Ebben a blogban kissé eltérek a megszokott formától. Kibújok a közvetítői szerepemből: a munkámról, érzéseimről, magamról is írok.

(Már itt megjegyzem: lehet, megint késni fogok kicsit a következő bloggal. Régi adósságomat igyekszem törleszteni: dr. Nagy Imre Társasutazás című kötetéhez készítem a tartalomjegyzéket és a névmutatót. (Ha valaki tud és szeretne segíteni, kérem, jelentkezzen!)

Ezt a blogot egy könyv és az olvasása nyomán bennem kialakuló kérdések „ihlették.” A kötet Szirtes Gábor „A folyton mardosó titok” című könyve, amely már hosszabb ideje volt szemem előtt, mintegy fölkínálva magát, várva, hogy ugyan, olvassak már bele. Régi adósság: a könyv, a pécsi Pro Pannonia kiadása, 2002-ben jelent meg.

A könyvterjesztők ismeretterjesztő műként jelölik meg, szerintem nagyjából jó is a besorolás: közérthetően, általában röviden ír a tartalomjegyzékben felsorolt szerzőkről, témákról. Nagy szolgálatot tesz a pécsi és baranyai olvasóknak, de tulajdonképpen az érdeklődő magyar közönségnek általában is. Csakúgy, mint a dr. Szirtes Gábor által vezetett Pro Pannonia kiadó összes kötete. Erről a mellékelt képösszeállításban is meggyőződhetnek. Néha kicsit túl színesnek is tűnik a paletta, de a kiadónak ez is volt a szándéka: minél szélesebb képet adjon a pécsi-baranyai kultúráról és művészetről de másról is, a bányakultúrától az európai politikáig.

És hogy miért volt szemem előtt sokáig, arra tulajdonképpen csak most jöttem rá: Csorba művészetének két alapkérdését jól járja körbe a bevezető és a Csorba tanulmány. És eddig mindkét kérdés kibontásától vonakodtam. Csorba két fő kérdése: mi van a halál után a földön és a létező vagy nem létező túlvilágon.

A G. P. után című vers, amelyből a kötet címe is adódott, az utóbbi kérdést feszegeti. Ezt – szerintem – egyszerűen senki nem tudja megválaszolni. A de a titok folyton mardossa Csorbát.

G. P. után

Mert most már biztosan tudod:
mire jutunk – Találj ki valamit
segíts – nyilván tisztulna itt
a folyton mardosó titok

Csak egy silány olcsó jelet
Ha nem hagynák járj túl az őr eszén
igérted nekem s neked én
mikor még töprengtünk veled

Ha vagy még ám de nincs erőd
mert egyetlen pöccintés visszalök
és impotenciád örök
fordulj az Úrhoz s kérd meg őt

Zavarjon ő meg legbelül
rendíthetetlen hittel – nem muszáj
hogy elcsituljon ami fáj
s vegyen ki poklaim közül

S ha semmi nincs: se Úr se te
hát mi marad? szám lebiggyesztenem
s nevetnem cifra vesztemen
leköpnöm szép hitem vele

Megjelent: Hátrahagyott versek. Pécs : Pro Pannonia, 2000. A verset, Galsai Pongrác halálhírét véve, 1988. VIII. 23-án ezt írta versesfüzetébe a költő. Íme, a 233. megjegyzés a kötetben:

„Jegyzet a versesfüzet előző oldalán: „Galsai Pongrác meghalt. 1988. ápr. 22-én reggel 8 órakor. Ugyanezen a napon reggel ¾ 8-kor lett rosszul. A hét elején 3 napig Bécsben volt, s jókedvűen tért haza. Márta (a felesége) meg akarta kérdezni kezelőorvosát, elutazhat-e, Pongrác nem engedte. Szegény, szegény, szegény! Margitka is én is nagyon szerettük. Intenzív kórházi kezelése után beszéltem Vele utoljára kb. márc. 25–30 körül. Isten veled, drága Gráci!”; Galsai Pongrác (1927–1988), író, szerkesztő, Cs. Gy. egyik legjobb barátja. Aláhúzások a jegyzetben. Az utolsó mondat a többi írástól külön, a lap jobb oldalán, felülről lefelé olvasható. A jegyzet az egész oldalt elfoglalja, átlósan, a jobb felső sarokból indulva, igen nagy, szépen formált betűkkel írta – szinte rajzolta – a költő. Margitka: Cs. Gy. felesége, Velényi Margit.

A mi van a halál után kérdés felvetéséig Bertók László, Csorba legtehetségesebb követője, jó ideig tanítványa, majd alkotótársa is eljutott.

„A kötet címéül [Ott mi van? P. L.] néhai mesterem, Csorba Győző kilencvenedik születésnapjára írt, Mi van a halál után? című versem befejező szavait választottam. Amíg élt, különösen az utolsó éveiben, beszélgetéseink során gyakran szóba hozta, megkérdezte tőlem is, hogy vajon mi lesz az emberrel, mi lehet odaát. Eljutva abba az életkorba, amiben ő volt a vége felé, a versben rá emlékezve meditálok, monologizálok a megválaszolhatatlan kérdésről. Persze, most is csak az „ott mi van?”-ig, addig jutok el, ameddig ketten eljutottunk. Tehát nyilvánvaló, hogy a vers is, a könyv is arról szól, ami itt van. A kérdések, a kétség, a bizonytalanság, az óvatosság az élő helyzetéből fakadnak. Abból, amit a „versalany” emberként, mint az emberi nem, mint egy közösség tagja, s mint az élete végét járó egyed megél. Abból, hogy a harmadik évezred elején, a hetvenedik éve körül egyszer csak úgy érzi, hogy a szavak elvesztették az eredeti jelentésüket. S a költő, hogy pontosítson, a verseiben elkezdi felsorolni egy-egy szónak a szinonimáit is. Keresgél, tapogatózik, kérdőjelekkel próbálkozik, hogy az olvasóját is bevonja a gondjaiba, az alkotásba, a versbe, s hogy közösen eljussanak valami bizonyosságig. A felsorolások, a kérdőjelek bizonyos értelemben tehát költői eszközök, vagy szeretnének azok lenni. Tízegynéhány éve kezdtem írni ilyen verseket.”  (Megkérdeztük Bertók Lászlót. Ott mi van? In: Bárka online

Ö sem tudta a választ, de – mint a halandók túlnyomó többségének – neki is eszébe jutott: ott mi van? És talán azért jutott nekem is eszembe a kérdés, vele együtt a kötet alaposabb átolvasásának ingere, mert a korom és a kórom nekem is – immár naponta (néha többször is) – eszembe juttatja a kérdést. És én sem tudom, ott mi van. S mivel az ismeretlentől világéletemben ódzkodtam, ettől az ismeretlentől is tartok, szeretnék választ kapni a kérdésre én is. De amennyit eddig olvastam róla, minden kérdésfeltevőnél nagyon hasonló választ kapok (sokszor persze szofisztikáltabban): tudja a fene.

Hagyjuk hát ezt a kérdést, nézzük a másikat: mi lesz a költő emlékével, mi lesz művei sorsa a halála után. Csorba erre már konkrétabb választ ad.

VERSEIM SORSA

Mikor már véreim nem védenek,
s azok se, kik még emberként szerettek:
lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek,
olvasnak, emlegetnek, értenek?

Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha
a magam étkét, magam italát
tukmálnám más földű-egű világ
más-éhű, más-szomjú lakóira.

Ne maradjon belőlem semmi több,
csak amit élő érdeke szerint
táplálékként őriz meg az utókor.

S amire nem lesz majd szüksége, mint
szemét pusztuljon a szemét között,
kerüljön illendő helyére jókor.

A költő előadásában
Vallai Péter előadásában
A vers szövege a költő kézírásával

Vagy egy másik versében még konkrétabbat:

HÚSZ-HARMINC

Húsz-harminc, a vers a költő előadásában.

Így lesz tudom majd akkor is:
senkinek sem hiányzom
(Vagy szenvelgés ez? Húsznak-harmincnak talán?)
A mozik színházak sőt kabarék
éppúgy játszanak mint nemrég mikor
te mentél el kedves rokon
akire most sűrűbben gondolok
s legföljebb kissé élénkebben él bennem
mint amikor még testben élt

A kórház-kert juharjain
már ott csüggnek a kis propellerek
bár zöldek még s csak csöppet súlyosak
ezért még nem is készülődnek útra
Mikorra majd megérnek s majd mikorra
nyugodtan vetik le maguk s pörögnek
a földig
akkorra tán én is betársulok
valamelyikhez
s elindulok vele

s itt minden megy tovább
s ahogy mondtam
talán húsz-harminc embernek fogok
hiányzani

Megjelent  a Csikorgó című kötetben. Pécs : Jelenkor K., 1995. (Közvetlenül a költő halála előtti napokban.)   

De még plasztikusabban fogalmaz a költő ugyanebben a kötetben a fent idézett után megjelent versében:

Se föl se le

Ha kilépek: se föl se le
a mérleg egyhelyben marad
nyerés vesztés nem jár vele
úgy múlik mint szokott a nap

mint a nagyvilágban szokott:
itt győztesen ott rongyosan
lesz áldott és lesz átkozott
lesz boldog és boldogtalan

Az égen felhőtörmelék
a földön egy-szemernyi sár
nem csúfos ám csöppet se szép
semmi többlet és semmi kár

A nagy világ-statisztikán
nem változik meg semmi sem
kilépésemmel sem hiány
fölösleg sem lesz úgy hiszem

A Se föl, se le Berzeviczi Zoltán előadásában.

Az egyik utolsó, nyilvánosan megjelent kép a költőről. (A fotó Csorba dolgozószobájában készült.)

Tulajdonképpen nem is nagyon érdemes semmit hozzáfűzni a versekhez, csak három rövid adalékot illusztrációképpen.

Az egyik a Pécs Európa kulturális fővárosa cím ünnepi évéhez kapcsolódik. A hivatalos eseményeken Csorba neve alig tűnik fel, az ünnep – mondhatni hivatalos – verse Bertók László A város neve című alkotása lett. Kiváló vers, ki vitatkozna vele. De talán Csorba ikonikus verse is szerepelhetett volna valahol a háttérben, a Séta és meditáció.

A másik, amikor egy alkalommal megkértem Bertók Lászlót, mondana valamit Csorbáról egy emlékműsorban, nagyon keményen, amúgy „somogyiasan”, visszautasított: én már mindent elmondtam Győzőről, hányadszor mondjam még el, hogy amikor vissza akartam menni Somogyba, ő beszélt rá, hogy maradjak Pécsen? És persze emlegette még Bertók a mesterét, de jobbára mint mellékszereplőt, ami érthető, hiszen a saját piedesztálját építette. (Figyelem! Nem szemrehányás, megértem, hiszen sietnie kellett, benne volt már ő is a korban.)

És a harmadik: amikor alkalom adódik rá, mindig megkérdezek ismeretleneket, fiatalokat, öregeket: tudják-e, ki volt Csorba Győző? Nagyon örültem, amikor valaki a minap a Csorba Győző könyvtárra asszociált. De rögtön lohadt is örömöm: mert azt mondta a kedves ember: biztosan könyvtáros volt, azért nevezték el róla a könyvtárat. És az is bevillant rögtön: miért is tudná, érdekelné, ki volt még ezen túl a költő, hiszen még a könyvtár dolgozóit sem érdekli: a Csorba Társaság egyetlen gyűlésén sem vesznek részt, a Társaságnak egyikük sem tagja. Persze, jobbára fiatalok, és ahogyan mondogatom sokszor: csak azt tudja ki volt Csorba, aki még ismerte Lenin eftársat:(

És ahogyan Csorba írta:

„s ahogy mondtam
talán húsz-harminc embernek fogok
hiányzani

És akkor, ahogyan ígértem, bemutatom A folyton mardosó titok című könyvet. (A könyv azért is volt elől, mert már régóta vissza akarom adni jogos tulajdonosának, mint a fotókon is látszik, a Csorba Győző Könyvtárnak. Nem tudom, miért, hogyan került hozzánk, természetesen, miután használtam visszaemlékezésemhez, visszaadom.)

A könyvvel és Szirtes Gábor Csorba Győző Drámafordítások című kötetéhez írt ismertetőjével kapcsolatban még egy dolog eszembe jutott: milyen hálátlan dolog is ilyen magamfajta íródeáknak lenni. A Drámafordítások kapcsán mennyit dolgoztam: kibányásztam drámafordítások kéziratait (akkor már a DIA -Digitális Irodalmi Akadémia – gyűjteményében voltak), gépbe írtam azokat, a Pécsi Nemzeti Színház irattárából fölhajtottam a rendezői változatot, hogy összehasonlítsam a kézirattal, gépbe írtam azokat, így adtam át Szirtes Gábornak. Mennyi munka, ma talán már el sem tudnám végezni. De a nevemet sehol senki nem említi. Ugyanúgy, ahogyan pl. az egyik Csorbáról készült Tüskés kötet esetében sem. A bemutatón azért T. T. – Isten nyugosztalja – megjegyezte, bocsánat, a copyright-ból kimaradt munkatársam, a szövegeket előbányászó, szerkesztő Pintér Laci. Merthogy Tibor csak a címeket adta nekem, én gépelgettem a szövegeket és katalóguscédulákra az adatokat.

De üsse kő, spongyát rá, mondaná Virág eftárs, semmi baj, csak mondom, ha valaki követni szeretne valami hasonló úton, tudja, mire számítson. Én így is, úgy is örülök, mert ekkora hagyatékon csücsülök… Na, lám, már én is költő lettem;)

Köszönöm a figyelmet.