Ma délelőtt feleségemmel kimozdultunk 2. számú önkéntes karanténunkból. Az utat úgy terveztük, hogy ne találkozzunk senkivel. Ezért a halottainkhoz mentünk a temetőbe. Nem árthattunk egymásnak…

Miközben Csorba sírját takarítgattuk, körülnéztem, s rájöttem, egy egész szerkesztőség fekszik ebben a temetőrészben.

A halottak a halálozás időpontja szerint:

Szederkényi Ervin főszerkesztő, 1987. Csorba és Szederkényi sírja egymás mögötti sorban van, a fejek szinte kapcsolódnak. Csorba Győző szerkesztő, 1995, 1. kép, 2. kép ; Galambosi László szerkesztőségi tag 1999; Tüskés Tibor főszerkesztő, 2009; Bertók László szerkesztő, főmunkatárs 2020. Bertók László sírjáról éppen leszedték a virágokat, előkészítik a sír rendezését.

Hogy ne szomorúan búcsúztassuk a holtakat, itt elolvashatják Pákolitz István A Jelenkór Pántheonja című összeállítását a Jelenkor szerkesztőiről írt bökversekből. (In: Jelenkor. XXI. évf. 10. sz. 1978. okt. p. 988–992.) A kis jellemrajzok nekem nagyon tetszenek, mindegyik megidézett munkásságát elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam: pontosak is. Bertók Lászlóval sokat böllenkedtem azon, hogy érthetetlenek a versei, Pákolitz Istvánt látva tényleg mindig egy kántor juthatott az ember eszébe, Tüskés Tibor jellemzése az „irodalmi vasgereben” szerintem tűpontos, Bertha Bulcsu „Bulcsu Bertásításán” pedig rengeteget nevettek a szerkesztőtársak. Weöres Sándor versikéje is telitalálat, de nem csak ezeket, mindet lehetne a telitalálat jelzővel illetni. Makay Idáról pedig eszembe jut, hej, de sok feddést kapnának ezért a régi szerkesztők: egy nő összesen, színes bőrű egy sem… Hát ez minden, csak nem píszí.
A nevek után írt évszámok a halál évét jelentik, a versek pedig azt, hogy az alakjaik mégsem haltak meg, ezekben a versekben (is) továbbélnek. Az égi szerkesztőségben pedig már biztosan megtalálták egymást, tovább folytatják a munkát és jókat mulatnak földi emlékeiken.

A szövegekhez két képet is bemutatok.
Balról: Pákolitz István, Galambosi László, Tüskés Tibor, Csorba Győző egy irodalmi esten)

Balról: Ismeretlen hölgy, Pákolitz István, Csorba Győző (felső sor)
Tüskés Tibor, Kende Sándor, Takáts Gyula (középső sor)
Bárdosi Németh János elöl.

És a versek:

Arcvonások

A padláslesöprések időszakában nem hogy nem fogta vissza
lírai indulatát, de verseit cséphadaróra formálva rontott
Séta Pista kapcabetyárrá silányodott utódaira. Emiatt, hó­-
napszám, busás honoráriumot sápolt az Állami Jótékonykodá-
­si Kirendeltség kasszájából.
Visszafojtott düheit mostanában bölcsen körülírja. Néha oly
csavaros-áttételesen, hogy olvasó legyen a talpán, aki szán-
­dékait kiókumlálja. Kímélet a lektorok számára sincs.
Nevének e-betűjét gyakorta írják a-nak, kiterebélyesítve a
szabadasszociációs bázist. Ez a figyelmetlenség azonban in-
­kább biztatással elegyes előleg: magasrendű eszmei-esztéti­-
kai Kánonhoz kénytelen igazodni. Vagyis: csak tiszta Forrás-
­ból meríthet. – Egyelőre Bertók. De lehet még Bartók.
(Bertók László, 2020)

Absztrakt

Félig magyar, félig ír,
vénen-ifjú Pionír,
szemében kigyúl a pír:
azúrmennybolt falára,
az Isten asztalára
(némelykor absztrahálva)
hieroglif-képet ír;
s bárki, burgya-
hebehurgya,
azt hiszi,
csak lepketánci
amit pingál,
míg a parnassz-csáléra dőlt,
avítt föstőállvány előtt
elállingál
Assisi
Szent Martyn Franci;
– nem magyaráz ő se, én se:
szebb a titok megsejtése.
*
Nem füled s hajadat,
de majdan-magadat:
bensőd fogalmazza;
néz is, de inkább lát:
így igaz a rajza,
mert csak hasonlít rád.
(Martyn Ferenc, 1986)

Bukolikus

Neve-híre általános,
bárd-viselős, vagyis bárdos;
ilyeténképp, vagy: namármost
bárd Bárdosi Németh János;
amikor még Jancsikám volt,
gól nélkül védte a hálót;
zúgott is a nagyária:
Hajrá, hajrá, Szabária!
– rójja versét az Időbe,
Sorsunk-ba és Irottkő-be,
Dunántúl-ba, Jelenkor-ba,
Ill(y)és szekerébe fogva;
még a krajcárja se hamis,
ezért futja prózára is;
nem bort iszik: málnaszörpöt,
– nem is szedi rá az ördög.
(Bárdosi Németh János, 1981)

Széphasznos

Ógörög-pannon rézgálic égre
pingálja versét Becén, becézve;
szögmérő, körző, cosinus-alfa:
másképp nem is gyújt métrikus dalra;
takátsgyulálva elforr a vinkó,
hóttig nyakalnák somogyi spinkók;
knossosi jótét-nagycsöcsű lányok
nemigen verik föl a napszámot:
fintorog-billeg a sok rissz-rossz segg,
– paskoljon rá a radai rosseb!
(Takáts Gyula, 2008)

Varázsló

Nakonxipán – Panyiga,
hulló manna – Sanyika;
mielőtt az anyja szülte,
Józsuéval játszott ferblit,
s már csecsszopóként megülte
a Pegazust – és a serblit;
varázslatos Büdös Kölök:
rőffel saját szintje fölött
szappanbuborékot fúj,
gondol egyet, belebúj,
s ki-se-mondom-gyorsan
ott terem a Marson;
aranyszalmakazal megett
meghág egy bongyor felleget,
s – hogy tovább ne toldjam –
rittyent egy új ping-pang nyelvet
s a zsoltáros Dávid mellett
hegedül a Holdban.
(Weöres Sándor, 1989)

Böllenkedő

Hic iacet Victor
de genere Csorba,
Faustus Doctor
hullott vala porba;
classicus kintor­-
na volt zengő torka,
postumus fintort
vigyoríthat Lorca;
hádészi import,
prófétai torta:
Kierkegaard-himpor-
cukker rákotorva;
szóföstő Pictor
csillagközi torba’
kóstola vackor-
­ízű gyimilcs-borba;
Rimbaud, a Scriptor
teremtette orrba:
pécsi Preceptor,
álljon szépen sorba!
(Csorba Győző, 1995)

De se ipso

Poéta clarus,
laureatus
parvusque natus
Pákolitz Stephanus:

hóttáig hitte maga-magáról,
hogy ösztönös-fölkent jokulátor;
bár maradt volna a szegény jámbor
paksi megváltó, pipázó kántor;
tenyésztett volna bogáncsból rózsát  – –

– punctum. Elvitte a Jelenkór-ság.
(Pákolitz István, 1996)

Vasgereben

Nagy erejét a hajába
sűríté, nem is hejába;
neve bökve alliterál,
a Parnassusra gravitál;
Tüskés Tibor műfaj-Emir,
azt hiszem, csak verset nem ír;
minden műíaj-lében kanál,
pláne ha lábujjhegyre áll;
verselemzés, műkritika,
tankönyv, szociográfia
és tájesszé; pihenésül
föstő-interjú is készült;
geográfus, monográfus,
homokba ír, ha nincs árkus;
de a lelke így se könnyebb,
mások helyett is ró könyvet;
mindent begyűjt földön-egen,
irodalmi vasgereben.
(Tüskés Tibor, 2009)

Barkácsoló

Busafejű vadbölény,
szava mégse zord hang;
pillantása költemény,
szemöldöke Mont Blanc;
nincsen íróasztala,
klozeton ír verset,
hol vidámat, hol borúst,
hol haragos-nyerset;
csokrétára bokrétát
rímből hímez-hámoz:
lipilámpa az egen,
de Cserkúton fárosz;
Galambosi Lacika,
barkácsoló Pacika,
ha rövid a facika,
viheti a zaciba.
(Galambosi László, 1999)

Vitorlázó

Camus, Kafka, Szakonyi, Sartre
együtt nem ér egy kalap szőrt;
Hemingway, Maim, Déry, Illés,
Gyurkó, Sánta, Örkény – naés!?
bakfüttyentek, sőt biggyesztek,
tudok én is aztat-eztet;
kisregényben, nagyregényben,
interjúban, novellében
megteremtek minden bigyót,
rossz percemben kesudiót;
west-vizeken vitorláztam,
a Spiegel-ékkel megjártam;
elbaltázták, bizony, mert a
nevem így lett Bulcsu Berta;
jó kaniból szuka lettem,
ki kettyint most már helyettem?
nem kis ügy: nősténnyé váltam,
ezt csináljátok utánam!
kitelik még több is tülem.
– kinyalhatjátok a fülem.
(Bertha Bulcsu, 1997)

Danaida

Csókdosó kedvű új Dana-Ida,
hattyúba ojtott énekes liba;
amphorájának terebély lika:
elfoly a Léthe vize, s ez hiba;
hajába friss a Pilincka-forrás,
és jába tölti korsaját folyvást:
üres a pitli, szomját nem oltja,
– és nem a könnyét, verseit ontja;
költő-kanik közt egyetlen Diva,
leszázalékolt Kosztolányika;
véméndi korhadt kopjafa alatt
kitartóan vár egy vérmes Gu//narat.
(Makay Ida, 2011.)

Bábeli

Bourbon-házi Thiery Árpád
Pusztaszeren termeszt árpát;
mivel a rúd gyakran rájárt,
közénk vágott pár petárdát;
egy pukkanás, két pukkanás:
Thieryt olvasson, senki mást!
színre színt és tromfot tromfra,
csak fölépül Bábel tornya;
Saturnusra néz az ablak,
megette majd eldolgozgat;
nem is iszik, nem is eszik,
szerelembe se nem esik,
furtonfurt csak ír az Árpád,
mint kit a Szentlélek járt át;
csipás Halál ha beköszön,
könyvvel vágja majd fültövön.
(Thiery Árpád, 1995)

Hétfejtündér

Bruckner Szigfrid gatyakorca,
abban köhög egy fi-bolha;
virágot, gazt, angyalt, manót
összeprüsszent álmot-valót;
gyönyörűen hazudozik,
tigrisekkel házasodik;
bohóckodó elmés delfin,
hétfejtündér Lázár Ervin;
mielőtt meghalna okkal,
jót szellent s rá rézgombot varr.
(Lázár Ervin, 2006)

Metafora

Titkon pipázva gyerekzsivajban
akkor is ír már ha nem akarja
midőn lecsapand rá a végóra
kígyóz belőle fájn metafora
pont meg a vessző nem is nagy kunszt itt
el is elhagyja az interpunkcit
Arató-verset közölnek bárhol
egymaga írgya mindet a Káról
(Arató Károly, 1992.)

Tűzcsiholó

Míg a skribler népek írásaik fosták,
megkopaszodott a Jelenkóri Osvát;
marxi lángra gyúlnak irodalmunk fényi:
szítja Szentlukácsgyörgy s Páterszederkényi.
(Szederkényi Ervin, 1987)

Köszönöm figyelmüket.