Ocsúdó évek. Önéletrajzi költemény. LIII-LXI

            OCSÚDÓ ÉVEK

                     LIII

A temető. Ott lépett életembe
a lány, a nő, a másik fél, fele
a fél-embernyi férfinak. Remegve
s gyámoltalan kúszálódtam bele.
Félelemtől és örömtől remegtem,
éreztem: jó, s tudtam, hogy nem szabad;
tudtam: tilos tájakra tévelyedtem,
de már az értelem s az indulat
saját célú saját útjára tért,
s keveset tett egyik a másikért.

                     LIV

Idősebb volt a lány nálam, talán
tízesztendős lehetett, én alig hét.
Marcsának hívták. Még ma is talány,
hogyan történt: sarjú vágyai vitték,
− maga se tudta − vagy tanulta mástól.
Bölcs volt előttem, titkok jártasa,
a szomjas összevissza kapkodásból,
melyet az élet bomló ritmusa
támasztott bennem, egyenesbe mentett,
és − gyermeket − majd felnőtté teremtett.

                     LV

Hárman legyeskedtünk a lány körül:
én s két pajtásom, két testvér; velem
egykorú volt a kisebb. Remekül
tartott a lány bolygó kegyeivel:
mindhármunknak jutott kellő-elég.
De a javát pajtásom bátyja kapta,
érte, ha mentség nem volt rá egyéb,
a két ifjabbat szó nélkül becsapta.
Becsapott minket kettőnket nyugodtan,
mégis szerettük őt, vagy − annál jobban.

                          LVI

Egyszer a temetői dzsungel-mélyen,
fészkünknél ültünk négyen. Marcsa sorba
bújt el velünk a félhomályló, szépen-
vájt, fű- s fonnyadt levélszagú bokorba,
mikor − csaknem lehelletünk szegett meg −
egy rendőr lépett mellénk valahonnan,
s megállt fölöttünk zordan. Szétijedtek
azok is ott belül, s másztak ki nyomban.
Torkunkban vert szívünk: vártuk, mi lesz.
Azt gondoltuk: a világ vége ez.

                          LVII

De nem esett baj. „Mit bujkáltok itt?”
− mordult reánk a rendőr gyanakodva.
Marcsa felelt: „Füvet szedünk.” S alig
kimondta, tépte máris két marokra.
Mi meg utána épp oly lendülettel
s fülig zavarban, föl se mertünk nézni.
S Marcsa folytatta: „Ki szalad helyettem
zsákért haza? Otthon feledtem.” És mi
ugrottunk kész örömmel, versenyezve,
s futottunk, szinte már eszünket vesztve.

                          LVIII

Tőlünk, a kamrából lestük szorongva
Marcsát. Meg is jelent igen hamar.
Körülfogtuk, s faggattuk: mondja, mondja,
mi történt? nem volt-e valami baj?
fölírta-e nevünket? − Marcsa félre-
mosolygott, s kezdte lassan: megkivánta
a rendőr, s letérdelt melléje, kérte,
mutassa magát. De hogy sírni látta,
hozzá se nyúlt, megszeppent, és odébbállt,
ő meg − szólt büszkén − szépen hazasétált.

                          LIX

Ó Marcsa, szőke-copfos, drága gyermek,
hol, merre jár? − Míg nem vetődtem el
egy másik városrészbe, életemnek
hű társa volt ő, s máig jött velem.
Nem csábítóra, okos tanítóra
gondolok, hogyha rája gondolok:
zsengécske fővel tudtam férfi-módra
nézni a nőt. E botcsinált titok
már akkor megmutatta a Nagy Örvényt,
és kihirdette véremben a Törvényt.

                        LX

A temető… Emléknek is bozótos
emlék-bozót, szét nem bogozható.
Mit szövevényéből a szó előhoz,
csökkenthető vagy sokszorozható.
S mi a fontos, ki tud rá jó szabályt?
Egy-egy göcsört vagy egy-egy lenge szál?
Mi keresetlen kínálja magát,
vagy mire fátylat bontott a homály?
A lélek rengései-e vagy a
temetői ibolyák illata?

                      LXI

Az-e a fontos, hogy a gyermek ott
tanulta meg az élet némelyik
igazi leckéjét, nevelte sok
szép álmát, ízlelgette mérgeik:
bízott, csalódott, gyűlölt, szeretett,
szolgált, parancsolt, fásult el, hevült,
játszott előre felnőtt szerepet,
− (így néha felnőttként se sikerült),
hogy nagy iskola volt a temető:
emberré lenni készített elő?

Vissza a Tartalomhoz