Csorba Győzőről köztudott, hogy soha nem írt olyan verset, tanulmányt, nem adott olyan nyilatkozatot, amit aztán később vissza kellett volna vonnia, vagy meg kellett volna tagadnia aktuálpolitikai töltése (Sztalin és Rákosi elvtársak, vagy éppen a kommunizmus nagyszerűségének hirdetése) miatt. Tudjuk róla, inkább hallgatott, nem szólt „saját hangján”: fordított, főként németből (Faust) és latinból (Janus Pannonius). Vagy megírta Ocsúdó évek címen önéletrajzi költeményét, vagy éppen bábjátékokat írt. Hogy mitől óvakodott Csorba, azt jól mutatja a „második” Dunántúl 2. számában megjelent Híradás a dunántúli írók készülő műveiről c. szerkesztőségi írás is. Mert mit is gondolhatott egy művész a következő mondatról: „A tervszerű írói munka nagy lépés az ösztönösségtől a tudatosság felé. A tervszerűség egyben annak is a bizonyítéka, hogy az irodalmi munka nem valami, szokásos mértékkel nem is mérhető alkotás, hanem hasonlóan dolgozó népünk egészének munkájához, tervszerű tett a béke harcában.” Csorba nem akart „tervszerű tetteket” véghezvinni a „béke harcában.” Inkább lefordította a Faust második részét. A Híradás…-ban tett ígéretét tehát a „dolgozó nép” nyugodtan számon kérhette rajta.
De idézzük erről Csorbát magát:
„CSI: – A második Dunántúl 1952-ben indult el. Ez hogyan történt?
CSGY: – Nagyon egyszerűen. Egyszer csak összehívtak néhányunkat és közölték, hogy mostantól fogva lesz egy folyóirat. Ennek a folyóiratnak a megbízott szerkesztője Szántó Tibor lesz, mondták.
CSI: – Milyen volt Szántó Tiborral a kapcsolatotok?
CSGY: – Nézd, a velünk való kapcsolatának kezdete igen rossz volt. Azt mondanám, hogy nagyon bizalmatlanul fogadtuk. Szántó Tibort én ekkor még csak futólag ismertem. Pécsett született, és különböző dunántúli városokban újságíróskodott, többek között itt a napilapnál, a Dunántúli Naplónál is. Huszonnégy éves volt, amikor az irodalmi lap szerkesztőjévé kinevezték. Írói múltja nem volt. Mi azt hittük, amikor a párt ilyen fiatal korában odatette őt hozzánk, hogy ez azért történt, hogy köztünk puhatolózzon. Ezért mindenki kicsit tartózkodott tőle. Pedig csak megbízható párttag volt, és kiemelt káder. De az elején még nem ismertük, semmit nem tudtunk róla. […] Én is úgy fogtam föl, ahogy a többiek, hogy Szántó Tibor politikai komisszár. A Dunántúl első számában nem is akartam saját verssel szerepelni, mert a verseim nem illettek bele abba a kultúrpolitikába. A Faust második részét már fordítottam, abból adtam részleteket." (Csorba Győző: A város oldalában : Beszélgetések. / Kérdező: Csuhai István. – Pécs : Jelenkor, 1991. p. 160-161.)
Mi valósult meg végül a sok tervből, amit a szerkesztőségi írásban felsorolt a szerkesztő? Hogyan alakult Szántó Tiborral a költő kapcsolta? Ismét Csorbát idézem A város oldalában c. kötetből:
„Volt egy egyletünk, ahol minden héten összegyűltünk, és valaki mindig felolvasta valamelyik művét. Komló kiemelt, szocialista város volt akkor, és Szántó Tibor a Dunántúli Naplótól kivett egy teljes évi szabadságot, hogy kinn dolgozhasson, kőművesek mellett, és így hiteles képet kapjon a komlóiakról. Akart írni egy komlói regényt, és abból egy részletet olvasott fel. Aztán elhangzottak a vélemények. Én egyáltalán nem dicsértem, elég keményen nyilatkoztam róla. Többek között azt mondtam: „Te egy évig voltál ott. Ha Móricz Zsigmond csak egy napra ment volna el, többet tudott volna meg Komlóról, mint te az alatt az egy év alatt:” Sajnos, nagyon letoltam. Később ezt az írását abba is hagyta. Azt hittem, hogy végképp megsértettem. Meglepetésemre nem így történt. Hazakísért, és viselkedésében nyoma sem volt a sértődöttségnek. Attól kezdve, úgy éreztem, még jobban keresi a találkozásokat velem. […]
Tiborral lassan megbarátkoztunk. Tudod, ő nemcsak rendes ember volt általában, hanem az irodalomban is nagyon céltudatos módon dolgozott, és iparkodott saját magából teremteni valamit. Az egyéves komlói tartózkodása is ezt bizonyítja. Amikor aztán első könyve, egy novelláskötet megjelent, akkor én annak nemcsak hogy minden mondatát elolvastam, és elmondtam a véleményemet róla, de mivel neki a szeme meglehetősen rossz volt, segítettem neki a kötet korrektúrájában is. Ez azzal járt, hogy fél évig vagy egy évig avval dicsekedtem, hogy mondjanak egyetlen mondatot, és akkor én megmondom, hogy Tibor melyik novellájából való. Úgy ismertem azt a könyvet akkor.
Szántó Tiborról idővel bebizonyosodott, hogy nemcsak az irodalomban tud tájékozódni, hanem különleges érzéke van a szervezéshez is. Akkoriban mi tágabb körben, csapatban dolgoztunk. Ez a csapat nem jelentett semmiféle kötöttséget, ámbár Tibor kijárta, hogy egy igazolványt kreált, annak formát is adott, még a fényképünket is beragasztotta, hogy ez és ez a Pécsi Írócsoport tagja. Így született meg az Írócsoport. Nem volt semmi szorosabb irodalmi kapcsolat vagy hasonlóság közöttünk, de péntekenként összejöttünk, ilyenkor valaki mindig fölolvasott valamit, s a többiek megbírálták. […] Akkor én voltam harmincegynéhány éves, Galsai, Szántó huszonvalahány évesek. Én ott, ebben a csapatban nagyon jól éreztem magam. Elég cifra világ járta, egymást is védtük.
Amikor egy szám összeállt, végignéztük a kéziratokat, és ha nem volt sematikus köztük, akkor írtunk a biztos embereinknek, a mi házi sematikusainknak, hogy küldjenek valamilyen anyagot. S ők küldtek, hol novellát, hol verset, és ezt közöltük. Ez már akkor volt, mikor Szántó Tibor „megjavult”, és kezdte az irodalmi értékeket becsülni. Ő maga is kitűnő prózát írt, kezdeti nehéz próbálkozásai után. Akkor még minden számot a nyomdába adás előtt fel kellett vinni a minisztérium irodalmi osztályára, előzetes cenzúrára. Emlékszem például arra, hogy egyszer Szántó Tibor azzal jött vissza, hogy egy epigrammámról a lektor megállapította, nem közölhető, mert Rákosi elvtársra is vonatkoztatható. Az volt a lényege, hogy vannak, akik annyira beleszerelmesedtek az autóba, hogy még vécére is azon szeretnének menni. Én csak annyit jegyeztem meg, hogy ha magára veszi, akkor igen, akkor rá is vonatkozik. […] De a vége felé bizony egyre vadabb dolgokat jelentetett meg Szántó Tibor a Dunántúlban. Azt lehet mondani, hogy akkor a Dunántúl volt az egyik legszókimondóbb folyóirat." (p. 162-164.)
Végül még a második Dunántúl történetéről és megszüntetéséről is idézem Csorbát A város oldalában c. kötetből (p. 164.):
„Így következett el 1956, amiről meg kell jegyezni azt, amit úgyis mindenki tud, hogy 1956 után mindent szétvertek az országban, többek között az irodalmi életet is. Nemcsak úgy, hogy az írókat hol bezárták, hol eltiltották az írástól, vagy hogy jónéhány író ki is ment külföldre, hanem úgy is, hogy az irodalmi lapokat, egyáltalán az irodalmi fórumokat hosszú időre elhallgattatták. Így került sor akkori folyóiratunk, a Dunántúl megszüntetésére is. A második Dunántúlnak kereken 20 száma jelent meg. Kezdetben ritkábban, évente négyszer. Később átálltunk az évenkénti hat számra. És éppen akkor, amikor elkezdődött az 56-os zűrzavar, akkor kaptunk ígéretet arra, hogy az addigi évi hat szám helyett havi folyóirattá lehetünk. Dehát, ahogy mondom, 56 után minden megszűnt. A Dunántúl annyival élt tovább, mint a többi hasonló lap, hogy a mi utolsó számunk később jelent meg. Ha jól emlékszem, már 57 januárjában… Mindenesetre ami meglepő volt, és ami leginkább ingerelhette azokat, akik beleszólhattak, az az volt, hogy az addigi számok más-más színű címlapnyomással jelentek meg. Ez viszont feketével. Illetve az a néhány négyzetcentiméteres rész, ami a többi számon színes, itt fekete volt. Ami nyilvánvalóan jól látszott szándékosnak, mert az is volt.
CSI: – A tizenkilencedik-huszadik szám éppen októberi. A borítón szerepel egy feltűnő szöveg is, ami ugyancsak rendhagyónak tekinthető. Így szól: „A címlapra szánt rajz az október 23-a utáni, budapesti harcokban megsemmisült. Különben a folyóirat lapzártája október 10-én volt és most változatlan tartalommal jelenik meg.” 57 januárjában ez tényleg új hangsúlyokat kaphatott…
CSGY: – Az utolsó számnak, a húszasnak valóban októberben kellett volna kijönnie, de mikor én megjöttem Németországból, 56 novemberének végén, akkor ez a szám még nem jelent meg, csak később, már 57 elején. A lényeg az, hogy fekete címlappal és ezzel a két mondattal. A látszat határozottan az volt, hogy ez egy gyászszám. Tartalma is ennek felelt meg. Az első közlemény Jékely Zoltán egy verse, Petőfi utolsó dala címmel, ami ugyan nem erre az alkalomra született, hanem egy 1848-49-es gyászvers volt, de hát nagyon jól illett ide. És a többi közlemény is valami módon mind ezt a levegőt árasztotta.”
A szerkesztőségi írásban szerepel az is, hogy Csorba „bábjátékok írását tervezi”. A költő szavát tartó ember volt, írt tehát két bábjátékot is. Az egyik, A kopasz farkas éppen abban a Dunántúl számban jelent meg (p. 84-86.), amelyikben a „Híradás…”. A közismert mesemotívum feldolgozása több szempontból is megoldotta Csorba problémáját: adott írást a Dunántúlba, tehát nem tarthatták „szabotőrnek”, olyan írást adhatott, amelyikben nem kellett „politikailag korrekt”-nek lennie, ráadásul nem a komor, sokszor pesszimistának nevezett csorbai hang jelent meg benne, hanem „pozitív” végkifejlete volt. Mondhatni: olyan volt, mint a mesebeli leány: vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. Hát ilyen „trükkökkel” kellett azt az időt valahogyan „túlélni” a tiszességes művészeknek. Persze ez egyáltalán nem pótolta-vigasztalta őket azért, hogy nem írhattak szívük szerint, vagy a szívük szerint való írások az asztalfiókban maradtak…
A Híradás…ban olvasható a következő mondat: „Szántó Tibor egy iparosodó, épülő dunántúli bányászvárosról ír regényt »Szénre épült város« címmel” Ez a munka az, ami végül Csorba kritikája miatt (is) nem készült el. Mondhatjuk tehát, hogy Csorba megrövidítette a a magyar irodalomtörténetet egy kötettel. De mondhatjuk azt is, megakadályozta egy sematikus, rossz mű megszületését. Értékelje ki-ki saját szájíze szerint a dolgot. Én mindenestre Csorbának hiszek…
A Híradás…-ban találhatunk több szerzőt a „házi sematikusok” közül is. Szép névsor. Most már az Internet is biztosan megőrzi nevüket. Jó ez, vagy rossz? Döntse el ezt is az olvasó…
