgy hagyta. Éppen ezt a borzasságát szeretem.

Őrzök egy kicsit kedvesen-ironikus rajzot is Martyn Ferenctől. 1972-ben ezzel gratulált második József Attila-díjamhoz. Egy izgalmas idomú nőalak megkoronáz egy trón-félén ülő férfit.

Révfülöpön, nyaralóépítéskor találtam a telken egy cserepet. Valódi tetőcserepet, olyat, amiből tízezrével gyártottak. Ez azonban különleges cserép: üzenet van rajta: „Mariska gyüt leveled Ilus, Zsidai”. Egy téglagyári munkáslány írhatta másik műszakos barátnőjének.

Ugyancsak a révfülöpi ház falán függ egy festett tányér. Múlt századi, „Éljen Kossuth” felirattal. Nem is ez az érdekes benne – sok ilyen készülhetett akkoriban – inkább az, hogy egy falusi svábasszonytól kaptam.

Azt mondtam az elején, hogy nem vagyok gyűjtögető alkat. Most jut eszembe, hogy ugyanúgy állíthatnám az ellenkezőjét is: azt, hogy szinte mindent gyűjtök. Nincs szívem szemétbe dobni, amiben emberi munka van, és ami még valaha is hasznos lehet. Akár egy törött villanykapcsolóról van szó, (hiszen esetleg szükség lesz még apró csavarjaira), akár egy műanyag talpú rossz cipőről (a műanyagból talán kivághatok egy-egy tömítőgyűrűt).

Boldoggá tesz, ha aztán valami kell, gyűjteményemben akad éppen odaillő. Minél másabb célra készült, annál inkább örülök. Rögeszmém, hogy mindennek megvan a helye, csak meg kell találni.

 

Csorba Győző

Kortárs, 1974. 11. sz. 1809–1815. p.

Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. Pécs : Pro Pannonia, 2001. p. 32-36

A fotókat a Kortárs folyóiratból szkenneltem. Minőségüket, sajnos, nem tudtam javítani számítógépes eszközökkel sem. A közeljövőben igyekszem a tárgyakról új fotókat készíteni. (A tárgyak jelentős része ma is megvan).

A régi tárgyak új fotói:

Junghans óra
Talpreszelő
Teve és elefánt
Magányos elefánt
Magányos teve
Lorgnon és tartója
Új felvételek Weöres A teremtés dicsérete c. kötetéről: borító, ajánlás, címoldal.
Új felvételek a római kori agyagmécsesről: agyagmécses 1. és agyagmécses 2.

Több olyan fotót is közlök, amelyek a Kortársban nem jelentek meg. (Ezek körét folyamatosan bővítem.)

… egy festett tányér. Múlt századi, „Éljen Kossuth” felirattal
… gondolok lányaim gyerekkori fényképeire
dunaszekcső-szigeti amatőr-fotóra ifjúkoromból, barátaimmal…
… A főhelyen egy öreg ingaóra. (Nem ez az, amelyiket Zsófia lányával közösen javított meg! Ez Margitka ágya fölött volt!)
… [egy hasonló falióra volt Margitka ágya fölött  (Az óra kinagyítva)
… egy feszület – a kereszt ugyancsak apósom faragása

 Az összes fotó együtt a Tárgyaim c. fotógyűjteményben nézhető meg.