Megtartottam harmadik Csorba-előadásomat a Dél-dunántúli Történelmi és Sajtótörténeti Egyesület VII., 2025. február 19-ei konferenciáján. Az eseményről itt tájékozódhat. Véletlenül kerültem kapcsolatba az egyesülettel, köszönöm a bizalmat, köszönöm, hogy harmadszor is beszélhettem történészek előtt Csorbáról.
Az első előadás volt: Pécs országos hírű folyóiratai és Csorba.
A második előadás: Az életigenlő halált látó. Élet a halál után. (Csorba és barátainak „élete a síron túl”.)
A harmadik előadás, a legújabb: Csorba 1956 szeptember-novemberi NDK-beli utazása.

Ancika (Margitka, Csorba Győzőné) és az itthon maradtak 1955 körül.

A találkozóra már eljutnom is nehéz volt, az előadást megtartani pedig még nehezebb. Idemásolom a magyarázó szöveget a levelezőtársaknak írt értesítésből annak, aki esetleg a levelet nem olvasta. (Aki olvasta, nyugodtan ugorhat, bár ebben a változatban néhány elütést, kisebb hibát javítottam;)
Bocsánat, amiért a saját ügyeimmel (is) fárasztom) a blog kedves olvasóit. A magánlevél mondandója – ahogyan a slágerben is hallható – még fáj, fáj, fáj, fáj…
„Tegnapelőtt kishíján otthagytam a fogamat a Csorba-előadásra menet. (Csorba Győző 1956 szeptember-novemberi NDK-beli útja.) Délután 5 órára igyekeztem a régi Megyeháza (Széchenyi tér) épületébe. Messzebb, a Barbakán alatti utcában tudtam megállni autóval. Az Apáca utcán mentem fölfelé, de olyan gyöngeség és szédülés jött rám, a Csorba Győző Könyvtár volt épülete előtt egyszerűen összecsuklottam. Igyekeztem megállni, de a lábam vitt tovább egyre gyorsabban és végül elestem. Szerencsére nem arcra, kissé elfordultam közben, de így meg az oldalamra zuhantam. A bal térdemet levertem, de a nagyobb gond az oldalammal volt-lett: azt gondoltam, a bordám sérült?, zúzódott?, repedt?, mert nagyon erős fájdalmaim voltak, vannak. Szerencsém is volt ugyanakkor: a Csorba Győző Könyvtár egykori épületében most valami egészségügyi főiskola működik, onnan jött ki három fiatal hallgatólány. Nagyon kedvesek voltak, segítettek, sőt, az egyikük elkísért a Megyeháza kapujáig. Kérdezte, miért siet a bácsi, mondtam neki, angyalom, nem sietek, a lábam önálló életet él, szalad, ránt előre, ezért is estem el. Hát, nem éppen így gondoltam a „három a kislányt”;) Mint a másnapos „ütődések”, sebek esetében általában, most minden rosszabb. A térdemen a seb húzódik, ég, fáj, a bordám miatt meg alig tudok mozogni: minden fölállás kínszenvedés. Köhögés, tüsszentés meg… Hát ez van most.
Szerencsére nagyobb baj nincsen(?), a fájdalmat elég jól bírom, óvatosan mozgok, pihengetek 😉 Az előadást azért megtartottam, kicsit kapkodva, nem csak a levegő után, hanem azért is, mert minden előadó hosszabban beszélt, áramkimaradás miatt az első előadás meg-megszakadt, ezért kevés időm maradt. Kapkodtam a levegőt, de azt hiszem, így is tetszett a pár (majdnem szó szerint pár) embernek, amit mondtam, és hála (Kende) Katának, mindig kedves segítőmnek, a látvány is. Visszafelé az autóhoz nagy kínszenvedés volt a „séta”: a lábaim gyengék voltak, a Sétatér minden padjára leültem. Ráadásul a telefonomat itthon felejtettem, még csak hívni sem tudtam senkit, kérni meg nem akartam. Csak az jutott eszembe, hogy édesapám Oroszországból is hazaért 1942-ben, akkor én mit nyavalygok.”
P. s.
Feleségem nem hagyott nyugton, pénteken délelőtt elmentünk az OTI-ba, a Lánc utcába, ott van traumatológiai ellátás. Láss csodát: kedves középkorú orvos és három (!!!) asszisztensnője (itt is három a kislány;) várakoztatás nélkül fogadott (az egész folyosón senki nem volt:), küldtek röntgenre, ott megállapították, hogy nincs törés, repedés, hanem az ideg két borda közé szorult, azok nyomják. Fájdalomcsillapító, kenyőcse;), pihenés. Fél óra alatt kész voltam. Mirákulum!!
Ez jó diagnózis. Vagy nem:) Mindegy, talán még életben maradok;), csak ahogyan egyik levelezőtársam írta: „az esés hatása valószínűleg érződni fog még egy darabig.” (Pl. a bal karomat alig tudom emelni.)

A dokumentumokat, amelyek alapján a bemutatót készítettem, majd alapos jegyzetelés után szerettem volna bemutatni, de az esés kicsit megijesztett. Gondoltam, nem várok addig, amíg a word változatot és a jegyzeteket elkészítem, ki tudja, hányszor és hogyan esem el még közben, ezért most közzéteszem a szkennelt, kéziratos változatokat, tekintve, hogy a szövegek így is elég jól olvashatók. Azt hiszem, érdemes belenézni… Aztán majd, ha készen leszek a „kritikai feldolgozással”, megpróbálok kiadót (és pénzt) keresni a nyomtatott változathoz.
Dr. Schmelczer-Pohánka Éva „A 250 éves Klimo Könyvtár kódexgyűjteménye” című rendkívül érdekes és éppen az enyém előtt tartott előadásában részletesen beszélt a kódexekről, kódexírókról is. Én, minden bajom ellenére, csendesen somolyogtam, mikor az áramkimaradás miatt többször megszakadt első előadás után Éva eszembe juttatta a jó kódexmásoló elődeinket, akik különféle növényekből elkészítették a téntát, mondjuk madártollból pedig az íróalkalmasságot, körmükre „ragasztották” a maguk készítette gyertyát, és írtak, rajzoltak az esetleg szintén maguk készítette papírra, amíg rá nem égett körmükre… a munka. Lám, az ő kultúrájuk nem volt olyan sérülékeny, mint a mi csodás digitális világunk.

A levelek jpg  formátumban.

A napló jpg  formátumban. (A személyes részeket egyelőre kihagyom, azok a magyarázatok nélkül nehezen értelmezhetők.)

A jegyzetfüzet jpg formátumban.

Ezek után a szokásos blog-formát elhagyom ma. Így is elég sok olvasnivalót adok.