A Jelenkor híradása egy fontos pécsi eseményről.  Egy másik híradás ugyanerről: „Tagjai vagyunk egymásnak”.

Bertók Lászlóról nekem nagyon nehéz írni. Ha az egyik előző hírlevélben Bertha Bulcsuról azt írtam, nem tudok elfogulatlan lenni vele kapcsolatban, akkor Bertók Lászlóról ugyanezt sokszorosan elmondhatnám, hiszen vele igazán élő, hosszú ideig pedig napi, szinte már baráti kapcsolatom volt. Az elfogultság miatt is nehéz szólnom, meg amiatt is, hogy – mint Tüskés írta egy helyen Csorbáról: „már szinte mindent elmondtam róla, mi újat is tudnék még írni” – már én is mindent kifecsegtem, amit tudok Bertókról. Azért annyit „kisszínesként” hozzáteszek a már elmondottakhoz – de talán ezeket is leírtam már valahol -, milyen nagyszerű pillanatok voltak, amikor elmagyarázta nekem egyik verse születésének körülményeit a donátusi kertje pincelejárójában, vagy milyen érdekesek voltak a félnapokat kitöltő beszélgetések a Pécsi Városi Könyvtár egyik kis szobájában, amelyet együtt birtokoltunk, miután Laci lemondott a könyvtárigazgatásról. Milyen dolgokat vágtunk egymás fejéhez! „Laci, a  te verseid nehezen érthetők, írj egy kicsit világosabban”, mire a válasz: „Laci, te meg buta vagy, nem értesz a versekhez.” És válogatottan szép káromkodásokkal körítve ment a párbeszéd, hiszen nyelvkincsünket mindketten faluról hoztuk, s a városi „értelmiségi lét” csak „pallérozta” „szakszavainkat” ezen a területen. Nem is nyújtom sokáig a laudációt, mert még rákanyarodnék a közös ivászatokra, inkább leírom egyszerűen: örülök, hogy létrehozták ezt a díjat, gratulálok a díjat létrehozó Bertók Attilának és a családnak, meg az első díjazottnak, Parti Nagy Lajosnak, s kívánom, hogy még sokszor részese lehessen az igazán összetartó pécsi irodalomszerető közösség a díjátadási ünnepélynek.

Talán nincs is még egy város az országban, amelynek két Kossuth-díjas költője volna, legyünk büszkék erre is. Íme, a két költő:

(1986. szeptember 16. Iszkáz. Csorba Győző és Bertók László a Nagy László-emlékünnepélyen.)

Hogy mégse legyen „száraz” a köszöntő, Csorbának Bertók László ötvenéves születésnapjára írt versét idézem ide. Megjegyzésképpen annyit, hogy Csorba tulajdonképpen ebben a versben fogadja nyilvánosan alkotótárssá Bertókot, aki – amint azt sokszor elmondta – talán egy Csorbával történt beszélgetésnek köszönheti, hogy a városban maradt és itt Kossuth-díjassá érhetett. Az „idegenvezető” utalás Bertók egy verscsokrára, amelyben az idegenvezető a költő alteregója, a versek pedig ennek az „idegenvezetésnek” a metaforái.

AZ IDEGENVEZETŐT KÖSZÖNTI
EGY MÁSIK IDEGENVEZETŐ

                                       Az ötvenéves Bertók Lászlónak

Bizony, kartárs, ahogy tanácsos
időnként az agyonkuszált napokban,
midőn az ember
már azt se tudja, hogy hol a feje,
melyik a jobb lába, melyik a bal,
tehát: ahogy időnként általában
helyes megállni egy kevés időre,
s összegezni, szemlézni, helyre rakni,
s tervezni a legközelebbi
megállóig (addig feltétlenül),
hiszen nyilvánvaló,
hogy enélkül az élet csak gubanc lesz,
amint például a csővezetékek
dolga a mi (már nem is annyira)
kis városunkban,
a csővezetékeké, amiket
szokás szerint a főszezonban
(márminthogy a miénkben)
ásnak ki, sáncolnak körül, cserélnek
úgyhogy a szakmánk dolgozóinak,
mármint nekünk
kedvünk lenne idegenforgalom
helyett idegenbukdácsolásnak nevezni
azt, ami zajlik itt ilyenkor,
(talán ez is a cél, a régi forma
unalmas lett, ezzel viszont
ki lehet tűnni: – roppant egyedi),
tehát, ismétlem: jó megállni olykor,
nekünk most mindenképp, e nagy cölöpnél,
amelyre egy szép 50-es van írva,
megértük mind a ketten – hála Isten,
önt, – emlékszik? – ezerkilencszáznyolcvan
szeptember ötödikén, pont a déli
harangszókor nem ütötte el a
zebrán az a bunkó taxis legény,
és engem is kihagytak
a különféle taxik s taxisok,
megértük, álljunk meg kicsit,
szemlézzünk, összegezzünk! – ám ezúttal
hozzunk; virágot is, tegyünk
néhány egyéb
ünneplő eszközt is kezünk ügyébe:
ételt, italt – ilyesmiket,
s én, mint afféle szakmabéli,
mondok pár szót,
úgy vélem, véleményem,
éppen mert szakmabéli véleménye,
csak meggyőzőbb, mint egy laikusé,

ímé:
ön (hogy dedukciós módszerrel éljek,
és a konklúziót tegyem előre),
ön ritka jó
idegenvezető,
már régesrég tapasztaltam, hogy járatos
egy s másban, amiben csak kevesen,
hogy olyasmiket tud, miket csak kevesen,
hogy gyakran tesz kitérőket, kalauzol
addig még ismeretlen tájakon,
hogy az a város, ahol működik,
örülhet, mert jóhírét önnek is köszönheti,
esetleg úgy látszhat, hogy ködösítek,
s gondolhatják: “Ahá, a két haruspex!”,
dehát mi, hogyha összebotlunk,
nem pislogunk hamis mosollyal egymásra,
halálosan komoly
számunkra az idegenvezetés,
az is komoly, ha megkérdem: vajon
ünnepnapjára mit kívánjak?
nyilván szakmába vágó valamit
szeretne hallani;

azt kívánom tehát,
hogy eztán is sikerrel
végezze az idegenvezetést,
mutasson meg sok mindent városunkból,
de a városon túliból ugyancsak,
és ne az idegeneknek csupán,
hanem az itt lakóknak is,
és ne csak, ami kívül van, csak azt,
hanem, ami bennük rejtőzik, azt is

a következő újabb ötven évben

A szavak bolyhai (Bp. : Magvető, 1988.)

Isten és a hálás pécsi (és magyar) irodalomszerető közösség őrizze féltő szeretettel sokáig a két alkotó emlékét.

Köszönöm figyelmüket.