Csorba Győző Kossuth-díjas költő, szerkesztő, műfordító. Tóth Krisztina kitűnő költő, író, műfordító. Cipő alias Bódi László szövegíró, a Republic "frontembere", ahogyan mostanában írják… Mi köti össze őket? Bizony, Tóth Krisztina. "A szép költőnő" – ahogyan egyik fiam emlegeti, mióta a Csorba Győzőnél éppen látogatóban lévő Tóth Krisztinát megpillantotta… Tóth Krisztina, a szép költőnő, nagyon szép, lírai emlékezést írt Csorbáról, a költő halálának első évfordulóján a Jelenkorban. (Jelenkor, 1996. 11. sz. 984-986. 1. oldal; 2. oldal;  3. oldal) És most a költőnő nagyon szép, mondhatni lírai emlékezést írt Cipőről… A halál kapcsolta össze az idős korában meghalt lírikust és a fiatalon elhunyt dalszerzőt Tóth Krisztina nekrológjaiban, a halál kapcsolta össze őket az én emlékezetemben is. Csorba Győzőt szerettem, mint embert, mint apósomat, mint költőt, Tóth Krisztinát szeretem, mert szerette Csorbát, mert jó költő, s mert szeretnivaló, kedves hölgy. Cipőt is szerettem, de ismeretlenül: nem tudtam, hogy ő Bódi László, s hogy ő írta a 67-es úton-t, meg a Szállj el kismadár-t. Bevallom: én csak hallgattam és szerettem ezeket a dalokat, anélkül, hogy tudtam volna, ki írta a szövegüket, ki adja elő őket. Kedves történet: kisebbik fiam, amikor még többször jártunk Csorba révfülöpi nyaralójába, egy cd-t állított össze nekem, hogy ne csak a motorzaj kísérjen az úton… És a cd-n mindkét dal rajta volt. Sokszor mentem a kicsi, majd a kevéssel nagyobb Seattal Révfülöpre a Csorba nyaralóba, sokszor hallgattam, hallgattuk útközben a cd-t. És még a révfülöpi úton kívül is… Kislányom Olaszországba ment férjhez, ottani nagyobbik unokám, Julcsika (= Giulia) imádta – most már tudom, Cipő – dalait. Mivel a cd-n valami olyan fájlformátum volt, amelyet a házban semmiféle készüléken nem tudtam megszólaltani, sokszor ki kellett mennem Julcsikával az autóhoz (emlékszem, egyszer még télen, fogvacogtató hidegben is) meghallgatni a cd-t, meghallgatni a "67-es útat"… Hát így kapcsolódnak össze, így fűződnek egy fonalra  ismeretlen, távoli emlékek, egymástól lászólag távoli emberek, útak. És halálok, nekrológok. Csorba azt kérte Galsai Pongráctól, annak halála után írt versében, adjon már valami jelt: mi van a halál után? (Bertók László is ezt kérdezte Csorbától, barátja halála után írt nagy versében.) De nem adtak jelt. Galsai sem Csorbának, Csorba sem Bertóknak. Mint ahogyan Bódi László sem hív vissza már senkit. Mégis: mi van hát a halál után? Semmi? De, nagyon sok van utána. Sok, mondhatni minden, mert megmarad az életmű, a versek, a dalszövegek, a zene, a mozdulatok, a gondolatok… az ember. A fejünkben itt vannak ők. A lelkünkben is itt vannak ők. És ott is maradnak. Örökre. Még a sírunkba is magunkkal visszük őket…

A megemlékezés kesernyés folytatását ld. itt.