A “szórakoztató” versesfüzet

Tegnap (ma) éjjel írtam Csorba újabb versesfüzetéről, amelybe a költő Janus-fordítások piszkozatait írta. Ne aludjanak el az oldal látogatói, most kimondottan pikáns dolgokat közlök a füzetből, csak 18 éven felülieknek! (Bár, szerintem sokkal kevésbé ártalmasak a “fejlődő gyermek lelkének” a közölt szövegek, mint bármelyik tv-híradó tíz perce…)

Csorba, a pécsi költő, Janus Pannoniusnak a másik pécsi költőnek (“Janus bátyám, öcsém”, írta Csorba) legavatottabb fordítói közé tartozik. Rengeteg művet fordított a latinul író magyar püspöktől, kiváló minőségben, ahogyan “akadémiai körökben” mondanák: kongeniálisan. Először szöveggyűjteményekbe készültek fordítások, később a “Janus összes” első kiadásába, melynek előszavát is Csorba írta. Innen pattanhatott ki az ötlet: legyen “pajzán Janus”. Csorbának ez a remeklése egy bibliofil kötet, melynek teljes tartalma olvasható a Digitális Irodalmi Akadémia Csorba-oldalán. A megtalált füzet pontosan rávilágít a keletkezéstörténetre: a fordítások a “teljes Janus”, az opera omnia számára készültek, majd később ebből válogatta Csorba az Epigrammata lasciva darabjait. Hogyan és miért, erről nem kell írnom, idézem Csorbának a kötethez írt kitűnő utószavát, ebből minden kiderül.
A lényeg: megjelent Magyarországon a Janus pajzán epigrammáinak egy modern kiadása. Merthogy volt régebbi is, unikális darab: csak az OSzK Erotika Gyűjteményében található meg. Csorba tudott erről, alapos ember lévén el is akarta olvasni, nyilván fel akarta használni saját fordításaihoz. Csorbának volt jó ismerőse, barátja a Nemzeti Könyvtárban, ő elkészíttette a 17 oldalas vékony kötetecske másolatát, s eljuttatta Pécsre, barátjának, Csorbának. (Mutatóba másolom az 1918-as kiadás borítójáttartalomjegyzékét és kolofonját.)

Amikor kezembe került a “piszkozatfüzet”, szinte azonnal jött az ötlet: bemutatnám az egyik abban fordított vers eredeti szövegét, a versről a “pajzán kötetben” megjelent “kész” fordítást, majd a fordítás piszkozatát (ld. itt!), végül azt, hogy hogyan is fordította a verset a régebbi átültető, kinek nevét a vékony füzet nem tartalmazza (talán nem véletlenül;), ezért nem ismerem.

Vigyázat! A régi szöveg mindent néven nevez!

Eredeti, latin szöveg:

In eandem

Lucia, vis futui; faciam, sed lege sub illa,
Ut teneas culi, murmura foeda, tui.
Spondes; non equidem credo, nisi pignora ponas;
Sed nec sic credit mentula nostra tamen.

A Pajzán epigrammákban megjelent “final text”:

Továbbra is Lúciára

Lúcia, gyakni akarsz. Jó, benne vagyok, de csak akkor,
hogyha a hátulsód nem muzsikál ezalatt.
Megfogadod? Nem elég! Adj, kérlek, zálogot is rá!
Nos, mi az? Így se kiván állni – kötélnek öcsim?

A piszkozat:

207. ep.

Ugyanarra

Lúcia, döfni akarsz; jó megteszem, ámde csak akkor
hogyha a hátsódból rút zajokat nem ürítsz.
Ígéred; nem, nem hiszem én, adj zálogot is rá;
ó, de nocsak még így sem hiszi, lám, öcsikém.

És az 1918-as kiadás illusztrált szövege (p. 8.) (Vigyázz! “piros karika”!)

A pontos értelmezés miatt 😉 ideírom normál betűkkel is:

Lúciához

Lúcia baszni kivánsz; teszem, ámde csak oly kikötéssel,
Hogy tartsd vissza farod rút ropogásit egész’.
Bár fogadod, decsak úgy hiszem el, ha te zálogot adsz át,
Máskép a farkam sem hiszi el teneked!

Nos, hogy tetszik a népies(ebb) változat? 😉

És akkor végül a piszkozatfüzetben olvasható másik vers három változata. (Ez az 1918-as kiadásban nincsen benne, úgy látszik az akkori fordítót nagyon lelombozta az erős alfarhang;) gyakori ismételgetése. Nem kicsit, nagyon “szeles” lehetett ez a szegény Lucia! 😉

A piszkozafüzeben olvasható másik vers eredeti, latin szövege:

In Luciam

Immerito plane succenses, Lucia, nobis,
Prodita sit tanquam res tua voce mea.
Prodita voce mea non est. Unde ergo loquuntur
Vicini? et tota rursus in urbe sonat?
An, rogo, tu quenquam tam surdum existere credis,
Qui non ballistas audiat et tonitrus?

A Pajzán epigrammákban közölt végső szöveg:

Szintén Lúciára

Nincs igazad, ha megorroltál rám, Lúcia, lelkem,
mert – úgymond – ügyeid szétsusorogta a szám.
Nem susorogta bizony! Hogy honnan tudja a szomszéd?
Hogy s mint tölt velük a város is annyira meg?
Mondd, oly töksüketet láttál-e, Lucám, aki azt sem
hallja, ha ágyú szól, azt se, ha dördül az ég?

A piszkozat:

Luciára

Nincs igazad, hogy mérges vagy rám Lucia lelkem,
mert úgymond ügyeid szétsusorogta a szám
Nem susorogta bizony! Hát honnan tudja a szomszéd?
és hogy terjedt el? s hangzik a városon át.

Kérdezlek van olyan süket ember

Mit gondolsz: van-e oly süket ember, hogy se az ágyut
sem pedig a mennydörgést nem veszi észre füle?

Láthatjuk, Csorba a “közönséges” szavakon is (melyek a latinban tényleg néven nevezettek voltak!) jócskán finomított, nem csak a nyersfordítás “erotikamentes” szövegrészein: döfni-gyakni; öcsi – öcsikém… S akkor a mindzsóról még nem is beszéltünk: bizony, némelyik piszkozatban Csorba sem sokat vacakolt: 3,14-nának (internetes szleng!) fordította, és nem “matekos változatban” írta le;) S az öcsikét is néven nevezte…

Szerencsénk, hogy a régi pécsi püspök nem volt olyan visszafogott, ha “világi” dolgokra került a sor, mint mai szerény utódai.  Köszönjük neki, vidám szókimondását, s mára elégedjünk meg ennyi disznó- bocsánat, pajzánsággal;)