Ülök a teraszon, a régi hintaágyon. Tasi kutya fölkuporodott mellém, csöndben nézi a Jakabhegyet. Nyilván jól érzi magát, mert el-elbóbiskol. Én is szeretném jól érezni magamat a donátusi csendben, de nem megy. Nem megy, mert a fák és a házak fölött a gondolatom a Seregély dűlőbe száll, nem messzire innen. Oda, ahol a google maps képe Bertók Laci telkét mutatja. A telken jobbra a fák mögött a hétvégi ház  bújik meg, erős takarásban, balra meg a költő műhelye. Micsoda műhely: az ablakból a Jakabhegy panorámáját látni a munkapadról föltekintve. Egyszer Laci meg is mutatta nekem. A kapuban meg talán a kedves feleség és társ, Erzsike elmosódott alakja látható. Életkép, immár a költő nélkül.

Ahogyan ülök a kutyával a hintaágyon, a kis ház képe villan fel a fejemben és a butaságom jut eszembe. Talán két hete voltam arra a dalmatával. Elmentem a ház előtt, láttam nyitva van az ajtó. Kicsit továbbmentem – messzire nem lehet, zsákdűlő ez –, visszafordultam. Újra néztem a nyitott ajtót, gondoltam, beköszönök, de aztán a kutyák, mert ez a dűlő (is) tele van kutyákkal, elkezdték ugatni az enyémet, az meg elkezdett húzni engem a legközelebbi társa felé, ezért aztán nem kopogtam be kutyaugatás-koncerttel a hátam mögött Laciékhoz. Azt gondoltam, nem zavarom a költőt, talán éppen pihen, vagy verset ír… Így szalasztottam el az alkalmat, hogy – már tudom – utoljára lássam. Ej, Laci, Laci, most már csak fönt találkozhatunk egy kis baráti beszélgetésre, ha éppen leengednek a Parnasszusról a költő- és írófejedelem barátaid a hegy lábához, a halandókhoz. De sajnálom az elszalasztott lehetőséget. Eszembe jut szegény édesapám borbélyműhelye, ahol valamelyik beretválkozásra, hajnyírásra váró vendég azt mondta egyszer: A szakramentomát Pintér úr, hát nem meghót ez is?

Most már a sokadik végső búcsúzásomkor nekem is ez jut eszembe, így ilyen profánul (ahonnan én származom, a Rába mellett, Vas megye és Győr-Moson-Sopron megye határán, keményebb emberek élnek, mint itt a Mecsek mindent ellágyító lankáin): a szakramentomát, hát nem elment ez is. (Lám, a lágyító baranyai hatás már működik, megfertőzött engem is.

Bertók László elment. Utolsó útján már nem kellett bottal járnia, nehezen szedni a levegőt: testétől szabadult lelke könnyeden libbent a soha nem járt messzi útra, a csillagok közé. Ahol immár végső otthonát lelheti. A régi szerkesztőség bizton várja, utat mutat neki az ismeretlen tájon. Szederkényi Ervin, a szerkesztő, Tüskés Tibor a másik szerkesztő, akivel biztosan végképp összebékültek már a találkozás első perceiben, Pákolitz István, a PáPista, Bárdosi Németh János, Várkonyi Nándor és a többiek, és persze Csorba Győző, a mentor, a tanító és az alkotótárs.

Annyit elmondott már Csorbáról Bertók László (és viszont), én nem is szaporítanám a szót. Barátságuknak ékes bizonyítéka az a 37 Bertók által Csorbának dedikált könyv, amit  a költő hagyatékában találtam. Hamarosan elérhetővé teszem leírásukat, sokról fotót, hogy láthassák, milyen egy igazi költőbarátság. A barátság, amelyik az egyik fél halála után nem szakadt meg, hiszen Bertók Csorba elhunyta után is küldte Margitkának, a hű feleségnek, társnak a köteteket, mindegyikben emlékezve Csorbára is. Aztán ő írta a legszebb emlékezést is Csorbáról, meg a legszebb verset is hozzá, halála után 11 évvel megszólítva: ott mi van? A sok képpel illusztrált emlékezést kimásoltam Bertók Hazulról haza című kötetéből,  itt elolvasható, megnézhető, a verset pedig alább közlöm.