Csorba Győző és a pécsi folyóiratok. I. rész.
(Az írásban szereplő folyóiratokról készített képalbum elérhető a Picasán, itt.)
Csorba Győzőné, Margitka iratainak rendezése közben feleségem megtalálta a pécsi irodalmi folyóirat megjelenésének 20. évfordulójára kiadott Jelenkor emlékérmet, melyen a Sorsunk, a két Dunántúl, és az 1957-ben indult Jelenkor fejléce látható. Csorba, aki mindegyiknek fontos, szinte megkerülhetetlen munkatársa volt, ezt mondta erről 1991-ben: „A megyei könyvtárban dolgoztam, könnyen megtaláltak. Amikor a „pártom” alakított, vagy akart alakítani egy újabb irodalmi életet, mindig az elsők között voltam, akiket beidéztek.” (Csorba: A város oldalában. p. 171.) Gondoltam, egyszer majd összeállítást készítek arról, hogyan is értette ezt Csorba.
Aztán a Tüskés Tibor pályaképét megrajzoló Bartusz-Dobosi könyv (1. rész. ; 2. rész) megerősített abban, hogy ezt az összeállítást el kell készítenem. A kötetben piedesztálra emelt Tüskés Tibor (ld. előző két linket) valóban sokat tett Pécsett a magas színvonalú irodalmi-művészeti életért. De korántsem egyedül, s nem olyan mértékben és nem úgy, mint azt a könyv beállítja. Tüskés 1959-1964-ig, kicsivel több mint 5 évig szerkesztette a Jelenkort. Előtte egyáltalán nem, utána pedig „csak” szerzőként volt köze a pécsi irodalmi lapok szerkesztőségeihez. (Az előzményeknél – két Sorsunk, Dunántúl – életkora miatt nem is lehetett jelen.)
Csorba Győző viszont, akinek Tüskés fiatalabb kortársa volt, Pécs irodalmi életéből már az 1940-es évek elejétől jelentős részt vállalt, mint szerkesztőségi munkatárs, mint szerkesztő, vagy mint főmunkatárs és úgy is, mint Kossuth-díjas költő. Mivel ez a tevékenység időtartamát és minőségét tekintve is kimagaslóan nagy teljesítmény, nem illik elfelejtkezni róla Tüskés Tiboré mellett.
Ezért tehát gyorsabban elkészítem ezt az oldalt, mint terveztem: idemásolom az A város oldalában című beszélgetéskötetből Csorba emlékezéseit a jelzett szerkesztőségekben végzett tevékenységéről, remélem, meggyőző összeállítás lesz…
(Az emlegetett folyóiratok számai ma már nehezen, csak a város egy-két könyvtárában – lehet, már csak a Tudásközpontban – érhetők el ezért egy képalbumot állítottam össze róluk amely megtekinthető a Picasán, itt.
(Ahol az A város oldalában c. könyvből idézek, csak az oldalszámot adom meg!)
A Sorsunk indításáról:
„Például 41-től megjelentettük a Sorsunkat. Esztergár vásárolt és berendezett ehhez egy teljes nyomdát a Munkácsy Mihály utcában. Még szinte nem is indult meg a működése, amikor jött a felszabadulás, vele a három nagy párt, a kisgazdák, a szocdemek és a kommunisták. A szépen berendezett nyomdát ezek széthordták. Egyik elvitte a nyomógépet, a másik a szedőgépet és így tovább. Mind a három párt külön lapot adott ugyanis ki, szükségük volt a nyomdára. Ez tetszett meg nekik, amit a negyvenes évek elején Esztergár polgármester a Sorsunk számára alapított.” (p. 62.)
Egy „apró dolog”, afféle „kisszínes”, a Sorsunk 1945 előtti időszakából:
„Esztergár dús fantáziájú ember volt, de fogalmazni nem nagyon tudott. Tudta viszont, hogy én tudok fogalmazni. Egyszer írt egy cikket, ezt meg is lehet találni a Sorsunk egyik számában. Azt én stilizáltam. Ő lediktálta a nejemnek, aztán megkért, hogy gondozzam. Ugyanígy történt az is, hogy a Belvárosi Templomban a falra írt imádságot tulajdonképpen én fogalmaztam. Mint református a katolikus templomban. Ezt a beszédet mondta el Esztergár a Széchenyi téren, mikor Pécs városát felajánlották Szűz Máriának.” (p. 60-61.)
A Sorsunk „átmeneti” megszűnéséről:
„… tulajdonképpen Lovász Pálhoz kapcsolódik a lap megszűnése is. 1944 szeptemberében vagy októberében, szóval, már a háború vége felé, egyszer jött kétségbeesve, hogy őt az OTI országos vezérigazgatója, aki neki végül is hivatali főnöke volt, megkérte, hogy egy tanulmányát tegyük közzé a Sorsunkban. Ennek a tanulmánynak valami olyasféle címe volt, hogy A vezérelv, írójának a neve pedig valami Weise vagy Weis. Az íráson látszott, hogy szerzője Hitler-párti. Összeültünk, hogy most mit csináljunk. Ha visszautasítjuk, akkor Lovász Pálon áll bosszút. Ha közöljük, akkor magunkat köpjük szembe. Mert arra nagyon ügyeltünk, hogy semmi olyat ne adjunk le, aminek valami köze van a nácizmushoz. Elhatároztuk, hogy inkább megszűnünk. Az októberi számot még megjelentettük, november végén az oroszok ide is értek. Ezzel egy időre megszűnt a Sorsunk, és sajnos, megszűnt a Janus Pannonius Társaság is.” (p. 74.)
A szerkesztési elvekről:
„Mikor megindult a lap, akkor megfogadtuk, szinte a vérszerződés erejével, hogy nem fogunk provinciális dolgokat közölni, és egyáltalán nem leszünk semmi módon provinciálisak. Ehhez Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Makay Guszti – Lovász Pál tán kevésbé –, de az olyan slapajok is, mint én, erősen hozzásegítettünk. Hamarosan leépítettük a helyi nagyságokat. Az öreg Fischer Bélának volt ez, azt hiszem, a legkellemetlenebb. Ettől függetlenül továbbra is itt maradtak köztünk a különféle helyi titánok, együtt éltünk velük. Sorozatosan visszautasítottuk őket (mondhatom így, többes szám első személyben, mert gyakorlatilag én is szerkesztő voltam, csak nem volt rajta a nevem a lapon), és ők sorozatosan sértődtek meg. Fischer Béla bácsi állandóan intett minket, hogy vigyázzunk, vigyázzunk, mert elriasztjuk az olvasókat.” (p. 75.)
A második Sorsunk előélete, azaz a Csorba szerkesztette Ív egyetlen számának története:
„A Sorsunk a legelső időben [1945 után P. L.] egy darabig szünetelt. Én, mivel nálam volt még jónéhány kézirat, olyanok, amelyek a háború miatt már nem jelenhettek meg ott, elhatároztam, hogy kezdek valamit velük. Még azt is hozzá kell tennem, hogy élt itt egy egyetemi tanár, Entz Béla anatómus. Nagy művészetbarát volt, igen-igen szimpatikus ember. Neki valahonnan maradt néhány mázsa papírja. Olyan papír, amit nyomtatásra lehetett használni. Mi elkértük tőle, és akkor indítottunk néhány barátommal, akik akkor Pécsett voltak – András Endrével, Csányi Lászlóval, Kopányi Gyurkával – egy folyóiratot. Az volt a címe, hogy Ív. Ebbe a folyóiratba a meglévő kéziratokból beletettem sok mindent.. […] Úgyhogy az ő cikke [Kodály Zoltáné a zenei nevelésről P. L.] teszi az Ívet nevezetessé, meg az, hogy Weöres Sándor, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor és Szabó Dezső szerepelnek benne. A „folyóirat” szó persze túlzás, mert annak ellenére, hogy úgy hirdettük, évente megjelenik négyszer, mindjárt az első szám után meg is szűnt. A papír elfogyott, és nem is tudtunk újabbat szerezni. A másik oka a megszűnésnek az volt, hogy akkor már újra lábadozni kezdett a Sorsunk. Az Ívet abban a reményben indítottuk meg, hogy aztán lehet folytatni majd. De jött az infláció, az mindent elsodort, ezt is.” (p. 96.)
A második Sorsunk indulása:
„45 nyarán aztán folytatódott a Sorsunk. Összevont számmal jelentünk meg újra, egyrészt a régebbről maradt kéziratokból állítottuk össze, másrészt meg azokból, amiket az itt újra írni kezdő emberektől kértünk. A Sorsunkat főként Csuka Zoltán segítségével támasztottuk fel. Ő Jugoszláviában élt hosszú ideig, de tulajdonképpen Pécsről került oda…” (p. 98. Pontozás az eredetiben. )
Hogyan fizettek a Sorsunk szerkesztőinek?
„CSI: – Honoráriumot fizettetek?
CSGY: – Igen, volt valami honorárium. Nem sok. Viszont mi, akik ott tevékenykedtünk, nem kaptunk semmit se, társadalmi munkában dolgoztunk. Akkor, amikor megszűnt a Sorsunk, és valamennyi pénz maradt, akkor, ha jól emlékszem, kaptam 50 forintot, végkielégítésül.
CSI: – Végkielégítésül?
CSGY: – Igen, persze. De különben nem, menet közben nem. Énnekem akkor eszembe sem jutott, hogy a munkámért pénzt számítsak. Az írók, akik írtak bele, azok kaptak. Ha írtam bele, én is kaptam valamit, de ebből nem lehetett megélni.” (p. 106. A kérdező Csuhai István)
És aztán jött az első Dunántúl:
„A Sorsunk megszűnése után egy ideig nem volt folyóirat itt, de okvetlenül szükség lett volna rá, és akartunk is csinálni valamit. Ebben az időben helyezték Pécsre pártalapon Katkó Istvánt, aki akkor húszegynéhány éves fiatalember volt, munkáskáder, nem is volt magasabb iskolája, és ő is irodalmi ambíciókkal volt tele. Azt mondta, indít egy akciót, hogy engedélyezzék ismét a lapindítást. Sikerült, és akkor jelent meg a Dunántúl első változata. Mi később egymás között úgy hívtuk, hogy az „első Dunántúl” [..] 1949 elején. Összesen három szám jelent meg belőle, semmi több. Ez még nem volt havi folyóirat, nagyobb időközökben látott napvilágot. Katkó mellett egy kis sereg működött a szerkesztőbizottságban. Már nem tudom, hogy hány ember, de Angyal Endre volt az első a betűrend szerint is, aztán én is benne voltam, azt hiszem, Kő Kálmán is. Felelős szerkesztőként pedig Katkó István. Már megtörtént a fordulat, úgyhogy tartalmilag eléggé vegyes volt. Az „első” Dunántúl fura lap volt. Bevezetőjét Katkó István írta, az akkori szellemben: félig-meddig elítélve, de egyúttal védve is a közvetlen elődöt, a Sorsunkat.. (p. 150.)
Így indult a második Dunántúl. (Szólt a pártom…):
„CSI: – A második Dunántúl 1952-ben indult el. Ez hogyan történt?
CSGY: – Nagyon egyszerűen. Egyszer csak összehívtak néhányunkat, és közölték, hogy mostantól fogva lesz egy folyóirat. Ennek a folyóiratnak a megbízott szerkesztője Szántó Tibor lesz, mondták.
CSI: – Milyen volt Szántó Tiborral a kapcsolatotok?
CSGY: – Nézd, a velünk való kapcsolatának kezdete igen rossz volt. Azt mondanám, hogy nagyon bizalmatlanul fogadtuk. Szántó Tibort én ekkor még csak futólag ismertem. Pécsett született, és különböző dunántúli városokban újságíróskodott, többek között itt a napilapnál, a Dunántúli Naplónál is. Huszonnégy éves volt, amikor az irodalmi lap szerkesztőjévé kinevezték. Írói múltja nem volt. Mi azt hittük, amikor a párt ilyen fiatal korában odatette őt hozzánk, hogy ez azért történt, hogy köztünk puhatolózzon. Ezért mindenki kicsit tartózkodott tőle.” (p. 159.)
Milyen szerkesztési elvek voltak a második Dunántúlnál?
„Amikor egy szám összeállt, végignéztük a kéziratokat, és ha nem volt sematikus köztük, akkor írtunk a biztos embereinknek, a mi házi sematikusainknak, hogy küldjenek valamilyen anyagot. S ők küldtek, hol novellát, hol verset, és ezt közöltük. Ez már akkor volt, mikor Szántó Tibor „megjavult”, és kezdte az irodalmi értékeket becsülni. Ő maga is kitűnő prózát írt, kezdeti nehéz próbálkozásai után. Akkor még minden számot a nyomdába adás előtt fel kellett vinni a minisztérium irodalmi osztályára, előzetes cenzúrára. Emlékszem például arra, hogy egyszer Szántó Tibor azzal jött vissza, hogy egy epigrammámról a lektor megállapította, nem közölhető, mert Rákosi elvtársra is vonatkoztatható. Az volt a lényege, hogy vannak, akik annyira beleszerelmesedtek az autóba, hogy még vécére is azon szeretnének menni. Én csak annyit jegyeztem meg, hogy ha magára veszi, akkor igen, akkor rá is vonatkozik.” (p. 161.)
A második Dunántúl megszűnése:
„Én később, amennyire tudtam, megismertem Illés Bélát. Nekem nem volt vele semmi bajom. Hogy mikor mondott nekem igazat, és mikor nem, azt én nem tudom. Többször találkoztam vele, még írt rólam egy kis cikket is. Amikor pedig megszüntették a második Dunántúlt, azt ő nagyon becsületesen védte. Emlékszem rá, hogy a Hotel Kikeletben volt egy előkelő összejövetel, ahol Illés Béla is ott volt, és engem is meghívtak mint a lap egyik felelősét, és ő ott azt mondta, hogy vigyázzunk, mert tönkretenni nagyon hamar lehet valamit, de ismét fölépíteni már nehezebb. És ez a figyelmeztetés nem nekünk szólt elsősorban, hanem a jelenlévő pártembereknek. […] A második Dunántúlnak kereken 20 száma jelent meg. Kezdetben ritkábban, évente négyszer. Később átálltunk az évenkénti hat számra. És éppen akkor, amikor elkezdődött az 56-os zűrzavar, akkor kaptunk ígéretet arra, hogy az addigi évi hat szám helyett havi folyóirattá lehetünk. Dehát, ahogy mondom, 56 után minden megszűnt. A Dunántúl annyival élt tovább, mint a többi hasonló lap, hogy a mi utolsó számunk később jelent meg. Ha jól emlékszem, már 57 januárjában… Mindenesetre ami meglepő volt, és ami leginkább ingerelhette azokat, akik beleszólhattak, az az volt, hogy az addigi számok más-más színű címlapnyomással jelentek meg. Ez viszont feketével. Illetve az a néhány négyzetcentiméteres rész, ami a többi számon színes, itt fekete volt. Ami nyilvánvalóan jól látszott szándékosnak, mert az is volt.
CSI: – A tizenkilencedik-huszadik szám éppen októberi. A borítón szerepel egy feltűnő szöveg is, ami ugyancsak rendhagyónak tekinthető. Így szól: „A címlapra szánt rajz az október 23-a utáni, budapesti harcokban megsemmisült. Különben a folyóirat lapzártája október 10-én volt és most változatlan tartalommal jelenik meg.” 57 januárjában ez tényleg új hangsúlyokat kaphatott…
CSGY: – Az utolsó számnak, a húszasnak valóban októberben kellett volna kijönnie, de mikor én megjöttem Németországból, 56 novemberének végén, akkor ez a szám még nem jelent meg, csak később, már 57 elején. A lényeg az, hogy fekete címlappal és ezzel a két mondattal. A látszat határozottan az volt, hogy ez egy gyászszám. Tartalma is ennek felelt meg. Az első közlemény Jékely Zoltán egy verse, Petőfi utolsó dala címmel, ami ugyan nem erre az alkalomra született, hanem egy 1848–49-es gyászvers volt, de hát nagyon jól illett ide. És a többi közlemény is valami módon mind ezt a levegőt árasztotta.” (p. 164-165.)
