Könyvhét, 2013. június 9. Pécs

2013. június 9-én az Ünnepi Könyvhétnek egy olyan pécsi eseménye volt (ld. második oldal 3. oszlop, 3. ajánló), amelyre mindenképpen el akartam menni. Ezen a Vers- és vers-háttér című rendezvényen – miről másról – a versről és a költészetről beszélgetett Bertók László, aki – erről az Emléklapról is tudhatjuk – Csorba Győzőnek haláláig leghűségesebb, segítője, barátja volt, halála után pedig emlékének támogatója, Szirtes Gábor, aki a költő könyveinek posztumusz kiadója, a hagyaték kiadásának támogatója, valamint Halmai Tamás, akivel ugyan még nem találkoztam soha, de már csak ezért is szívesen meghallgattam volna… Aztán látogatóként ott volt még a beszélgetésen a honlapon már olyan sokszor emlegetett Fehér Zoltán, Csorba emlékének kiváló ápolója, őrzője, a pécsi irodalom jeles barátja is. 

Az sem mellékes tény, hogy a beszélgetést a Csorba Győző Megyei Könyvtár Belvárosi Könyvtárának udvarán rendezték. Az udvart körbefogó épületben volt a híres pécsi família – a Hamerlik – háza és boltja. Az épületet a régi pécsiek csak Hamerli-háznak az udvart Hamerli-udvarnak nevezték. 1945 után a történet a "szokásos" fordulatot vette: a tulajdonosokat kiebrudalták, vaskereskedésükből pedig Ezer aprócikk néven alakítottak ki – sokáig működő – "mindenes" boltot… Az épület földszintjén, az udvar bejáratától jobbra, a Kossuth/Király utcáról nyílt az "Ezer aprócikk" bejárata. Aki az udvarra bement a nagy kapun, az jobb oldalon az emeletre juthatott egy bejáraton. Az emeleten, ki tudja már miért, sokáig egy fogorvosnő lakása és rendelője volt, mellette pedig, az épület utcafront felőli bal oldalán, az emeleten… a Pécsi Városi Könyvtár (PVK) Igazgatási Központja, az épület hátsó szárnyában pedig 1976-ig a PVK Ifjúsági Könyvtára, majd utána annak helyén a PVK 1. sz Gyermekkönyvtára, amely egy későbbi keresztségben a Kilenc Király nevet kapta. Az udvar hátsó sarkában pedig a könyvtár kis kötészete működött. Azért mondom, nem mellékes tény, hogy hol volt ez a rendezvény: 1976-1994-ig, majdnem napra pontosan 18 évig, itt dolgoztam, a Pécsi Városi Könyvtárban. Tehát elég sok személyes szál fűz ehhez az épülethez és udvarhoz, melyeknek minden változását, a Könyvtár örvendetes bővülését (a fogorvos lakása és az Ezer aprócikk többemeletes raktára is a Könyvtár tulajdonába került idővel…) tevékeny résztvevőként élhettem át. Annyi élmény fűz ehhez az helyhez, annak elmeséléséhez egy könyv is kevés volna…

No, de vissza a rendezvényhez, melyre – bármennyire szerettem volna – nem tudtam elmenni. (Egy másik "irodalmi emlékhely", Csorba Győző révfülöpi nyaralójának renoválása – a mesterek nagy urak, ha hívnak, menni kell – megakadályozott abban, hogy a jeles napon Pécsett lehessek.) Az eseményről mégsem maradtam le egészen, nem sokkal utána megkaptam Fehér Zoltán villámposta levelét, képes beszámolóját a történtekről. Idézem a levél "publikus" részét:

"… Pécsi kirándulásunk nagyon jól sikerült, akaratomon kívül még dokumentálva is lett: http://www.litera.hu/hirek/pecsi-konyvhet-off
Láttam, hogy dolgozik ott egy fotós, de arra nem számítottam, hogy egyik képének főszereplőjévé válok. Amúgy a képen Erzsi mellett az én feleségem, Ildikó ül. Én is készítettem fotókat, nem a közönségről, hanem a szereplőkről. Bertók Lacinak már elküldtem, most küldöm Neked is…"

Aki a "hivatalos" beszámolóra kíváncsi, kattintson a levélben küldött linkre, én pedig most közzéteszem a kapott fotókat, íme:

Bertók László ; Bertók László még egyszer; Halmai Tamás; Szirtes Gábor; és a három szereplő közös képen.

Azt, hogy pontosan miről esett szó a beszélgetésen, nem tudom, de az e-mailban idézett oldal utolsó bekezdése talán visszaad valamit a hangulatból és végszónak is kiváló: "A vasárnapi „vers és vers-háttér" becenevű beszélgetést az elmaradhatatlan Bertók Lászlóval és az „örökifjú" Halmai Tamással Szirtes Gábor a versbarátoknak címezte. A versbarátok nem szisszentek fel, mikor a haiku műnemként került szóba. Bertók László kinyilatkoztatta, hogy a mindenkori költészet az egész univerzumot akarja szavakba foglalni. Halmai Tamás ezt szerényen kis túlzásnak érezte, mire a Kossuth-díjas költő lezárta a vitát: „Én ezt nem adom alább. Elnézést."