Újjáépítő magyarok, 1945

 

 

Csorba Győző A város oldalában című emlékező-beszélgetőkötetében többször is említette az 1945-ben Pécsett megalakult Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezetét. A fura nevű szervezet írói tagozatának tagja lehetett mindenki, aki valamilyen írásművel bemutatkozott az összejöveteleken. Így került kapcsolatba Csorba a magát kényszeresen írónak érző Kő Kálmánnal, aki eredeti foglalkozását tekintve kárpitos volt, de mint „író”, „irodalomszervező” és „politikus” maga is „jelentkezett” az írói tagozatba. Kő Kálmánról nagyon sok történetet mondott el a beszélgetések során Csorba, többek közt azt is, hogy ő „… képviselte a merev, pártos és az ő véleménye szerinti igazi irodalmat. Hogyha valaki egy kicsit is humorizálni próbált, akkor ő keményen rászólt az illetőre, és rendre utasította. Megtörtént egyszer, hogy valamilyen elszólás miatt Galsai elkezdett nevetni, és úgy nevetett, hogy nem bírt megállni, és Kő Kálmán sztentori hangon rákiabált: „Öcsi, mars ki!” Nekem igazságot kellett tennem kettejük között, hogy Galsai marsoljon ki vagy ne. Szigorú hangon megmagyaráztam nekik, hogy itt nem lehet így beszélni. De úgy se lehet viselkedni, mint Galsai. Mind a kettő fegyelmezze magát, ha itt ül. Ennek Galsai részéről az volt a következménye,hogy legközelebb egy nagy újsággal jött, és azt maga elé tartotta, ha rájött a röhögés. Az újság elég gyakran reszketett.” Csorba később megemlíti, hogy Kő Kálmán „a színműírás mellett azzal is foglalkozott, hogy szervezett afféle emlékkönyvszerűségeket. Ezek meg is jelentek, most is meg lehet találni őket. A régi világban gyakran adtak ki ilyeneket. Az első könyve Vezetők címmel jelent meg. Minket megbízott, hogy mindenféle vezető emberekkel csináljunk kis riportokat, interjúkat. Ezeket ő kinyomatta.” Kő Kálmán másik hasonló „emlékkönyve” Újjáépítő magyarok címmel jelent meg. Ezt a kötetet megtaláltam Csorba Győző könyvtárában is és mivel Kő Kálmán ezt dedikálta is Csorbának, alaposabban belenéztem. (A kötet borítója; a szerkesztő ajánlása Csorbának; a kötet tartalomjegyzéke; további képek a kötetről.) A szerkesztő elképzelése szerint a kötetben minden írásnak, melynek szerzői közt volt tudós, szakszervezeti- és pártvezető, megyéspüspök, író, zeneszerző, képzőművész és szinte minden társadalmi réteg egy-egy képviselője, azt kellett bemutatni, hogy ki, milyen szerepet vállal az újjáépítésben. A tartalomjegyzékben valóban „írók, művészek, tudósok” teljes palettája szerepel. Volt olyan szerző is, aki „önként, dalolva” jelentkezett, volt olyan is, akit Kő Kálmán egyszerű felkéréssel „vont” a munkatársak körébe, s persze olyan is, akit csak erőteljesebb, sokszori noszogatással lehetett rábírni az írásra, mint Csorbát. Így aztán a legvadabb dilettánsoktól – például Tárja (Toszenberger) Béla vagy Várady Károly „költőktől” – Galsai Pongrácig, Csorba Győzőig, Martyn Ferencig, vagy Kő Kálmán kárpitostól – aki egyik írásában a Magyar Kommunista Párt szerepét elemezte az újjáépítésben, egy másikban pedig a faliújság szerepét taglalta az íróvá válásban – Lissák Kálmán professzorig. A zenei újjáépítésről Csorba jó barátja a kitűnő Takács Jenő zeneszerző írt a kötetbe, de Virág Ferenc akkori megyéspüspök is küldött egy üdvözlő levelet a szerkesztőnek, az illusztrációkat pedig Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér és Gádor Emil készítette. Ilyen névsor olvastán már alaposabban is belenéztem a könyvbe és döbbenten érzékeltem az óriási kontrasztot a kötet szerkesztőjének tervei, s az elképzelésének megfelelő agitatív-dicsőítő írások és a fent nevezettek írásai, művei, vagy Csorba szinte látnoki képességről árulkodó cikke között. Ezért gondoltam azt, hogy Csorbának az Újjáépítőkben megjelent rövid írását, mely aztán bekerült a Vallomások, interjúk, nyilatkozatok (Pécs : Pro Pannonia, 2001) c. kötetbe is, de sajnos visszhang nélkül maradt, most ismét közzéteszem. Talán az Internet segít, hogy ne vesszenek el a költő fontos gondolatai. Írásának utolsó mondata szinte prófétikus figyelmeztetés, intés az utókor „irodalom – és művészetpolitikusaihoz” is: „Az íráshoz is föld: szilárd anyagi alap, normális életnívó, s levegő és napfény: teljes gondolat- és véleményszabadság kell. Ezek az utóbbiak a legfontosabbak. Arra tudunk példákat, hogy korgó gyomrú költők a művészet legmagasabb csúcsaira jutottak egy-egy művükkel, de arra aligha, hogy diktatórikus államrendszerben, cenzúra mellett, nagy irodalom fejlődött volna ki. Nem azt kérem, hogy segítsenek verset írni, hanem hogy hagyjanak.”  Csorba már 1945-ben tudott valamit…

 

 

KÖLTŐK AZ ÚJJÁÉPÍTÉSBEN

Írta: Csorba Győző

Újjáépíteni csak úgy érdemes, ha a házakkal, gyárakkal, üzemekkel, intézményekkel együtt újjáépül az ember is. Ha nem így lesz, a régi ember úgy jár-kel majd az új falak között, mintha egy Marslakó pottyant volna a földre. Nem tudja, hogy az ablakon vagy az ajtón kell-e bemenni a házba, nem tudja, mire való a pohár, a kanál stb.

Az újjáépült Magyarországnak új polgárokat csak kitartó nevelés és önnevelés adhat. Ebben a munkában kér helyet a magyar költő. Esztétikai nevelés nélkül nem teljes az ember, költészet nélkül pedig hiányos az esztétikai nevelés. De a költői produktumoknak nevelési célokra való felhasználása nem a költők dolga. Erről nem is akarok beszélni. Inkább arról szeretnék szólni néhány szót, mik a költői termelés előfeltételei, milyen igényeket támasztanak a költők annak fejében, hogy az ember újjáépítésében részt akarnak vállalni.

Ha költő van, akkor vers is van, mondaná a laikus, ez az egyetlen előfeltétele a termelésnek. Súlyos tévedés ez. Irodalomtörténeti példák sora igazolja, hogy kedvezőtlen politikai, társadalmi vagy gazdasági helyzetben a legnagyobb költők is elnémultak. A vers megszületéséhez nem elég a költő. Több kell. Amiként a magból is csak úgy fakad növény, ha a föld és az ég közösen segíti. Humusz, levegő és napfény kell a csírázáshoz és fejlődéshez. Az íráshoz is föld: szilárd anyagi alap, normális életnívó, s levegő és napfény: teljes gondolat- és vé­leményszabadság kell. Ezek az utóbbiak a legfontosabbak. Arra tudunk példákat, hogy korgó gyomrú költők a művészet legmagasabb csúcsaira jutottak egy-egy művükkel, de arra aligha, hogy diktatórikus államrendszerben, cenzúra mellett, nagy irodalom fejlődött volna ki.

Közhelynek látszik, amit mondtam, de ne felejtsük el, többnyire meg nem valósult igazságok válnak közhelyekké, éppen folyton szükséges hangoztatásuk miatt. Talán közhely, de elmondani semmi esetre sem felesleges. Kérve-kérek mindenkit – s úgy érzem, az összes költő szájával beszélek – bízzák ránk, miről és hogyan akarunk írni. Ha senkinek sem jut eszébe, hogy egy kékszemű embertől szeme megbarnulását követelje, ne jusson eszébe az sem, hogy egy költőtől ilyen vagy olyan magatartást kívánjon. Hiába is tenné, semmi értelme sem lenne. A hamar engedelmeskedők, a készségesek kissé mindig gyanúsak. Legyen mindenki nyugodt: az aktualitások iránt fogékonyak, s a külvilág felé többet néző, szociálisabb beállítottságú költők amúgy is azon a hangon fognak megszólalni, amit a kor szelleme tőlük követel. Az úgynevezett elefántcsonttorony vagy l’art pour l’art költők meg csak hadd csinálják tovább a dolgukat. Hiszen ez az egész megkülönböztetés is merően erőltetett. Az igazi művészet mindig szociális, mert a szépet fejezi ki, a szép pedig természete szerint közösségi.

Annyira azonban mégsem szabad a költőt útjára bocsátani, hogy műveivel se törődjünk. Az alkotásban rejlő helyzeti energia csak a mű továbbításakor fejti ki hatásait. A költő íróasztalfiókjában heverő kéziratok vagy kéziratokban fakuló verseskönyvek nem sokat jelentenek az újjáépítésben. De meg aztán a költői termelés anyagi alapfeltételét pusztítaná el a közönség közönye. Ha van írástudók felelőssége, van olvasók felelőssége is. Ezt nem ártana jól megszívlelni mindenkinek.

Furcsán tűnhetnek a fenti sorok. Az újjáépítők téglákat szoktak egymásra rakni s nem igényekkel állanak elő. Én pedig a költők nevében látszólag ezt teszem. Érthető, mert ezek nélkül az előfeltételek nélkül a költők munkába sem állhatnak. Amiként egészen természetes, hogy az asztalos gyalupadot, a kőműves vízszintezőt és kanalat kér, ha dologba kezd.

Nem azt kérem, hogy segítsenek verset írni, hanem hogy hagyjanak.

 

Újjáépítő magyarok 1945. Szerk. Kő Kálmán.
Ill. Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér,
Gádor Emil. Pécs, 1945. Műhely. 160-161. p.