3. Csorba blog. Bertók László halálára

Ülök a teraszon, a régi hintaágyon. Tasi kutya fölkuporodott mellém, csöndben nézi a Jakabhegyet. Nyilván jól érzi magát, mert el-elbóbiskol. Én is szeretném jól érezni magamat a donátusi csendben, de nem megy. Nem megy, mert a fák és a házak fölött a gondolatom a Seregély dűlőbe száll, nem messzire innen. Oda, ahol a google maps képe Bertók Laci telkét mutatja. A telken jobbra a fák mögött a hétvégi ház  bújik meg, erős takarásban, balra meg a költő műhelye. Micsoda műhely: az ablakból a Jakabhegy panorámáját látni a munkapadról föltekintve. Egyszer Laci meg is mutatta nekem. A kapuban meg talán a kedves feleség és társ, Erzsike elmosódott alakja látható. Életkép, immár a költő nélkül.

Ahogyan ülök a kutyával a hintaágyon, a kis ház képe villan fel a fejemben és a butaságom jut eszembe. Talán két hete voltam arra a dalmatával. Elmentem a ház előtt, láttam nyitva van az ajtó. Kicsit továbbmentem – messzire nem lehet, zsákdűlő ez –, visszafordultam. Újra néztem a nyitott ajtót, gondoltam, beköszönök, de aztán a kutyák, mert ez a dűlő (is) tele van kutyákkal, elkezdték ugatni az enyémet, az meg elkezdett húzni engem a legközelebbi társa felé, ezért aztán nem kopogtam be kutyaugatás-koncerttel a hátam mögött Laciékhoz. Azt gondoltam, nem zavarom a költőt, talán éppen pihen, vagy verset ír… Így szalasztottam el az alkalmat, hogy – már tudom – utoljára lássam. Ej, Laci, Laci, most már csak fönt találkozhatunk egy kis baráti beszélgetésre, ha éppen leengednek a Parnasszusról a költő- és írófejedelem barátaid a hegy lábához, a halandókhoz. De sajnálom az elszalasztott lehetőséget. Eszembe jut szegény édesapám borbélyműhelye, ahol valamelyik beretválkozásra, hajnyírásra váró vendég azt mondta egyszer: A szakramentomát Pintér úr, hát nem meghót ez is?

Most már a sokadik végső búcsúzásomkor nekem is ez jut eszembe, így ilyen profánul (ahonnan én származom, a Rába mellett, Vas megye és Győr-Moson-Sopron megye határán, keményebb emberek élnek, mint itt a Mecsek mindent ellágyító lankáin): a szakramentomát, hát nem elment ez is. (Lám, a lágyító baranyai hatás már működik, megfertőzött engem is.

Bertók László elment. Utolsó útján már nem kellett bottal járnia, nehezen szedni a levegőt: testétől szabadult lelke könnyeden libbent a soha nem járt messzi útra, a csillagok közé. Ahol immár végső otthonát lelheti. A régi szerkesztőség bizton várja, utat mutat neki az ismeretlen tájon. Szederkényi Ervin, a szerkesztő, Tüskés Tibor a másik szerkesztő, akivel biztosan végképp összebékültek már a találkozás első perceiben, Pákolitz István, a PáPista, Bárdosi Németh János, Várkonyi Nándor és a többiek, és persze Csorba Győző, a mentor, a tanító és az alkotótárs.

Annyit elmondott már Csorbáról Bertók László (és viszont), én nem is szaporítanám a szót. Barátságuknak ékes bizonyítéka az a 37 Bertók által Csorbának dedikált könyv, amit  a költő hagyatékában találtam. Hamarosan elérhetővé teszem leírásukat, sokról fotót, hogy láthassák, milyen egy igazi költőbarátság. A barátság, amelyik az egyik fél halála után nem szakadt meg, hiszen Bertók Csorba elhunyta után is küldte Margitkának, a hű feleségnek, társnak a köteteket, mindegyikben emlékezve Csorbára is. Aztán ő írta a legszebb emlékezést is Csorbáról, meg a legszebb verset is hozzá, halála után 11 évvel megszólítva: ott mi van? A sok képpel illusztrált emlékezést kimásoltam Bertók Hazulról haza című kötetéből,  itt elolvasható, megnézhető, a verset pedig alább közlöm.

Mi van a halál után?
Csorba Győző születésnapján
Mi van a halál után?, szerinted, mi van?,
kérdezted, s kérdezgeted (bennem) azóta is,
tizenegy évvel a halálod után, s egyre
sürgetőbben, mintha most már helyetted
(s a saját érdekemben) is tudnom kellene, sőt,
mintha tudnám is, én tudnám csak, s ha
mégsem, akkor igyekezzek, mert könnyen,
bármikor úgy járhatok, hogy tudatlanul
végzem, akárcsak te, s a többi halandó. Bár
ki tudja, akik (mint mondják) visszajöttek
odaátról (az alagútból?, a kapuból?, honnan?),
mind valami jóságos (megnyugtató, végtelen)
fényességről (boldogságról?) beszélnek.
Igaz, ők közben a testükben (a testük
közelében) maradtak (lebegtek?, figyeltek?,
kapaszkodtak?), bizonyíthatóan egyetlen
pillanatra sem szakadtak el tőle, te pedig
hipp-hopp eltűntél (kiszálltál) belőle.
Vajon melyik valahai részed befogadója
(elrablója?, folytatója?) „tud” többet
(valamit) rólad? A levegő, amelybe
„kilehelted a lelked”? A testedből is
táplálkozó gyökér? A fű, a fa, a féreg?
A koporsód maradványaival s a földdel
összekeveredett „porod”? A csontjaid,
amelyekből évszázadok múlva is
„azonosítható” leszel? Vagy mégiscsak
a gondolataid, amelyek a verseidben (a
könyveidben), mint zárt(?) palackban a
„szellem”, ringatóznak, sodródnak
valamely óceánban? Miközben az utókor
a fütyijével játszik (magáévá akarja tenni
a mindenséget) megint, de azé lesz előbb,
aki megerőszakolja? Miközben csak a véreid
s azok védenek, kik még emberként szerettek?
S hogy a palack akkor is, azért is, továbbra is?
S egyszer majd kinyílik? Kinyitja valaki? –
Ezt most te mondod (telefonálod?, esemesezed?,
emilezed?, villámlod?) nekem, vagy magam
találom ki? A falnak ezen az oldalán ennyi,
amit tudhatok (remélhetek)? S ahol te vagy
(ha vagy), ott (lent?, fönt?), ott mi van?
Hát, kedves Laci, most már tudod te is, hogy ahol Csorba van, ha van, “ott (lent, fönt?), ott mi van?”. Most már nem kell egymástól kérdezgetni, hogy ott mi van, hiszen már mindketten tudjátok. Ahogyan Csorba megbeszélhette már Galsai Pongráccal, úgy most veled is megbeszélhet minden rejtélyt a Másvilágról.
Túl már
Galsai Pongrác után nagyon nehéz szívvel
Túl már… Most minden rejtély kiderült
amit hittél a Másvilág körül
Ha nincs – ugy vélted – hát megszűnsz te is
ha meg van akkor baj számodra nincs
Merthát te… Mégiscsak segíts nekem:
sóhajtsak érted: „Édes Istenem”?
S kérjem kegyét? (Meg-megbántottad őt)
Vagy épp nevessem ki a temetőt
hisz úgyse bír csinálni mást veled
mint elfogadni tárgy-lett testedet
majd széjjelrágni úgy hogy nem marad
belőled csak csont s egypár szőr-pamat? –
Most majd búcsúztatnak szónoklatok
ha hallgatod röhögsz rajtuk nagyot:
(Élőként így kevés értő dicsért
hogy meghaltál dicsérnek mindenért –)
Bennem megint űrebbé vált az űr
kegyetlen fájás fáj kegyetlenül:
száz- és százezren birkóztak vele
akadt-e már a sok-sok némelye
ki elfogadta azt hogy van hogy élt
s egyszercsak nincs nincs – végleg végetért? –
Hősködni hogy „Legvégső percemig!”
hogy „Míg erőmből egy betű telik!”
Ó nem! – Hisz épp elég nagy hősködés
hogy tudván mind nem vágsz magadba kést
csak vársz s teszed híven amit a nap
szeszélye zord napiparancsba ad –
Barátom Jóbarátom merre jársz?
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez?
miért e tarka cécó és mihez?
Milyen szoros kapcsolatot jelképez a párhuzamos versek mellett ez is: Csorba szeptember 13-án halt meg, Bertók pedig szeptember 14-én. És ha Bertókot itt temetik Pécsett, nyilván ő is díszsírhelyet kap, s közel fog nyugodni Csorbához. Nem csak a két lélek a Parnasszuson, a két porhüvely is közel lesz egymáshoz a temetőben. Csorba sírjánál emlegettem pár napja éppen: az idősebbik költő azt mondta mindig, amikor már beteg volt: Nem nagyon kívánok látni már senkit, de Laci jöhet, mert őelőtte nem kell viselkednem. Hát most már egyáltalán nem kell viselkedni senkinek, senkivel szemben: a meztelen, testtől szabadult lélek minden titkok tudója. Mit számít neki a földi lét búja, baja: tiszta és mentes minden rossztól.
Kedves halottaink, ti mind, biztos jó lehet ott fönt nektek. Nekünk itt lent a nehezebb. Hiszen már nélkületek bolyongunk a földi létben, nincs kit megkérdezni: most mit tegyek?
A költők megnyugszanak, én aki ittmaradtam, már nehezebben. Hiszen Bertók László, Laci, nekem is közeli barátom volt. Munkatársam a könyvtárakban, a Csorba hagyaték földolgozásában és sokszor a hétköznapokban is. A feleségemnek és nekem dedikált kötetek is bizonyíthatják ezt. Majd egy következő blogban néhány megjegyzéssel azokat is bemutatom.
Sajnálom, hogy a kétezres években, a Csorba hátrahagyott versivel végzett közös munka után már kevesebbet találkoztunk. Laci egyre betegebb lett, én meg nem jártam azokban a körökben, amelyekben ő.
Köszönettel tartozunk neki azért, mert a Csorba Társaságot támogatta, még idén is befizette a tagdíjat, s figyelt a nehezen szerkesztgetett honlapomra.
Egyszer majd írok néhány közös emlékünkről, de most még nem megy. Oly közeli nekem, nem is tudom elhinni, hogy már csak volt. „Olyannyira élő számomra még…” – írta Csorbáról szóló emlékezésében Bertók. Én is csak ezt tudom írni, s ez megköti a kezemet. Hogyan emlékezzünk arra, aki félig még köztünk van? Hiszen nemrég akár láthattam is volna még, ezzel biztatom – és szomorítom – magam. És Csorba kérdése jut ismét eszembe:
Barátom Jóbarátom merre jársz?
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez?
miért e tarka cécó és mihez?
Isten nyugosztaljon, kedves Laci! Találkozzuk odafent: te a Parnasszuson, én valahol a völgyben. Remélem, egyszer-egyszer letekintesz ránk, halandókra is.