Körtefa

                                                                            Csernus Mariann előadásában 

                                           KÖRTEFA

    A piros, a legnagyobb dolgok színe bújik elő a körtefa hullni-
készülő levelein.
    A szörnyű kopárság előtt a fa látványos emléket támaszt magáról.
    A tétlenség és kiszolgáltatottság rém-hetei előtt hajlandó pávás-
kodni is.
    Bezzeg a nagy munkaidőben: a virágzás, kötés, termésnevelés
idejében eszébe se jut ilyesmi. Zöld uniformisban gürcöl, mint a
többiek. Ki sejtené, hogy mire képes?
    Néhány elkésett gyümölcs árválkodik még a levélhíjas lomb
között s néhány a fa alatt.
    Gyönyörű forma a körte-forma. Ahogy a szárnál vékonyhenger-
deden elindul, aztán finoman szélesedve gömbalakba megy át!
Ülő nő háta, dereka, csípője; görög és mindenféle kancsók mintája.
S a világító testeké is.
    A törzs tömörsége! Fametszet-dúcokként a körtefát szeretik
a grafikusok. A kéreg repedései! Házikenyér gyürkéje ilyen.
    Ágai, gallyai, mintha szeszélytől, ijedtségtől vagy váratlan gondo-
lattól: egyszercsak hirtelen elfordulnak. Nem ívesen, simán, hanem
szögletesen, görcsösen. Embermódra.
    A gallyak itt-ott megvastagszanak, mint terhes nő dereka. A jövő
évi termés helyei ezek, a fa méhei.
    Íme, egy télikörte-fajta. Október táján még kemény, barátságta-
lan, legföljebb enyhén cukrosvíz-ízű. A polcokon aztán, a végleges
társas magányban érni kezd. Kívülről semmit se kap többé, de ami
benne van, az minden molekulájában érvényessé válik, s mozgósít
szivárvány-ízeket, száz-ráncú zamatokat, kényes aromákat.
    De a fának erről sejtelme sincs már.