Ma örömhírrel köszöntöm az olvasót. Más nem is lesz a blogban, azért, hogy még ma az internetre kerüljön.

Krasznahorkai László újabb Nobel-díjas írónkat köszöntjük és gratulálunk.

Nagy Imre tanár úr, a Csorba Társaság elnöke elismeri, tiszteli Krasznahorkai művészetét. A Társasutazás című most készült/készülő kötetében többször említi a szerzőt és műveit. (Most már egy fájlban, összevonva olvasható a Társasutazás teljes szövege, itt.) Az irodalomtörténész, tudós megérezte Krasznahorkai immár Nobel-díjjal elismert munkáinak értékét.

Az egyszerűség kedvéért, tiszteletünket, gratulációnkat kifejezve, idemásolom a kötetből a Krasznahorkai elemzéseket, utalásokat, kiemelve a Sátántangót, amelyről a Társasutazásban külön feljegyzés nem született.

„Most pedig itt van egy könyv, amelyet, kissé megkésve, arra az üres helyre teszek: Krasznahorkai László Az utolsó farkas című elbeszélése (Bp., Magvető, 2009.), amely ebben a kisregény-féle műfajban a Sipsirica (Mikszáth), az Őszi versenyek (Krúdy), az Amine emlékezete (Füst Milán) és Az angol lobogó (Kertész Imre) szintjén megírt remekmű. Az elbeszélés helyszíne Berlin, közelebbről a Sparschwein nevű kocsma (benne és körülötte egy „kongó, hideg, üres tér”), ahol az elbeszélő, egy német filozófus, afféle Stammgast mondja el hallgatójának, a történetből alig valamit felfogó magyar pultosnak spanyolországi utazásának kalandját az utolsó farkas megöléséről. Habár ennek a helyzetnek a tisztázása, valamint a szereplők azonosítása, mint kiderül, nem egyszerű. Az említett filozófus már szakított a bölcselettel, pontosabban a gondolkodás megszüntetése lett a filozófiája: „megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát”. (23) Döntése hátterében egy nyelvkritikai krízis áll: „a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, mert nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban tért oda vissza”. (17-18)
A történet helyszíne Extremandura, amely „kívül van a világon, még odakívül”, s az ottani elmaradottság felszámolására nincs más mód, mint „beereszteni a világot, és ezzel beereszteni a kárhozatot”. (33) E kárhozat előjátéka a farkasok lemészárlása. A történet valódi birtokosa, ismerője, mert résztvevője is, José Miguel, a vadőr, ő meséli el a német vendégnek, a tolmácsnő angol közvetítésével, a hiteles verziót. A német először nem érti a dolgot, miért mondják, hogy megölték, meg hogy meghalt a farkas, nem fogja föl az igék jelentését, ám végül idegen látogatóból, hallgatóból a tragikus eseménysor részesévé válik, mert mikor búcsúzóul megöleli José Miguelt, a gesztus az elbeszélés kimondatlan utolsó láncszemét adja tudtunkra. A szöveg két idősíkon formálódik: a Sparschwein jelenében és Extremandura (éppen elpusztuló) múltjában, s ez a két világ az apokaliptikus végítélet jegyében rangsorolja a figurákat. José Miguel az, aki megpróbált segíteni a farkasoknak, mert tudta, hogy „az állatok szeretete az egyetlen szeretet, amelyben az ember sohasem csalódik”, őt követi a tolmácsnő, aki a történet egy pontján sírva fakad, majd a német, aki végül beavatottá válik. S aztán ott van a magyar, aki azért valamit mégis megért a dologból, amikor a könyv utolsó előtti lapján vendégét az utolsó farkasnak nevezi.
Valamennyien azok vagyunk, csak még nem mindenki tudja. Egy fordított teremtéstörténet tanúi vagyunk. José Miguel „nevet adott az itt élő állatoknak”, mint egykor Ádám a paradicsomban, a rókákat Ramirónak és Asunciónak nevezi, a sutát Immaculadának, az őzbakot pedig Jesúsnak. Amikor ezeket is sorra megölik, a vadőr lelkileg nem képes többé neveket adni az állatoknak, mert egy kultúra, s egy történelem végére értünk, amelyet Krasznahorkai egyetlen, könyörtelenül áradó mondatban mesél el: a Paradicsomban kezdődött, és Extremandurában, illetve Berlinben végződik. Egy „kongó, hideg, üres térben”. Nincs tovább. A mondat végére pont kerül. Most már én vagyok az elbeszélő, az, akire José Miguel megrendülve nézett, „mint akivel éppen akkor történik a dolog, tudniillik ma is látja azt a fiatal szukát a kiontott belével, a szétnyomott hasával, benne a halott magzat, ma is látja” az országúton elütött állatot. (64) S én is látom, Arany János szövegének bizonyára a szerző szándéka ellenére történő félreértésével, a nádas rét véres jelenetének képére vetülve: „A farkas-fiakban sem volt már lehellet, Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.”

Utóirat 2016-ban: Pécsett tavaly (vagy már tavalyelőtt) lőtték le az utolsó farkast. Olaszországból érkezett az állatkertbe, szokatlan volt neki a hely, kiszökött ketrecéből. Senkit nem bántott, csak szabad akart lenni. Egy napig. Ezért megölték. (október 11.)

Az állatmetafora ellentétes előjellel válik Krasznahorkai László ÁllatVanBent (Bp., Magvető, 2010.) című, Max Neumann képeivel együtt, a festővel kölcsönös összhangban alkotott könyvének központi motívumává. A szöveget XIV fejezetben képező hang egy olyan lényhez kötődik, aki bezártságában egyedül van, undorral, gyűlölettel és félelemmel tele. Egy majdani ítéletvégrehajtó drámai monológjait halljuk, aki egy-két alkalommal „kicsi gazdámnak” szólítja hallgatóját, akit majd, ha kiszabadul, meg fog ölni. A szólam ezúttal is apokaliptikus: „eltöröm az összes bolygót a Naprendszerben, de eltöröm én az összes csillagot az égen, sőt annyira, de annyira erős vagyok, hogy az eget is összetöröm, és nem lesz ég, és nem lesz Föld, és nem lesznek tengerek, és nem lesznek kontinensek, és nem lesznek városok, és nem lesznek házak, és nem marad egyetlen kard se, és nem marad egyetlen kés se” – mondja ez a titokzatos és félelmetes lény. (9) Végül „csak a vastag, fekete, halott hamu” tölti be a teret. (31) Azt hiszem, mégsem egy mitologikus állat beszél itt: ez a kitörni készülő szörny az ember rosszabbik énje. Úgy is mondhatnám, nem zolai értelemben, hogy „állat az emberben”. A különös szószerkezetű cím, amely egy háromszavas mondatot von össze, mintha a kétfajta lény elválaszthatatlanságát sugallaná. Az athéni szüzek említése az emberi testű, bikafejű Minótauroszra utal, a buja Pasziphaénak a krétai labirintusba bezárt torzszülöttjére. „Mert akkor leszaggatom a füledet, kitépem az orrodat, kimarom a szemedet, és leszaggatom az álladat, szétmarcangolom én akkor az egész fejedet, és minden évben megeszek egy szüzet Athénból, és akkortól nem kell többé a vacsorád. Kicsi gazdám.” (27) A lappangó erőszak, amely, íme, napjainkban is egyre-másra kitör, egyszer nem lesz majd megfékezhető. Thészeusznak hírét se halljuk. (október 25.)

A bicerei megállóhelyen. Már több olvasótól hallottam, amit egyik barátom mondott minap: Krasznahorkai László nagy író, de nem vonzanak a könyvei. Azt hiszem, a mondat második felében foglalt állítás árnyalásra, kiegészítésre szorul. Ezért írom ezt a jegyzetet. Krasznahorkai könyvei kétségkívül nehéz olvasmányok, így a legutóbbi, a Báró Wenckheim hazatér (Bp., Magvető, 2016) is ilyen, mert a figyelem koncentrációját igényli, néha bizony meggyötri az embert (miként általában a jelentős művek), egyszóval olvasása kemény munka is egyben. Erőpróba. De ahogy elmélyedünk a könyvben, egyre erősebb vonzást érzékelünk, magába szív bennünket a szöveg, amely, mikor a végére érünk, sokáig fogságban tart bennünket. Ez az én személyes tapasztalatom.

A regénynek két főhőse van (aláhanyatló sorsuk elgondolkodtató párhuzamot képez): az egyik a kiábrándult, világtól elvonult, önmagát remetelétre kárhoztató tudós, a Tanár úr, a másik pedig a Báró, az arisztokrata Wenckheim család lecsúszott tagja, aki Argentínából visszatér (visszatérni kényszerül) szülőföldjére, Magyarország keleti sarkába, ahol megalapozatlan, önámító reménykedéssel afféle megváltóként fogadják. Alakja mögött felsejlik a pályakezdő nagy regény, a Sátántangó Irimiása, mint ahogy a Tanár úr is felidézi bennünk ugyanezen regény Doktorát. A szövegeknek ez az összjátéka – egy kiemelkedően fontos életmű belső koherenciája jegyében – fokozza és erősíti a Báró Wenckheim hazatér autonóm esztétikumát. Mindkét hős kudarcot vall, a Báró meg is hal, mielőtt jóvátehetné azt a sértést, amelyet Mariettának, a számára immár felismerhetetlen ifjúkori ábrándképnek okozott. Kiábrándító találkozásuk hátterében a város és a táj sivár képét szemlélhetjük. „A város annyira kicsi volt és sötét, s az utcák annyira szűkek, a házak olyan alacsonyak és lepusztultak, s az ég fölöttük meg annyira alacsony, hogy a legszívesebben azt mondta volna [a Báró], ez nem ugyanaz a város, egyidejűleg viszont el kellett ismernie, hogy mégis, ez a város pontosan az, de valahogy mintha másolat lenne”. (219) Innen nézve a regény címe ironikus: mert nem lehet hazatérni, vagy ha mégis lehet, az csak annyit jelent, hogy meghalni. A regénynek ehhez a vonulatához tartozik az a negatív látlelet, amelyet az elbeszélő honfitársairól rajzol. Üssük fel erre nézve a könyvet, mondjuk, a 439. lapon, nekem nincs szívem idézni a szöveget.
A regény zenei szerkezetű: ahogyan a zenekar különböző hangszerek dallamvonulataiból alkot harmonikus egészet, úgy itt is több elbeszélő szólamaiból áll össze a mű. Sokféle nézőpontból képződik a regényvilág, amint ezt már többen megfigyelték. Ehhez azonban hozzátenném, hogy az egyes beszédregiszterek mögött (fölött) létezik egy rejtőzködő felettes (mögöttes) elbeszélő, egy Hang, amelynek jelenlétére a párhuzamos monológok egy-egy mondatának grammatikai szerkezete utal: az idéző mondatok ismétléses belehelyezése a szövegbe. Amikor például a Polgármester a Báró ünnepélyes fogadásának egyik műsorszámáról tesz említést, a szabadidős motoros egylet fellépéséről, „nagyon kéri…, ne gúnyolják ki őket”. Csakhogy van itt egy beékelés: a mondatrész valójában így hangzik: „nagyon kéri, kérte nagyon, ne gúnyolják ki őket”. Ez a beékelés áttételessé teszi a monológot, egy másik személy közvetítő gesztusának közegébe helyezi azt. Efféle narrációs megoldásra gyakran bukkanunk a könyvben. A szövegnek ez a kétrétegűvé alakítása egyfelől korlátozza a beszélők vélekedésének tárgyszerűségét, hitelességét, másfelől viszont erősíti a szereplői világképnek az elbeszélés szelleme által hangsúlyozott s mindvégig érzékeltetett ingatagságát. Ellenpontozza, hogy úgy mondjam, következetesen aláássa a szereplők vélt valóságát.
Kritikusi közvélekedés, hogy a regény katasztrófavízió, amit a történet befejezésének már-már apokaliptikus látomása nyilvánvalóan igazol. De én még e téren is találok (olvasói szívemet nagyon is megérintő) ellenpontot. Erre a regény kulcsfontosságú jelenetében bukkantam rá (a 312-325. lapon, ez egyébként a szerkezet aranymetszéspontja), a Tanár úr filozofikus monológjának olvasása során. Ennek befejező sorait idézem: „szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincsen Isten, és nem is volt, és most már nagyon úgy fest, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú…”. Ha eddig olvasom a szöveget, egy mélyen megélt negatív világtapasztalat jelenik meg előttem. Ám e ponton belép az a már említett másik elbeszélő, megszólal az a Hang, amely különös távlatot, mélységet ad a beszédnek: „tett még egy-két fát a tűzre, és újra leült a padra a bicerei megálló picike várófülkéjében, és belenézett annak a valakinek a szeretettől nedves két szemébe, egy szempárba, mely egy szőrbozótba volt belerejtve, és volt ott még a bozót végén egy farok is, amit most vidáman megcsóváltak, talán nincs is számunkra szomorúbb ennél, Kisdög, én azt hiszem.” Ez a Kisdög a Tanár úr mellé szegődött kóbor kutya, egy kis korcs, akinek „szeretettől nedves két szeme” persze nem csökkenti a bölcseleti tagadás súlyát, abból egy jottányit sem vesz el, csak valamit hozzátesz. Egy halk kérdést. Én ezt a kérdést megfogalmaztam magamnak, ám ez az én kérdésem. Javaslom, minden olvasó tegye fel magának. Ha úgy gondolja. (június 15.)

Krasznahorkai László új könyvének, az Aprómunka egy toronyért című elbeszélésnek (Bp., Magvető, 2018.) Herman Melvill, egy alacsony beosztású manhattani könyvtáros a narrátora, aki a nagy amerikai író, a Moby Dick meg nem értett, életében mellőzött szerzőjének vonzáskörében él. Erre a helyre a sorsa jelölte ki. Neve csak egy hiányzó e betűvel különbözik az íróétól (megjegyzem, ez az e betű csak később, már az író életében kapcsolódott a szerzői névhez), ő is az East 26. Streeten lakik, és szintén dolgozott a Custom Office-nek, mint Melville. Mintha alakja is annak az „Al-Segéd-Könyvtárosnak” a reinkarnációja lenne, aki a Moby Dick elején olvasható, s a regény bevezetéséül szolgáló idézeteket összegyűjtötte. A könyv szövegét a mi Melvillünk parttalanul áradó monológja alkotja, amelyet – Krasznahorkai írásmódjára jellemzően – két lazának, spontánnak látszó, valójában nagyon is tudatosan szerkesztett mondat alkotja, három betétszöveggel. Melvill napjait, könyvtárosi munkája mellett, s egyre inkább az helyett, naplóírással tölti (már 21 füzetet írt tele), és az általa Melville-járásnak nevezett séta rituális, hétről hétre történő megismétlését tekinti fő feladatának. Azt az útvonalat követi zarándoklatszerű módon, amelyet a kortársai által negligált, figyelemre sem méltatott író nap, mint nap megtett lakásától a vámhivatalig, ahol éhbérért, napi 4 dollárért dolgozott. Ám ezen az útvonalon korábban már más is járt: a Melville-rajongó Malcolm Lowry, a Lunar Caustic és a magyarul is olvasható könyv, a Vulkán alatt szerzője. Vagyis ezek az utak egymásra íródnak, az Aprómunka hőse követi Lowry-t, aki pedig a Moby Dick szerzőjének nyomában jár. Ám hősünknek ehhez a Melville-járásához az építész Lebbeus Woods is ösztönzést adott, a „The Lower Manhattan” című, kegyetlenül leleplező projekt megalkotója. „Úgy járkáltam ezeken a járásokon – mondja –, mint aki biztosan a Melville-i, a Lowry-i és a Woods-i nyomokat követi”. (34) Vagyis a Moby Dick szerzőjének sorsa (a meg nem értettség archetípusa) háromszoros fénytörésben tárul föl előttünk.
E három sorsban annak felismerése is közös, hogy a világ a folyamatos katasztrófa állapotában létezik: „mind a hármójuk pontosan tudta – mondja Mellville-járó hősünk –, hogy a valóság természetes nyelve a katasztrófa”. A regény cselekményének helyszíne szemléletesen igazolja ezt, mert könyvtárosunk szerint ez a város „egy fékevesztett gonosztevő megvalósult rémálma”, amelynek jelképe a város alatt látható behemót szikla. Az egymásra vetített képsorokhoz, Melville, Lowry és Woods sorsához azonban még egy negyedik is csatlakozik, a mellőzés és kirekesztés magyar képlete, a könyv szívszorítóan szép epizódja. Ez a Concertót író Bartók Béla emléke, akinek útja New Yorkban a West 57. Streeten lévő szerény lakásából vezetett életútja végső állomásához, a West Side Hospital egyik szomorú kórtermébe. Fontos tisztázni, hogy ezek a történetek nem a mellérendelés hagyományos elve szerint kapcsolódnak egymáshoz, hanem az egymásra, sőt egymásba vetítés szerves egységet teremtő szövegformáló elve szerint kötődnek együvé. Krasznahorkai szövege palimpszeszt, át-áttűnő, összeolvadó szövegek organikus rendje.

A könyvtáros elbeszélő katasztrófa-élményének ősforrása a Moby Dicknek Lowry-n és Woods-on átsugárzó tapasztalata, mely szerint a világegyetem valójában lélektelen űr, s a fehér bálna megölése (amelyet sokan deicídiumként, istenölésként értelmeznek) az eltorzult létezés démoniságának (démonivá válásának) betetőzése. Megjegyzendő, hogy ez a véres esemény – a borjaikat szoptató bálnaanyák édeni ártatlanságú jelenete után – azért is különösen és végtelenül tragikus, mert Ahab kapitány, aki vakmerő, engesztelhetetlen és természetfeletti bosszúra szomjazott, a fehér bálna (önmagát is halálba taszító) elpusztításakor a világ természete szerint járt el. Ez a kitérés azért nem felesleges talán, mert az Aprómunka akár a Moby Dickhez írt kommentárként is felfogható.
A Melville-járások tapasztalata alapján nagyon is érthető, hogy könyvtárosunk beszédében egyre inkább egy őrületbe süllyedő tudat jeleit észleljük. (A könyv alcíme: Bejárás mások őrületébe.) Képtelen terve a könyv címét adó toronnyal kapcsolatosan, amely egy Örökké Zárva Tartó Könyvtárat rejtene, ahová tehát nem léphetne be olvasó, voltaképpen a katasztrófa tudatát komor jelenléte által hordozó jel, olyan, mint Flavius Josephus szerint hajdan a Sziriat földjén megépített két oszlop, amelyekre egykor felírták a bekövetkező kataklizmára figyelmeztető titkokat. Hősünk elképzelt tornya tehát ellenakció lenne, válasz a pusztulásra. Az utókornak címzett figyelmeztetés. Ha lesz utókor. Ám az írás mindig feltételez olvasókat is. Akkor hát az üzenetnek – jelen esetben ennek a könyvnek – kettős értelme is van. Esztétikai érték (ahogyan a könyvtáros mondja efféléről töprengve, „kivételes légkör van egy adott térben”, szerintem itt és most e könyv szövegterében), s ezen túlmutatóan a mai kornak szánt komor üzenet. És ez a létrehozott poétikai értéknél nem kevésbé fontos. Ehhez a kegyetlen próféciához ugyanis, ha jól megértjük, vígasz társul. Mert jobb egy fenyegető vész tudatában élni, mint gyanútlanul.
S ha az imént elkalandoztam a Moby Dick felé, most hozzáteszem, hogy az Aprómunka közvetlen előzménye Krasznahorkai életművén belül A Manhattan-terv. (Ez a különösen szép tervezésű könyv is a Magvetőnél jelent meg, szintén 2018-ban, Ornan Rotem fényképeivel). Ennek a történetnek (és a fentebb elmondott másiknak is) az inspiráló forrása az a pillanat, amikor az elbeszélő, aki ezúttal azonosnak tekinthető a szerző Krasznahorkaival, arra gondolt, hogy „van három részeges géniuszom, akiknek mind megvolt a maguk útvonala Manhattanben. Woods, Melville, Lowry.” (35) A könyv szövege ezúttal a konkrét címzetthez, az író alkotótársához, a fényképész Ornan Rotemhez intézett beszéd (levél, beszámoló) narratív mintázatát követi. Ehhez a monológhoz társulnak a fekete-fehér fotók. Krasznahorkai Melville-járása tehát nemcsak olvasható, de látható is. Az epizódokat követve megpillanthatjuk a Bellevue Hospital rácsos kapuját (itt kezelték Lowry-t), s mintha mi, olvasók is ott lennénk Melville dolgozószobájában, és kipillantva az ablakon azt látjuk, amit ő látott, amikor a Moby Dicket írta. Ez a könyv a szerkezet szempontjából is tükörképe az Aprómunkának, mert a szövegtér hasonló helyén hozza – ezúttal a látvány, a személyes tapasztalat nyelvén – a Bartók-epizódot. Elmondom még, hogy Ornan Rotem egyik fényképén a tengerpartot látjuk, hatalmas hullámokat, s a fenyegető, tarajos vízfal előtt egy magányos madarat. S ekkor ismét a Moby Dickre gondolunk, annak egy helyére: „mint egy lovasát vesztett harci mén, a gazdátlan óceán elönti a földgömböt.” (Fordította Szász Imre, 1989-es kiadás, 340. oldal.) És mikor A Manhattan-terv végére érünk, belépünk az Aprómunkába. „Elkezdtem és leírtam, pontosan úgy, ahogy volt. És nem az lett a címe, hogy A Manhattan-terv, hanem az, hogy Aprómunka egy toronyért. (83) A két könyv összetartozik, szorosan fogják egymás kezét. (március 21.)

„Később a Gépipariban, ahol Az utolsó szivar az Arabs Szürkénél című elbeszélést emeltem be a tananyagba (azt hiszem, Solohov helyett, s láttam, jól működik a dolog, két-három órára is adott megbeszélni valót), a tanári szobában azt találtam mondani, hogy Krúdy után nincs is magyar próza. Ez a kijelentésem meglepetést okozott. Az egyik kollegám, Cz. Jóska, humán dolgok iránt is érdeklődő villamosmérnök, két évvel ezelőtt egy találkozásunk alkalmával meg is kérdezte tőlem, hogy ma is így gondolom-e? Azt válaszoltam, hogy én ezt 1970 táján mondtam, s akkor nagyjából igazam is volt (Márait itthon nem adták ki), ma is ez a véleményem, Krúdyhoz mérhető regényt vagy elbeszélést akkortájt nem írtak. De, tettem hozzá, az 1980-as évek prózafordulata óta – főként Nádas, Esterházy, Mészöly és Krasznahorkai által – módosult a kép, Krúdyhoz viszonyítható értékek születtek. Egyszóval van magyar irodalom. Ezt Cz. Jóska megnyugvással vette tudomásul.”

Borbély Szilárdnak, az író halála után „ki tudja hová” írt levél szövegéből:

Kedves Szilárd, soraidra most úgy szeretnék válaszolni, hogy képzeletben elküldöm Neked, ki tudja, hová, a Veteránolvasó levelét Nincstelenek című, legutóbb megjelent könyvedről (Kalligram, 2013). Be kell vallanom, nagyon meggyötört, tragikus döntésedtől, amennyire lehet, elvonatkoztatva is. Letaglózó könyv, ahogy Szilasi László mondta az És-kvartettben. A már említett Egy elveszett nyelv című szövegedben írtad, ha haza látogattál a faludba, megpróbáltál együtt lenni szüleiddel, de valójában már távol voltál tőlük. Talán ebből a köztes helyzetből fakad a regény narrátorának kettős tudathorizontja és meghasadt nyelvi világa, ami a dolgok kettős megnevezésének kényszerét vonja maga után. A felnőtt elbeszélő bizonyos szavaknál visszalép a gyerek világába, s a két nyelvi világ metszéspontjait mindig a „mi úgy mondjuk” formulával jelöli, jelen időben, mert ilyenkor nyomatékosan a gyerek hangja szólal meg. Így kerül egymás mellé ugyanannak a dolognak a megnevezésére a bog és a kacsut, a fénykép és a fenkép, a kacsa és a gacsi, a só nélkül és a sajtalanul és így tovább. A köznyelvi kifejezés és a tájszó. A beszédnek ez a kettős kontúrja, a meghasadt nyelvi világ, más szóval az idegenség tapasztalata a bűntudattal társult undor érzékiségében mutatkozik meg leginkább. Az árulásról nyíltan beszéltél nevezetes esszédben: „Amikor elkezdtem leírni a szüleim és a falu világát, akkor döbbentem rá, hogy ezzel a leírással elárulom őket.” A regényedet ezzel a tudattal együtt átható viszolygás főként az állatkínzások jeleneteiben érzékelhető. Ezek közül a macskakínzásnak a Sátántangó-t eszembe juttató leírása a legfájdalmasabb. Igen, fájdalmas: az olvasó szinte érzi a meggyötört állat kínját. Az élőlények szenvedésének a jelenetei verbális örvényt képeznek, amelynek torkában a megalázott, kifosztott, családját vesztett zsidó boltos, Mózsi alakját forgatja meg az elbeszélés.”

Köszönöm figyelmüket.