Csorba Győző A város oldalában című emlékező-beszélgetőkötetében többször is említette az 1945-ben Pécsett megalakult Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezetét. A fura nevű szervezet írói tagozatának tagja lehetett mindenki, aki valamilyen írásművel bemutatkozott az összejöveteleken. Így került kapcsolatba Csorba a magát kényszeresen írónak érző Kő Kálmánnal, aki eredeti foglalkozását tekintve kárpitos volt, de mint „író”, „irodalomszervező” és „politikus” maga is „jelentkezett” az írói tagozatba. Kő Kálmánról nagyon sok történetet mondott el a beszélgetések során Csorba, többek közt azt is, hogy ő „… képviselte a merev, pártos és az ő véleménye szerinti igazi irodalmat. Hogyha valaki egy kicsit is humorizálni próbált, akkor ő keményen rászólt az illetőre, és rendre utasította. Megtörtént egyszer, hogy valamilyen elszólás miatt Galsai elkezdett nevetni, és úgy nevetett, hogy nem bírt megállni, és Kő Kálmán sztentori hangon rákiabált: „Öcsi, mars ki!” Nekem igazságot kellett tennem kettejük között, hogy Galsai marsoljon ki vagy ne. Szigorú hangon megmagyaráztam nekik, hogy itt nem lehet így beszélni. De úgy se lehet viselkedni, mint Galsai. Mind a kettő fegyelmezze magát, ha itt ül. Ennek Galsai részéről az volt a következménye,hogy legközelebb egy nagy újsággal jött, és azt maga elé tartotta, ha rájött a röhögés. Az újság elég gyakran reszketett.” Csorba később megemlíti, hogy Kő Kálmán „a színműírás mellett azzal is foglalkozott, hogy szervezett afféle emlékkönyvszerűségeket. Ezek meg is jelentek, most is meg lehet találni őket. A régi világban gyakran adtak ki ilyeneket. Az első könyve Vezetők címmel jelent meg. Minket megbízott, hogy mindenféle vezető emberekkel csináljunk kis riportokat, interjúkat. Ezeket ő kinyomatta.” Kő Kálmán másik hasonló „emlékkönyve” Újjáépítő magyarok címmel jelent meg. Ezt a kötetet megtaláltam Csorba Győző könyvtárában is és mivel Kő Kálmán ezt dedikálta is Csorbának, alaposabban belenéztem. (A kötet borítója; a szerkesztő ajánlása Csorbának; a kötet tartalomjegyzéke; további képek a kötetről.) A szerkesztő elképzelése szerint a kötetben minden írásnak, melynek szerzői közt volt tudós, szakszervezeti- és pártvezető, megyéspüspök, író, zeneszerző, képzőművész és szinte minden társadalmi réteg egy-egy képviselője, azt kellett bemutatni, hogy ki, milyen szerepet vállal az újjáépítésben. A tartalomjegyzékben valóban „írók, művészek, tudósok” teljes palettája szerepel. Volt olyan szerző is, aki „önként, dalolva” jelentkezett, volt olyan is, akit Kő Kálmán egyszerű felkéréssel „vont” a munkatársak körébe, s persze olyan is, akit csak erőteljesebb, sokszori noszogatással lehetett rábírni az írásra, mint Csorbát. Így aztán a legvadabb dilettánsoktól – például Tárja (Toszenberger) Béla vagy Várady Károly „költőktől” – Galsai Pongrácig, Csorba Győzőig, Martyn Ferencig, vagy Kő Kálmán kárpitostól – aki egyik írásában a Magyar Kommunista Párt szerepét elemezte az újjáépítésben, egy másikban pedig a faliújság szerepét taglalta az íróvá válásban – Lissák Kálmán professzorig. A zenei újjáépítésről Csorba jó barátja a kitűnő Takács Jenő zeneszerző írt a kötetbe, de Virág Ferenc akkori megyéspüspök is küldött egy üdvözlő levelet a szerkesztőnek, az illusztrációkat pedig Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér és Gádor Emil készítette. Ilyen névsor olvastán már alaposabban is belenéztem a könyvbe és döbbenten érzékeltem az óriási kontrasztot a kötet szerkesztőjének tervei, s az elképzelésének megfelelő agitatív-dicsőítő írások és a fent nevezettek írásai, művei, vagy Csorba szinte látnoki képességről árulkodó cikke között. Ezért gondoltam azt, hogy Csorbának az Újjáépítőkben megjelent rövid írását, mely aztán bekerült a Vallomások, interjúk, nyilatkozatok (Pécs : Pro Pannonia, 2001) c. kötetbe is, de sajnos visszhang nélkül maradt, most ismét közzéteszem. Talán az Internet segít, hogy ne vesszenek el a költő fontos gondolatai. Írásának utolsó mondata szinte prófétikus figyelmeztetés, intés az utókor „irodalom – és művészetpolitikusaihoz” is: „Az íráshoz is föld: szilárd anyagi alap, normális életnívó, s levegő és napfény: teljes gondolat- és véleményszabadság kell. Ezek az utóbbiak a legfontosabbak. Arra tudunk példákat, hogy korgó gyomrú költők a művészet legmagasabb csúcsaira jutottak egy-egy művükkel, de arra aligha, hogy diktatórikus államrendszerben, cenzúra mellett, nagy irodalom fejlődött volna ki. Nem azt kérem, hogy segítsenek verset írni, hanem hogy hagyjanak.”  Csorba már 1945-ben tudott valamit…