A Csorba Győző Társaság 183. hírlevele

Nem szeretem a panaszkodást. Igyekszem humorosan fölfogni a helyzetemet, amit ezért így írok le:

A krónikás betegsége
lassan már krónikus.

Hiába várja hát polcain
az óriási Csorba-juss.

Az influenza ráparancsolt,
mostantól teneked kuss.

Lám, kínrímekre is
csak ilyenekre fuss
a…

1. Kicsit komolyabban. Végre eljutottam a számítógéphez. Először beszámolok a Szent Mór Iskolaközpont múlt szombati – 2019. 02. 09. – Csorba versmondó versenyéről.
A versenyt a Szent Mór Iskolaközpont irodalomtanára  Szakács Emília tanárnő szervezte. A Társaság és a Csorba örökösök nevében is nagyon köszönöm lelkes tevékenységét, amelynek hála – immár mondhatjuk – hagyományossá vált a Csorba versmondó verseny a Szent Mórban.
Ez a mostani verseny baljós előjelekkel indult: Nagy Imre professzor, elnökünk, influenzás volt, s nem épült fel a verseny idejére, aminek zsűrielnökségét pedig régebben már  nagy örömmel vállalta. Így aztán Pintér Ábel – a költő unokája a Szent Mór történelem- és spanyoltanára, a verseny moderátora – a zsűrit így tudta bemutatni: a zsűri elnöke Minárik Tamás, a pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központ gimnáziumának igazgatóhelyettese, Kazinczy-díjas tanára, a zsűri tagjai pedig Bozsoki Petra a PTE irodalomtudományi doktori iskolájának doktorandusa és Pintér László, aki Nagy Imre helyettesítőjeként képviseli a Csorba Társaságot. Így kerültem hát én a zsűribe, mint Pilátus a krédóba. Igyekeztem megfelelni és outsiderként talán nem okoztam nagy zavart pontozásommal és nem hoztam szégyent a Társaságra és professzorunkra.
Először Tóth László Ákos, az egyházmegye közoktatási főmunkatársa köszöntötte a versmondókat. Lendületes előadásával a versek, az irodalom szeretetének fontosságát és lélekemelő szerepét méltatta és örömét fejezte ki, hogy a versenyt ismét megtarthatták.
Pintér László is valami hasonlókat igyekezett mondani, miközben jelenlétét magyarázta és Nagy Imre professzor üdvözletét tolmácsolta. Most pedig őszintén meg kell írnom: nem nagyon emlékszem arra, mit is mondtam, ugyanis már szombaton elég gyenge voltam, a betegség jeleit érzékeltem, s alig vártam, hogy újra leülhessek. (Remélem, ebből a résztvevők nem sokat érzékeltek.)

Minárik Tamás köszöntő szavai után megkezdődött a verseny.  A regisztrációs lapot mellékelem. A versenyzők megérdemlik, hogy nevük, felkészítő tanáruk neve ezen a honlapon is elérhető legyen. Külön megemlítem, hogy a Szent Mór Iskolaközponton kívül a város öt középiskoláját is képviselték versmondók. Jó hír ez azoknak, akik szeretik és őrzik Csorba emlékét: talán van még elegendő  és emlékezésre késztetés a tanárokban és így épülhet az emlékezet az utódokban is. Minden versenyző egy a régióhoz kötődő XX. századi vagy kortárs költő versét mondta el és egy szabadon választott Csorba-verset adott elő.
A verseny két részben zajlott: mindegyik részben egy-egy választott versüket mondták el a résztvevők. A szünetben Csorba Győző képek futottak a kivetítőn, a 2. rész kezdete előtt pedig a résztvevők meghallgatták a Séta és meditáció című verset, Csorba előadásában.
A zsűri az összes vers meghallgatása után nagyon nehéz helyzetbe került, mert – amint azt Minárik Tamás zárszavában elmondta – a versenyen nagyon magas színvonalú versmondásokat hallhattunk. A legmagasabb adható pontszám versenként 10 pont volt, egy versenyző tehát maximum 3x2x10, azaz 60 pontot kaphatott. Igen szoros volt a verseny, az első két helyezett között nem sok különbség volt (a pontokra sajnos nem emlékszem, az első helyezett talán 57 pontot kapott), a zsűriben felötlött a megosztott első hely gondolata is, végül a következő sorrend alakult ki:
 1.Kalmár Kamilla
2. László Rebeka, a 2016-os Csorba Győző versmondó verseny győztese.
3. Rónai Bálint
A színvonalas verseny a díjak kiosztásával és a zsűrielnök zárszavával fejeződött be. (Az első három helyezett értékes ajándékutalványt kapott a verseny szervezőitől, a Csorba Győző Társaságtól pedig minden résztvevő és a felkészítő tanárok is megkapták a Csorba 100 című kötet egy példányát.)
A Csorba Győző Társaság és a Csorba örökösök nevében itt is köszönetét fejezi ki a szervezőknek, felkészítő tanároknak és nem utolsósorban  a lelkes és nagyszerű versmondóknak a maródi krónikás.

2. Ady Endre se maradjon ki a hírlevélből.
Ma kedves ausztriai magyar levelezőtársam dr. Radics Éva egy tegnap küldött ajánlóját továbbítom. Köszönjük a vers és versmondás ajánlását.

Hej, ha őszintén elmondhatnám, miért is tartom fontosnak ezt a verset. De, ne szólj szám, nem fáj fejem. Elég talán annyit írnom, legyen most rossz látnok Ady.

3. Megint idézek Csorba-vallomást Adyról és egyben más szerzőkről, könyvekről a Vallomások, interjúk, nyilatkozatok című Csorba-kötetből.

Ötszáz éves a magyar könyv.
Lapunk [Új Írás. P. L.] hagyományos decemberi nyilatkozatsorozatának témája ez évben nemzeti kultúránk jubileumához, az ötszáz éves magyar könyvnyomtatás ünnepéhez kapcsolódik. A beérkezett ötvennégy válasz, úgy érezzük, íróink sokszínű véleményét szólaltatja meg, azokét, akiket kultúránk legjelesebb művelői között tarthatunk számon. Vallomásokban, amelyek régi irodalmunk egy-egy nagy művét vagy alkotóját idézik, elfeledett vagy kevéssé méltányolt alkotásokra emlékeztetnek, s fölhívják mind a kritika, mind olvasóink figyelmét mai irodalmunk értékeire is. Úgy gondoljuk, ezek a vallomások és vélemények formális megemlékezésnél méltóbban ünneplik a magyar művelődés történetének nagy eseményét, könyvnyomtatásunk ötszázadik évfordulóját.
Kérdéseink a következők voltak:
1. Melyik az a magyar nyelven írt könyv a könyvnyomtatás ötszáz éves múltjából, amelyik legnagyobb hatású olvasmánya volt, és a mai napig az maradt?
2. Melyik az a könyv a magyar irodalom múltjából, amelyik méltatlanul elfelejtődött, és felfedezést érdemelne?
3. Melyik magyar könyvet emeli ki az utóbbi évek irodalmi terméséből?
4. (És egy bizalmas kérdés, kérjük, fogadja humorral.) Melyik nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet nem olvasta?

[Csorba válaszai a körkérdésre. P. L.]

1. Bennem a legnagyobb földrengést mindmáig az Ady-összes okozta. 15-16 éves korom tájékán történt. Talán ezért is volt olyan elemi erejű. Nem biztos ugyanis, hogy Ady igazi erényei hatottak rám. Talán éppen azok a tulajdonságai, amik a kamasz igényeivel találkoztak: a pátosz, a királykodás, itt-ott a szecessziós cifrálkodás, sőt szenvelgés. Most már utólag nehéz kideríteni. De abból, hogy volt egy időszak életemben, amikor Ady csillaga elhalványult, ilyesmire gyanakszom. Amikor az igazi Adyt még nem láttam, sallangjait viszont már annál inkább.
Hanem buktatókat rejt ez a kérdés, és persze a felelet is rá. A „hatás” fogalma szerényen számítva is legalább kettős értelmű. Nyilván hatás a közvetlen pszichológiai fölbolydulás is. Általában erre gondolnak a szó használatánál, mert ez könnyen érzékelhető, tömény, mutatós. De okvetlenül hatás a csöndben, makacsul, olykor alig észrevehetően, esetleg a tudat szintje alatt munkálkodó, folyamatos alakító erő is, ami eredményeiben sokkal lényegesebb lehet, még ha időben később s alkalmasint bonyolult áttételekben jelentkezik is.
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy olvasmányaival is kicsit úgy van az ember, mint a szerelemmel. Igazán nagy lobogásra többnyire csak egyszer képes. És ez nem feltétlenül a partner vagy a helyzet valódi értékének a függvénye.
Azért tűnődöm ilyesmiken, mert második nagy találkozásom József Attilával esett. Az ő Cserépfalvi-féle kötete zaklatott föl hasonló, de az Ady-könyvhöz már nem mérhető erővel. Bár – ma is úgy érzem – maradandóbb hatással.
2. Kiadóinknak, irodalomtörténészeinknek s általában irodalompolitikánknak ebben a vonatkozásban alig vethető komoly mulasztás a szemére. De hát az „elfelejtődés” és a „felfedezés” is rafinált ügy. Ki felejt, vagy kik felejtenek? Ki fedez fel, vagy kik fedeznek fel? Hol kezdődik az és ez?
Vannak persze otromba esetek is. Nemrégiben egyik kitűnő fiatal prózaírónk előtt csak úgy mellékesen kiejtettem Török Gyula nevét. Nem ismerte. A szó szoros értelmében összeszorult a szívem. Mindkettőjüket nagyon szeretem: elszomorított, hogy semmi közük egymáshoz. Pedig Török Gyula – ha mértékkel is – meg-megjelenik, volna tehát lehetőség olvasására.
De méltatlannak, nagyon méltatlannak érzem Péterfy Jenőnek, ennek a nagyszerű kritikusnak és esztétának elfelejtődését is; sajnálom, hogy szinte alig beszélünk Komjáthy Jenő költészetéről, a századvég lírai sivatagjának különös oázisáról, sajnálom Pázmány Pétert, akinek sok-sok írása most már ideológiailag közömbössé válva „tankönyv” lehetne a nyelv munkásai számára, s fájlalom Justh Zsigmond Naplójának homályba merülését, sokat megértet az olvasóval a korabeli francia szellemi életből, s áttételesen a mi századfordulónkból is.
A névsor semmiképpen sem teljes.
3. Gondolkodás nélkül Weöres Sándor Egybegyűjtött írások című két kötetére szavazok.
4. Talán kíváncsiságom, talán iskoláskori jótanulóságom, esetleg lappangó stréberségem, sznobságom, netán könyvtárosi foglalkozásom –, nem tudnám megmondani, mi lehetett az oka, de nehezen találok olyan »nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet«, amit nem olvastam volna.
De azért akad. Nem olvastam el például máig se a Magyarország 1514-ben című Eötvös-regényt, sem Tersánszky Kakuk Marciját.
Jók az ilyen kényszer-számvetések. Megígérem, hogy mulasztásaimat pótolni igyekszem. Bár mennyi mindent kellene újra-olvasnom is! És a maiak közül is, mennyi minden vonz vagy kötelez! És milyen iszonyúan kevés az idő!
(Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. – Pécs : Pro Pannonia, 2001. In.: Az Új Írás 1973. évi melléklete. Új Írás, 1973. 12. sz. 123., 128–129. p.)

4. Végül egy irodalmi hír.
Takács Zsuzsa kapja az Artiusjus 2018. évi nagydíját. Gratulálunk!

Ennyire futotta mára a lábadozó krónikástól. Köszönöm figyelmüket.