Csorba utószava Janus Pannonius Pajzán epigrammák c. kötetéhez.

Csorba utószava a Pajzán epigrammák c. kötet verseihez. (Magyarázó szöveget ld. itt.)

"Utószó

Janus Pannonius több, mint négyszáz epigrammája közül harmincegynéhányat az irodalomtörténészek általában „erotikus” jelzővel illetnek. Ezek borsosak, borsosabbak és még borsosabbak. Mindenesetre részei életművének, nélkülük emberi és költői arca nem teljes.

Az eddigi magyar kiadások csak némelyüket közölték, bennük is egy-egy szót rejtjeles írással. A latin szöveg jobbára „szókimondó”. De itt-ott még a latin nyelvű kiadások is szemérmesek. A Lúcia-versekben pl. a Teleki-kiadás is szükségesnek vélte helyenként a titkosírást.

Janus Pannonius magyar költőként valójában csak 1972-ben született meg. Furcsa módon kereken halála 500. évfordulóján. Ekkor láttak napvilágot azok a kiadások, melyek minden addigiaknál bővebb válogatást közöltek – méltó fordításokban – műveiből. A magyar olvasó most ismerhette meg először nagy költőjét csaknem minden oldaláról. Ez a „csaknem” itt elsősorban szerelmi költészete publikálásának hiányosságára utal. Egyéb, magyarul még nem olvasható sorai legfeljebb tovább árnyalhatják képét, határozottan új vonásokkal nemigen gazdagíthatják. A szerelmi versek, köztük mindenekelőtt az erotikusnak nevezettek, viszont elmondanak valami olyasmit Janusról, amit az olvasók idáig csak homályosan tudtak, de maguk alig győződhettek meg róla.

A tartózkodásban kétirányú méltatlanság rejlik. Egyrészt a költő, másrészt az olvasók iránt. A költő arcát, bár finoman és alapjában véve jószándékkal, de megha63misítják, az olvasókat – kimondatlanul – kiskorúként kezelik.

S ha majd egy latin nyelvű kritikai Janus lehetővé teszi a megfelelő magyar kiadást is, ezeknek a vitatott verseknek kivétel nélkül el kell foglalniuk benne helyüket.

Ez a gyűjteményünk tágabb ölelésű. A cél az volt, hogy valamennyi olyan epigramma belekerüljön, ami a mai „szexualitással” közelebbi vagy távolabbi kapcsolatba hozható. Van tehát a versek közt szinte áhítatos szerelmi vallomás éppúgy, mint a kamaszodó ifjú férfiúságra ébredésének, különféle nemi cselekményeknek leírása, női és férfi alakok tréfás, enyhén vagy maróan irónikus (önirónikus) megjelenítése s hasonlók. Sőt Janus egyfajta klérus-bírálata is szót kap e kötetben.

Mindezek alapján helyesnek látszott, hogy a „pajzán” jelzőt kapja az epigrammacsoport. Nyilvánvaló, hogy irodalomtörténészeink az itt megjelenő epigrammák egy részének szintén nem adnák az „erotikus” jelzőt. De ha csupán a túlzóan nyers fogalmazású verseket vennénk is, azt hiszem, a bennük mindenkor jelenlévő humor akkor is illőbbé tenné a „pajzán” jelzőt, mint az érzékiséget penetránsan társító „erotikus” szót.

Ennyi a kötet címéről.

Ami a verseket magukat illeti, tulajdonképpen mosolyogni való az a misztifikálás, magyarázkodás, mentegetés, ami körülveszi őket. Főként szabadosságukat.

A tárgyilagos megítéléshez szükséges néhány szót szólni e versek keletkezési körülményeiről. Nagy részük Ferrarában született, tehát 1447 és 1454 között, a költő kamasz- és egészen fiatal legény korában. A humanizmus és vele az élet és az erkölcs szemléletének változása 64nem maradt hatástalan a költészetre. A Januséra sem. De a példakép Martialis nyomai szintén föllelhetők. Beszélni kell még itt Antonio Beccadelli olasz költő Hermaphroditus c. könyvéről. Valószínűleg 1425 végén, illetve 1426 elején jelent meg. Afféle aggálytalanul megírt XV. századbeli „sex-lex”, tehát szerelmi tudnivalók könyve. S ha Martialis motívumokat, szerkesztési és megformálási ötleteket, mintákat, metrumokat adott Janusnak (pl. ezekben a versekben is uralkodó versforma a disztichon és a hendekaszillabusz), Beccadelli költőnk bátorságát erősítette a témaválasztásban. Ez annál is érthetőbb volt, mert Beccadelli Hermaphroditusáról hamarosan megjelenése után egyházi és világi humanisták egyaránt igen nagy elismeréssel nyilatkoztak. Sőt Janus születése előtt egy esztendővel, 1433-ban Zsigmond császár Beccadellit éppen a Hermaphroditus alapján koronázta költővé Sienában.

A Hermaphroditust Guarino is ismerte és szerette; igyekezett megvédeni is. Védelmét arra a Catullustól kölcsönzött érvelésre alapozta, hogy más az élet és más az irodalom. Hogy aki esetleg morálisan kifogásolható műveket ír, az még lehet – és a tények bizonyítják, hogy így is van – tiszta és kifogástalan erkölcsű ember. És Janus saját korabeli s részben későbbi megítélése is ennek a humanista alapelvnek a jegyében történt: más a szó és más a valóság. Janus maga is csaknem azonos fogalmazással hárítja el egy Péternek nevezett, ismeretlen, s feltehetően az epigramma megírására alkalmat adó, valószínűleg költött személy támadását, aki gyalázatosan él, de szigorú bírája Janusnak, vagyis: vizet prédikál és bort iszik.
65
Szépen szólsz, Péter, szépen, mint én ahogy élek;
s csúf mód élsz, Péter, mint ahogy én meg irok.

(Ep. I. 83.)

Itt jutunk el a kényesebb versek fő problémájához: az élményalap kérdéséhez. Ahhoz, hogy a pajzán versek, de főleg a sikamlósabb darabjaik mennyiben a képzelet szülöttei, s mennyiben eredtek élettapasztalatokból. Ami most már inkább irodalomtörténeti, esetleg lélektani ügy, az sokáig elsősorban morális kérdésként nyugtalanította az illetékeseket. Végül is egy papnak, későbbi püspöknek a verseiről volt szó.

Janus személyes ismerői – egyebek között az egyik Guarino-fiú, Battista, aki évekig szinte családtagként együtt élt vele vagy Vespasiano da Bisticci, szintén személyes ismerőse – különféle változatokban többször hangoztatták a költő gondolkodásának és viselkedésének feddhetetlenségét. „Egész életében igen nagy tisztaság jellemezte.” „Az a hír járta róla, hogy szűz volt.”

Viszont – főleg Ferrarában – egy kamasz diákközösségben élt, amely a mindenkori serdülőkor túlfűtött fantáziájával és érzékiségével szemlélte a női nemet. S mint általános gyakorlatról, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a diákközösségek mindig erősen vonzották a könnyű és könnyebb vérű lányokat.

És még valamit! Alighanem minden olyan alkalmi vagy állandó társaságban, amelyben kamasz vagy nagyon ifjú versírók vannak együtt, pajzán versek írása elkerülhetetlen. Ezt e sorok írója saját tapasztalatából is tudja.

Janus a diáktársak körében közismert volt zseniális rögtönző képességéről, szellemességéről. Ezek a tanulótársak nyilván remek anyagot szállítottak neki lányokról, fiúkról, furcsa és kevésbé furcsa emberekről, esetek66ről. És bizonyára lelkes örömmel fogadták a már művészi megformálásban visszakapott matériát.

S bár nincs kizárva, hogy az akkor még egészséges, fiatal Janus – csak formálisan egyházi ember – gyakorlatilag sem vetette meg egészen a női nemet, pajzán verseit kevés kivétellel mégis inkább kölcsönélmények ihlették. Egy-egy értesülés, pikáns pletyka annyira megmozgatta költői fantáziáját, hogy szinte mohó élvezettel közelítgette több oldalról, fűzött hozzá új és új ötleteket, fűszerezte, gazdagította sziporkázó megjegyzésekkel. Gondoljunk csak például a Lúcia-versekre. Az alap-értesülés nyilván annyi volt csak, hogy egy Lúcia nevű (lehet, hogy költött név) leányzó holmi kapcsolatot vélt fölfedezni a férfiak orrának és egy másik testrészének méretei között. S akkor jött a költő, variálta, cifrázta, meg-megforgatta az alap-értesülést, kibővítette újabb részletekkel, s hogy meggyőzőbbé tegye – itt már a művészi önzés a diákszolidaritásnál magasabb és erősebb kényszere dolgozott benne –, első személyűvé változtatta az élményt. Régi költői fogás. Egyébként már a mester, Martialis is így cselekedett.

Ugyanez történhetett a hírhedten nagyméretű női testrésszel megáldott Orsolya ügyében is. Persze, hogy a görög–latin mitológiai és irodalmi ismeretek birtokában a groteszkre kiválóan érzékeny költő agyában rajzani kezdtek a képtelen képek.

Ma már lehetetlen eldönteni például azt is, hogy társai valóban elcsalták-e egy alkalommal bordélyházba. Előfordulhat, hogy ezt az intézményt is csak hírből ismerte. A befejező sorok mégis inkább arra engednek következtetni, hogy valóban megtörtént eseményről van szó. Hiszen mintha Janus méltatlankodása s fenyegetése, 67hogy beszámol mindenről Guarinónak, hiteles lenne. Egyébként a módszer itt is szokványos, az egyes szám első személy ugyancsak.

Hasonló hitelességet vélek érezni a Guarinóhoz írt epigrammában is, melyben fiai szabados életére figyelmezteti mesterét. Élmény-közvetítőre itt nem volt szükség, hiszen a költő lényegileg a családban élt maga is. Az a gúnyos hang viszont, s az a rejtett felháborodás, ami a vers egészéből, illetve utolsó két sorából kicseng, aligha lenne érthető másként. Több rövid vers és maga a Guarino-panegyricus a költő feltétlen tiszteletét bizonyítja mestere iránt. Hogy itt mégis bátorkodott ezt a hangot megütni, igazolása erkölcsi felfogása szigorúságának. Azaz a már említett élet–költészet kettősségnek.

A költő utóéletében a legszélsőségesebb próbálkozások történtek Janus tisztázására. Odáig merészkedtek például, hogy a pajzán versek borsosabbjai nem is az ő munkái.

Az újabb Janus-kutatók, különösen Huszti József és Kardos Tibor már higgadt tárgyilagossággal közelítik meg a kérdést. Huszti óvatosan ugyan, de elismer némi közvetlen élményalapot is, bár a pajzán epigrammák nagy részét ókori példaképek utánzásának, diákszórakozások termékének fogja föl.

Kardos Tibor körülbelül éppígy vélekedik. Megállapítja, hogy Janus „egészséges, józan gyermekifjú volt, aki tréfált, ugratta a többieket, s maga is szerelmes lett néhanapján, mint a többiek”, mégis: „Most már ami Janus egyéni érdekeltségét illeti, az a körülbelül félszáz erotikus versben szinte minimális, annak ellenszenves egyharmadában talán semmi.”

E sorok írója egyetért velük.

A fordításról csak annyit, hogy mint minden fordítás, ez is sokrétű gondot okozott. Főként annak eldöntésében, hogy a mai magyar nyelvnek miféle rétegéből, szókincséből tanácsos, helyes és szabad választani.

Úgy véltem, hogy mivel a versek nagy része mégiscsak kamasz-költészet, mégiscsak diákközösségben, közvetlenül annak számára (szellemi megrendelésére) született, jogos a mai diáknyelvből venni egy s mást. Ezzel – szeretném remélni – nem zavarom meg az olvasó Janus-képét.

Egynémely vers okvetlenül súrolja a szokványos jóízlés szokványos határait. Itt azonban fölvetődik a hűség és az eufémia viszonya. Én a hűség mellett – a hang hűsége mellett – döntöttem. Általában is fordítói ars poeticám alaptörvénye ez. Egyébként kötve hiszem, hogy amit a reneszánsz fül elbírt, az a mai ember füle számára sok lenne. Persze, ha nincs tele előítéletekkel vagy álszeméremmel.

A kötet szerkezetében nagyjából a „szelídebbtől a vadabbig” elvet követtem. Az ugyanahhoz a személyhez szóló verseket egy csokorba raktam. Ez változtat csupán itt-ott az említett szerkesztési elven.

Végül egy gyakorlati megjegyzés. Aki nem tud latinul, annak is bizonyára feltűnik, hogy az eredeti és a magyar címek nem minden esetben egyeznek. Az azonos személyekhez intézett epigrammáknál helyesebbnek látszott az ismétlődő „Ugyanarról”, „Ugyanahhoz” stb. helyett a címekben az összetartozást érzékelhetőbben kifejezni. Ezért ismételtem meg ilyen esetekben a személyek nevét, más-más toldásokkal."