Amor sanctus

             AMOR SANCTUS

                          I

Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt-
vágyú férfi a gyönge lányra, ki
magánya sima csöndjében puha
álmokat dajkált a gyönyörű
szerelemről.
Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid
húsomba vájni érezem;
oszlop és rúd a lábod és karod,
lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon;
nincs mentség ellened,
szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben,
a rémület ferde mosolyával a számon
elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint!

                             II

             Ruhád s ruhám lehull,
             összeér a bőrünk, −
             a kásás homályú
             éjszakát heves
             jajok hasogatják,
             mint kardok a tengert.

                             III

Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg?
Nem a mámor könnyű szédületét adod,
adod a tárt szem éles nézéseit,
melyektől forma, vonal összeomlik,
s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll.

                    IV

Miért szeretsz, ha így szeretsz?
Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz
hozzámnőtt dolgaim közül.
Ó, háborúságot szitó,
féltékenyebb a földi szeretőknél,
meztelenül kellek neked,
a ruhám is te akarsz lenni,
te akarsz lenni minden dolgom;
− ha ruhám vagy, nem melegítesz,
ha dolgaim, ellenem lázadsz.
Miért szeretsz, ha így szeretsz?

                    V

Tudom, reggel fáradtan ébredek majd,
porcikáim sajgása izmos
öleléseidről beszél.
De lassabban dobogó szivemet
mint a láz-kiütés,
forró hála nyomai lepik be.

 (Összegyűjtött versek. Bp. : Magvető, 1978. A költő megjelölése szerint 1947-1958 között keletkezett vers. Önálló kötetben nem jelent meg, az Összegyűjtött versekben a költő a Szó ünnepe c. kötet versei közé sorolta.)

Vissza a Tartalomhoz