A minap a Rókusdombon jártam. Új út fut le onnan a város felé, kiváltva a Sörgyár mögött kanyargó Bálicsi út-Nyár utca-Édesanyák útja útvonalat, amelynek a végén már szinte lehetetlen volt az Alkotmány utcára kikanyarodni. Miközben a domb mögötti lakópark építését és az új út forgalmát néztem, eszembe jutott Csorba Győző emlékezése arra, hogy már az 1940-es évek elején élt Pécsett egy olyan polgármester, aki egy innen a Székesegyházhoz lefelé vezető egyenes utat álmodott meg. De a háború közbeszólt.
Esztergár Lajosnak hívták ezt az álmodó polgármestert és mivel Csorba sokat beszélt róla, megkerestem a költő emlékezését A város oldalában című kötetből. A teljes kötet olvasható itt, a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán, az a rész pedig, amit idézek a Várkonyi Nándorról, Weöres Sándorról és a Sorsunkról című fejezetben. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt a kultúrtörténeti fontosságú könyvet, mely jócskán megérett már az újra kiadásra. Pár éve, mióta Esztergár nevét pozitív környezetben is emlegetik, felerősödött az ellenzők hangja is, akik a volt polgármestert elítélik, ezért idézem a rá vonatkozó Csorba-mondatokat. A most tiltakozóknak pedig figyelmébe ajánlom, hogy az egyes emberek cselekedeteit az adott kor eseményeinek tükrében kell megítélni és nem aszerint, hogy most mit gondolnak róla, vagy az akkor általa aláírt vagy kényszer alatt végrehajtott rendeletekről. Esztergárt előbb a nyilasok, majd a kommunisták hurcolták el. Szerintem ez a „kétoldali” támadás is bizonyítja: aki egyik félnek sem volt jó, azt nyilván magasabb elv vezette, mint őrült pártpolitikai érdekek, gyilkos ideológiák.

A Rókusdomb és az új út képe alatt közlöm az emlékezést, amely színesen kanyarog, ahogyan az élőbeszéd, és érdekes történeteket felidézve segít a kor jobb megértéséhez. (Az Esztergárra közvetlenül utaló részeket kurziválva vagy fettelve emelem ki.) Csorba beszélgetőtársa, a kötet összeállítója Csuhai István volt, a Jelenkor akkori szerkesztője. Ismétlem még egyszer: érdemes az egész fejezetet, sőt az egész könyvet elolvasni. Csuhai István szerint a költő az egész történetet mindenféle segédeszköz használata nélkül mondta el: dátumokat, neveket, adatokat, eseményeket fejből idézett. Csorba hihetetlen memóriája pedig nem csalt: minden adata, mondata ellenőrizhető, pontos és főképpen őszinte és igaz, mert a költőnek nem volt takargatnivalója, talmi tekintélyt nem tisztelő, egyenes és bátor ember volt. Mert ahogyan megírta:

  [Párnak parancsolni…]

Párnak parancsolni
segget érte nyalni
jaj hatalom hatalom
van-e kábítószer
mely túltesz ez italon?

In: Hátrahagyott versek. 138. p.

In: Wikipédia, Rókusdomb

In: pecsma.hu 2018. dec. 18.

„Ugyanis 1941-ben újjáalakult a [Janus Pannonius] Társaság, abban az értelemben, hogy több írót vettek fel. Engem is, én lettem a pénztáros.
A Janus Pannonius Társaság a régi módon tagjai közé, sőt a vezetőségébe választott olyan embereket, akiket most szponzoroknak hívnánk. Olyan személyeket, támogatókat, akiknek lehetőségük volt pénzt szerezni vagy pénzt adni. Így lett tag például Esztergár Lajos is, aki 1941-től a város polgármestere volt; aztán az akkori alispán, Horváth István, továbbá a harmadik, de azt hiszem, sorrendben nem harmadik, hanem első támogatója a társaságnak, Fischer Béla, nyugdíjas alispán, felsőházi tag. Fischer Béla bácsi nagyon szerette az irodalmat, és persze Weöres Sanyit és Várkonyi Nándort is. A mi szempontunkból az ő felsőházi tagsága azért volt fontos, mert a felsőházban a különféle arisztokratákkal, pénzemberekkel, földbirtokosokkal rendszeresen találkozni tudott. Ő ilyenkor különféle módon innen-onnan szerzett egy kis támogatást.
A Janus Pannonius Társaság ismertetett meg a komoly írókkal is. Mert akkor sorra jöttek ide mindenfelől. Emlékszem, amikor Németh Lászlót meghívta a Társaság, Esztergár Lajos polgármester engem kért meg, hogy menjek ki elé a vasútállomásra. Méghozzá a város hintajával. Kackiásan ültünk ketten egy hintóban, és jöttünk föl a vasútállomásról a városba. Nem autóval, hanem így, hintósan. És sokakat meghívtunk, olyanokat, akik számítottak, akiknek jó nevük volt. Akadtak persze gyengébbek is.
Az állásomat is ennek a Társaságnak és ezeknek az embereknek köszönhettem. Lovász Pál is támogatott, aztán az öreg Fischer Béla bácsi, végül Esztergár Lajos, a polgármester is. A segítségükkel végre 41 szeptemberében bekerültem a Városházára. De egyáltalán nem olyan munkakörbe, amit ígértek. Mert kulturális munkát ígértek, és azon vettem észre magam, hogy a gazdasági ügyosztályon vagyok. Ahol például össze kellett írnom a különféle mezőgazdasági adatokat Pécsről, hogy hány négyszögöl fokhagymát vagy vöröshagymát ültettek és hasonlókat. Ezt többnyire úgy oldottam meg, hogy behívtam a bolgárkertészeket, és velük saccoltattam.
Én kissé elszomorodtam ezen, de a polgármester megnyugtatott: majd átkerülök az ígért helyre. Feleségem – aki akkor még nem volt a feleségem – volt az ő gépírónője. Esztergár Lajos erdélyi származású volt. Talán erdélyiségéből eredt, amit nagyon becsültem benne, hogy mindig valamin törte a fejét. Fura ember volt, óriási fantáziával, hatalmas szervezőkészséggel, de talán közepes műveltséggel megáldva. A nevét azért is említem, mert nagy örömömre nemrégiben a rádióban hallottam valamilyen előadást a szociális gondoskodásról, ahol meglepetésemre az előadó Esztergár Lajosról külön is szólt. Ő volt ugyanis az egész országban az első, aki a magányos öregek problémáját úgy oldotta meg, hogy egy külön telepet létesített számukra. A mostani Építők útja helyén az akkori repülőtérre egy félig-meddig falusi földút vezetett, mellette feküdt egy viszonylag nagy terület, amelyen kis házak sorakoztak. Ide, erre a telepre beköltöztetett egyedülálló idős embereket, asszonyokat. Így egy házban ketten, hárman, négyen is laktak, mikor hogy, és félig-meddig szabadon éltek. Gondozták a kerteket, és különféle veteményeket termeltek olyan mennyiségben, hogy el is tudtak adni belőle. Gyümölcsfákat ültettek, ahová lehetett, s a gyümölcsöt is tömegével árulták. Ezzel keresni tudtak, s ez félig-meddig megoldotta a megélhetésüket. Még házasságok is születtek itt, így, idős korban. Sőt, a polgármester odáig ment, hogy egy könyvtári olvasónkat, aki régóta járt már hozzánk, mikor bekerült erre a szegénytelepre, mert megöregedett és egyedül maradt, megbízta azzal, hogy ott könyvtáros legyen. Ötven-hatvan könyvet elvitt egyszerre. Jóízlésű öregasszony volt, valahonnan a Kárpátaljáról került ide, Kaffka Margit volt a tanárnője, sokszor beszélt róla. Szóval Esztergár úgy akarta megoldani a szociális gondoskodásnak ezt a részét, hogy a rászorultak azt érezzék, hogy szinte maguk tartják el magukat. Egy másik telepet is szervezett a Xavér utcában. Sokfelé szándékozott létesíteni ilyet. Esztergárnak ezt a kísérletezését tekintik most úgy, mint a szociálpolitika legújabb, legmodernebb és legalkalmasabb megvalósulását.

[Itt következeik Esztergár rókusdombi ötlete, amiről nekem a történet eszembe jutott. P. L.]

A város egész átalakulásában nagy-nagy tervei voltak. Egyszer, emlékszem, elvitt engem és a feleségemet a Rókus-dombra, a sörgyár mögé. Ott megmutatta, hogy milyen terv foglalkoztatja a székesegyházzal kapcsolatban. A székesegyháznak, tudod, valójában nem az a főbejárata, ami a tér felé esik. A főbejárat a másik irányban, nyugat felől van. Nem tudom, hogy onnan láttad-e már a székesegyházat, a nyugati oldalról? Megmutatta, hogy ő innen egészen a Rókus dombig akar nyitni egy nyílegyenes utat azért, hogy a székesegyház főbejáratára, ha valaki a dombon megáll, messziről rálásson.
Esztergár dús fantáziájú ember volt, de fogalmazni nem nagyon tudott. Tudta viszont, hogy én tudok fogalmazni. Egyszer írt egy cikket, ezt meg is lehet találni a Sorsunk egyik számában. Azt én stilizáltam. Ő lediktálta a nejemnek, aztán megkért, hogy gondozzam. Ugyanígy történt az is, hogy a Belvárosi Templomban a falra írt imádságot tulajdonképpen én fogalmaztam. Mint református a katolikus templomban. Ezt a beszédet mondta el Esztergár a Széchenyi téren, mikor Pécs városát felajánlották Szűz Máriának.

Esztergár polgármestert is később hosszú időre félretették az útból. Előbb kinevezte egyetemi tanárnak ide Pécsre, a jogi karra Teleki Géza, az akkori kultuszminiszter. Kinevezte egyetemi tanárnak, a szociálpolitika egyetemi tanárának, Esztergár tehát először a polgármesterségről oda bukott le. De akkor már kezdték a fölvonulásokon a rigmust kiabálni, hogy „Reakciós Teleki, a kormányból gyere ki”. Ez azt jelentette, hogy már nem tetszett valakiknek, hogy Teleki ott van. Részben az apja miatt. De Teleki becsülte Esztergárt, akit nemsokára az egyetemről is kitúrtak. Szegény azzal fejezte be aktív működését, hogy elment köszörűsnek. Volt egy család, melynek egyik tagja tán még most is köszörűs. Híres pécsi köszörűsök voltak, és egyébként is jó kapcsolatban voltak Esztergárral. „Tükék” voltak, a pécsi iparos és kereskedő arisztokráciához tartoztak. Volt nekik egy kis boltjuk, és roppant széles ismeretségi körük, úgyhogy hosszú ideig itt a városban szinte csak ehhez a családhoz fordult mindenki, ha köszörűst akart. Esztergárnak be kellett állnia abba a köszörűs boltba, és megtanult köszörülni. Akkor már csak ezt a pénzt kapta. A felesége zenetanárnő volt egy ideig Komlón. Amikor az egész család fölköltözött Pestre, illetve Érdre, Esztergár saját könyvtára nagy részét nekünk, a könyvtárnak adta, méghozzá ingyen. Én nem fogadtam el ingyen, hanem 3-4 könyvet kijelöltem, mintha úgy vásároltam volna tőle, és azért adtam neki pénzt. Három fia volt, az egyik, azt hiszem, külföldre ment, a másikat csúnyán elintézték itt, mert részt vett valami egyetemista mozgalomban, a harmadik valahol Budapesten muzsikus.

Én igyekeztem minden alkalommal belekeverni a régi Pécsről szóló nyilatkozataimba az ő nevét, mert okvetlenül megérdemelte. Nem harácsolt semmit, bérelt lakásban lakott a családjával, a felesége is tanított, tehát nem harácsoló hivatalnok volt, ami később nagyon is divatba jött.

Mindig villogott ez az ember. Egy-egy ötlet mindig kipattant belőle, és nagyon sokat tett volna ő, ha engedték volna, vagy ha lett volna rá ereje, embere. 41-ben lett polgármester, annak a Makay István polgármesternek az utódja, aki a Makay Gusztávnak volt az apja. Makay István meglehetősen konzervatív gondolkodású, régi vágású és típusú hivatalnok volt. Utána jött Esztergár, aki egy darabig helyettes polgármester volt. Akkor még nem tudott úgy mozogni, ahogy akart, mert állt fölötte valaki. Mikor aztán polgármester lett, szikrázott az agya a sok ötlettől. Ha ő maradhatott volna tovább, hiszen lényegében csak három évig és néhány hónapig töltötte be a posztját, mert 44-ben elvitték a nyilasok, akkor ő nagyon sokat használt volna a városnak. Ezért örülök annak, hogy most már újra említik a nevét.

Sajátos elképzelései voltak a művészeti élettel kapcsolatban is. Szóban nehezen tudta kifejezni magát, megvalósítani sem tudott mindent, de ő volt az, aki a városból „magyar Athént” akart csinálni.

Weöres Sanyi már Pécsett volt, itt járt egyetemre, de ő is afféle mezei bölcsész volt; nem tartózkodott mindig Pécsett. És emiatt, azt hiszem, egy évvel vagy kettővel később avatták föl, mint kellett volna. Akkoriban az volt a divat, hogy a bölcsészeknek ki kellett nyomtatniuk a disszertációjukat, de ezzel még nem taníthattak, csak doktorok lettek. Sanyi tehát itt volt, amikor Esztergár lett a polgármester. A „magyar Athén” terve először csak egy szép gondolatnak látszott, de ahogy kezdte, ahogy hozzáfogott, ha nem jön közbe a háború, a kezdetből ítélve, azt hiszem, lett is volna belőle valami.

CSI: – Mit tett a „magyar Athén” érdekében?

CSGY: – Például 41-től megjelentettük a Sorsunkat. Esztergár vásárolt és berendezett ehhez egy teljes nyomdát a Munkácsy Mihály utcában. Még szinte nem is indult meg a működése, amikor jött a felszabadulás, vele a három nagy párt, a kisgazdák, a szocdemek és a kommunisták. A szépen berendezett nyomdát ezek széthordták. Egyik elvitte a nyomógépet, a másik a szedőgépet és így tovább. Mind a három párt külön lapot adott ugyanis ki, szükségük volt a nyomdára. Ez tetszett meg nekik, amit a negyvenes évek elején Esztergár polgármester a Sorsunk számára alapított.

Aztán idehívott különféle tehetséges embereket, például Takács Jenőt, aki most Burgenlandban él. Ő 1942-ben került Pécsre mint a zeneiskola igazgatója, hosszú vándorlás után, mert addigra bejárta a fél világot. Aggódom érte, mert ő már a kilencven felé jár. Hosszú, kalandos utazások után telepedett meg itt Pécsett, ő akkor már túl volt Amerikán, Egyiptomon, a Fülöp-szigeteken. Érdekes volt, ezt megírta a Jelenkorban is, hogy mikor Bartók Egyiptomban járt, ő volt a kalauza. Lehet, hogy a Jelenkorban közöltük is azt a fotót, melyen Bartókkal együtt egy piramis tövében áll.

CSI: – Igen, ez egy közismert kép.

CSGY: – Takács Jenő negyvenkét éves volt, mikor idekerült Pécsre, egy bonyolult házassági bontóper után. Volt egy angol felesége. Ahogy ő mesélte (ez anekdota, de kedvderítőnek talán jó), a feleségének is volt egy palija, és neki is egy nője. Ő zongorázott, de „nem tudott olyan gyorsan zongorázni”, ahogy később ezt megfogalmazta, hogy mind a négyüknek tudott volna keresni. Mert tulajdonképpen négyük közül csak ő keresett egyedül. Elszökött Egyiptomból anélkül, hogy feleségének egy szót szólt volna. Nem is találkoztak többé, csak egyszer, úgy tíz év múlva, amikor egy bécsi nemzetközi bíróság hivatalosan elválasztotta őket. Negyven éves volt körülbelül, amikor itt megjelent. Azt akarta Esztergár, hogy a zenei élet is föllendüljön, ezért a zeneiskolát is megszervezte. Jó zenészeket gyűjtött egybe, olyanokat, akik később országos hírűvé váltak. Köztük volt Takács Jenő. De meghívta Maros Rudolfot, az akkor még kezdő fiatal zeneszerzőt, továbbá egy olasz származású hegedűművészt, Piovesan Siriót, Thirring Zoltán gordonkást, aztán Maros Rudi akkori feleségét, a hegedűs Molnár Klárát, akihez Weöres Sanyi azt a nagyon szép versét írta, amelyiknek Egy ismeretlenhez a címe. Arról szól, hogy Sanyi egy színházban lát egy vonzó szépségű lányt, akiről semmit sem tud; ahhoz írja ezt a verset.

CSI: – Ez is itt Pécsen történt?

CSGY: – Nem, nem, Budapesten, akkor Sanyi is, Klára is ott élt. Sokat lehetne mindegyikükről beszélni. Takács Jenő 43 körül elvette Pasteiner Évát, Jékely Zsoli első feleségét. Pasteiner Éva édesapja korábban meghalt, őt Pasteiner Iván nevelte fel, aki levéltáros volt, innen a név. Pécsről mi 1947-ben mentünk el Rómába. Ott is együtt voltunk. Ez már későbbre tartozik, de 48-ban Takács Jenőék még hazajöttek, még érvényes útlevelük volt. Akkor volt a „fordulat éve”. Jenő itthon látta, hogyan változott meg a világ, és hogyan ráncigálják jobbra-balra az embereket. Nem volt kedve társadalmi munkában csinálni valamit egyszer a sörgyárnak, másszor a bőrgyárnak. Megunta ezt, és 48 karácsonyán Évával disszidált. Maros Rudi lett a zeneiskola igazgatója, aki éppen válófélben volt Molnár Klárától, és egyedül élt Jenőék volt lakásában, meglehetősen szabadosan. Akkor történt az, hogy bejött hozzám a könyvtárba Végh Gyurka felesége. Végh Gyurkáról nyilván hallottál, meg a Fabulya feleségeiről is; Végh Gyurkának egyébként az volt a véleménye, hogy ez a Mándy-regény tette tönkre. Csernus, a könyv illusztrátora mindegyik képet valahogy Végh Gyurkáról mintázta. Különben Végh Gyurkának az első felesége egy baranyai hentes és kocsmáros lánya volt. A pesti írókat a háború után közvetlenül leküldték vidékre, hogy szedjék fel elveszített kilóikat. Gyurka idekerült Baranyába, és náluk lakott. Elvette vendéglátója lányát, és elnevezte Yvette-nek. Könyvtárosunk lett később, nem tudom, hogy él-e, hal-e, de ameddig én ismertem, vadul ragaszkodott ahhoz, hogy Yvette-nek hívja mindenki, pedig egyszerű szép magyar neve volt. Hamarosan felbomlott a házasságuk.

Utána Gyurka elvett egy másik nőt. Pompás, sudár termetű, párducos mozgású nő volt, válláig omló fekete hajjal. Egyszer csak megjelenik nálam a könyvtárban ez a ragyogó nő, bemutatkozik, és megkérdezi tőlem, hogy hol lakik Maros Rudi. Én elmagyaráztam neki, jól tudtam, hogy hol lakik, mert közben, ahogy mondtam, Maros Rudi elfoglalta Takács Jenő elhagyott lakását. „Miért kérdezi?” „Azért, mert Gyurka megparancsolta, hogy Maros Rudinál aludjak.” Csak ez kellett Rudinak, gondolhatod. Pompás nő volt, mondom.

De aztán elfajult Rudi helyzete, nem ezzel a nővel persze, hanem egy pécsi színésznővel. Roppant kedves teremtés volt ez a nő, én nagyon szerettem. Hogy hova került később, fogalmam sincs róla, talán Szolnokra, mintha ezt olvastam volna valamelyik újságban. Rudi vele keveredett össze. A kapcsolat azonban nem sokáig tartott. Rudival egy házban lakott egy öreg törvényszéki bíró a lányával, aki valami tanár volt. Rudi nagyon panaszkodott, hogy feljelentették. A színművésznő ugyanis rendszeresen azt csinálta, hogy amikor bementek a lakásba, és becsukták maguk után az ajtót, már kezdett nyüszíteni. Amikor beljebb mentek, még hangosabban nyüszített. Aztán amikor Rudi leeresztette a redőnyt, már majdnem ordított, és amikor levetkőztek, akkor üvöltött. A szerencsétlen bíróék éppen fölöttük laktak. A jámbor nyugdíjas bíró és aggszűz leánya fölpanaszolták, hogy képtelenek nyugodtan élni, mert mindig ordítozás hallatszik. Már ez is kellemetlen volt a Rudinak. Végül még ki is akarták tenni ebből a lakásból, mert a párt mindenkori megyei első titkárának lett a szolgálati lakása. Rudi megharagudott, felmondott, és elment Pestre. Akkor került a zeneművészeti főiskolára.

CSI: – Ez a lakás hol volt?

CSGY: – Szemben a mi ezelőtti lakásunkkal, a Kulich Gyula utcában. Ismered a börtön épületét? A börtön épületétől elindulsz keletre, egy-két kis ház után következik egy nagyobb, a Vízügyi Igazgatóságé, onnan a második házban laktunk mi. Volt egy apró előkert. Átellenben velünk állt az ominózus kétemeletes ház. Nekem némi bosszúságomra, mert a mi lakásunkhoz tartozott az a műemléktorony, ami most is megvan a Kulich Gyula utcában. Szép kilátásomat megzavarta az említett bérház. A torony az én dolgozószobám volt. Sajnos, nem lehetett mindig használni, mert egyik oldalról beépítették a tornyot, és emiatt benedvesedett a fal. Csak úgy októberig, november elejéig lakhattam benne, decemberben már nem tudtam használni, aztán megint tavasszal, márciusban folytathattam benne a munkát. Nedves volt nagyon a fal. Mondom, mellé építettek házakat, és azokból is a torony falára folyt az eső. És a fal nem tudott kiszellőzni soha. Ezzel pontosan szemben volt két háromszintes ház. Most már van ott egy óvoda is, de akkor még az nem volt meg. Ezek közül a házak közül, ha szembenézünk velük, a jobb oldali házban, az első emeleten volt egy kétszobás összkomfortos lakás. Ezt adták oda a mindenkori megyei első párttitkárnak. Mi, mondom, ezzel szemben laktunk, az én lányaim ott nevelődtek, ott kezdték az életüket. Jó kis hely volt különben, csak társbérlet, mert a felső tornyot meg akartam kapni, s ezt úgy lehetett csak megszerezni, hogy az egyik lakóval társbérletbe mentem…

De ez csak kitérő. Ott tartottam, hogy Esztergár zenészeket hívott. Gyűjtögette ide a tehetséges embereket. Már tárgyalásban volt Takáts Gyulával és Jankovich Ferivel. Őket is ide akarta csalogatni. Bárdosi Németh Jánost idehozta Szombathelyről. Természetesen Várkonyi Nándorral is nagyon jó viszonyban volt. Mindezt azért mondom el, hogy Weöres Sándorra visszavezesselek. Ugyanis Sanyit mindenképpen itt akarta tartani, de nem tudta, hogyan csinálja.

Tudni kell, hogy Pécs városának már 1902-től volt saját könyvtára. Ugyanúgy, ahogyan sok vidéki városban alapították ezt: a helyi múzeummal egy szervezetben. Szegeden is, tudjuk, a Somogyi-könyvtár és a múzeum ugyanígy egy szervezet volt, Móra Ferenc múzeumigazgató és könyvtáros is volt egy személyben. Ami ott a régi épületre ki van írva, hogy „A KÖZMŰVELŐDÉSÉRT”, az ezt a kettősséget is jelenti. A két terület együvé tartozott. Pécsett 1902-ben megalakult egy közművelődési szervezet, de az első világháború táján az intézménynek a könyvtári része elhalt. Muzeológus volt az igazgató, és a könyvtárral nem nagyon törődött. Nem is működött a könyvtár, nem fogadott olvasókat, a könyvanyag el volt raktározva, és az olvasók elől jól eldugva őrizték. Senki még csak a közelébe sem férkőzhetett. Amikor aztán 1923-ban idekerült az egyetem Pozsonyból, a Pécsi Városi Könyvtár anyagát majdnem száz százalékig átszállították az Egyetemi Könyvtárba. Ez az anyag nagyrészt két hagyatékot jelentett. Az egyik Babits nagybátyjáé, az öreg Kelemen Mihályé, aki ezredorvos volt, a másik pedig egy pécsváradi bíróé, – fura neve volt – Szikray Odóé. Ez a két hagyaték porosodott az egyetemi könyvtárban, nem is bontották meg őket. Hozzájuk csatlakoztak a múzeum saját szerzeményei. Esztergár Lajosnak eszébe jutott, hogy ha a könyvtárat felújítja, ismét megnyitja (aminek a jogi alapja megvolt), akkor Weöres Sándort kinevezheti ennek vezetőjévé, és itt tarthatja a városban. Hozatott a törvényhatósági bizottsággal egy határozatot, hogy a könyvtárat pedig fel kell újítani. Kerestek neki helyet. A mostani megyei könyvtár földszintje egy darabig csendőrőrszoba volt. Ezt a földszinti részt kapta meg a könyvtár. Az emeletén pedig (akkor még csak az első épület volt meg) egy mérnöki testület kapott helyet, mivel egy mérnök hagyatéka volt az egész épület. Weöres Sándort ide nevezték ki vezetőnek. Akkor még nem igazgatónak hívták. Sanyi a város alkalmazottja lett. Persze, az első időben még nem működött a könyvtár. Sanyi vezetése abból állt, hogy volt neki egy hivatalsegédje meg egy női alkalmazottja. Ezzel a munkatársával kellett az egyetemi könyvtárból kiválogatnia a város letétbe adott könyveit, és vásárolnia új könyveket. Kialakítottak két szobát, az egyik volt a raktár, a másik a főnöki szoba. Sanyi itt székelt, és lassacskán gyűjtögette az állományt. Mostanában került a kezembe egy elismervény, amit Sanyi írt alá, hogy átvett valamit valakitől. Amíg a könyvtárban nem volt forgalom, 1943-ig, addig a Sanyi ezt a gyűjtőmunkát szorgalmasan csinálgatta. Szállíttatta ide a könyveket, vásárolt, építette a könyvtárat. De ahogy közeledett a könyvtár tényleges megnyitása, egyre jobban viszolygott tőle. A tetejébe meg is betegedett.

CSI: – E betegség természete, tudomásom szerint, nem titok már. A Takáts Gyula-féle levelezésben, a Helyét kereső nemzedékben szó van róla.

CSGY: – A bőrklinikán, ami mellett most lakom, volt egy Dózsa nevű tanársegéd, aki igen szerette az irodalmat. Tisztelte és nagyra tartotta Sanyit is. Ott biztosított neki egy külön szobát. Egyszer meglátogattam ott, és ahogy jöttem el, Sanyi is csatlakozott hozzám. „Sanyi, kaptál te engedélyt arra, hogy kigyere?” „Nem, dehogy kaptam, de időnként ki kell mennem.” „Miért?” Oldalbabökött, nevetve, és azt mondta: „Ne gondold, hogy ennek az intézetnek véletlenül az a neve, hogy nemi klinika. Itt élénk nemi élet dúl.” Kénytelen volt kijönni a városba, hogy ajándékot vigyen a nőknek. Dózsa figyelmeztetett is minket, ha azt akarjuk, hogy Sanyi meggyógyuljon, akkor sürgősen juttassuk innen haza, hogy otthon az anyja felügyelete alatt legyen.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a könyvtári munka nem volt neki való. Sem a munka maga, sem az, amikor ezt számon is kérték rajta. A főjegyző volt akkoriban a könyvtár ellenőre. Néha átjött. Nem volt rosszindulatú, csak tudta, hogy Sanyit időnként figyelmeztetni kell. A városházától nincs messze a könyvtár. Mindig úgy jött át a főjegyző, hogy előtte megtelefonálta az érkezését. A hivatalsegéd mesélte el nekem, amikor már itt dolgoztam, hogy Sándor egyszer otthon, a lakásán, a mostani Kisgaléria helyén aludt, amikor telefonált a főjegyző. A hivatalsegéd elrohant hozzá. A lakása két percre esett a könyvtártól. „Doktor úr, tessék azonnal fölkelni, mert a főjegyző úr jön látogatóba, mindjárt itt lesz.” Sanyi megfordult, ki sem nyitotta a szemét: „Csak jöjjön, látogasson meg, ha a kedve úgy tartja.” És aludt tovább.

Előfordult, hogy neki kellett a városházára átmennie. Útközben, a könyvtár és a városháza között volt az Elefántos vendéglő. Sanyi bement, és persze megivott egy fröccsöt. A főjegyző megérezte a leheletén: „Sanyi, te megint ittál.” „Nem ittam én.” „De hát érzem a leheleteden.” „Én nem ittam, csak bementem a Radocsayhoz” – az volt a neve annak a vendéglőnek –, „szomjas voltam, és megittam egy fröccsöt.” „De hát értsd meg, Sanyi, te most hivatalos időben vagy, és akármennyire vagy szomjas, még ha kiszáradnál is, te oda akkor se mehetsz be inni. Hivatalos idő alatt egy hivatalnok nem ihat.” Ezt Sanyi egyáltalán nem értette meg, csak úgy morgolódott magában.

Esztergárnak az volt a szokása, hogy minden szerdán összehívta a város kulturális illetékeseit. Én ugyan akkor még nem tartoztam közéjük, a gazdasági ügyosztályon dolgoztam, de azért engem is mindig meghívott. Weöres Sanyi időnként szintén ott volt. Gyakran elkésett, és bűnbánóan közölte, hogy elaludt. Nagyon megértő volt vele Esztergár. Előfordult, hogy Sanyi beállított, eléggé rendetlenül, fésületlenül, hajában egy kis pihével, mert hirtelen kellett fölkelnie. Ő csak akkor volt nagyon elegáns és szép, amikor édesanyja meglátogatta. Ebből tudhattuk már, hogy itt van Sanyi édesanyja, mert ilyenkor rendesen felöltözve, megberetválva, megnyírva olyan volt, mint egy úrifiú.

De ezek a hivatali elfoglaltságok nem voltak az ínyére. Az meg mégannyira sem, amikor jöttek az olvasók. „Kérünk egy szerelmes regényt, kérünk egy háborúsat, kérünk egy másmilyet…” Sanyinak ez már sok volt. Sanyi unta a „közszolgálatot”, és az első adandó alkalommal lemondott. 1943. október 1-jén nyitották meg a könyvtárat, és ő már november 1-jén nem bírta a kuncsaftokat. Engem javasolt utódjának, ő pedig végleg el is került innen.”