Védelmedben

                     VÉDELMEDBEN

Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek −
    de én ember vagyok:
sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:
    kékség és csillagok
szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,
    aki virágtalan elszáradott.

Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:
    viszed fél terhemet;
ernyő és fészek a kezed: szelíden
    elsüllyeszt és befed −
szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben
    lendítsz a zeg-zugos világ felett.

Melletted a valóság, a lankadatlan hála
    s a boldog szerelem,
mellette sérült hiúság varázsa,
    s mi százannyit terem:
alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,
    s rajta adakozó, szines szemem.

Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:
    a gonosz én vagyok,
helyesen korholsz, mikor engem korholsz,
    hiszen én lázadok,
meleg bilincseidből futok − a gondozó sors
    hiába szólogat, hiába fog.

Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!
    pehelynek lássalak,
ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,
    ahogyan játszanak,
terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,
    bontsd le fejem fölül a házamat.

Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,
    ne múltam zendülő
fejetlensége ágáljon, sikoltson
    bolond számból elő −
üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,
    a teljesült remény, e szent erő.

Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978. – p. 119.)
Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 28-29.)

                                                                                                          Vissza a Tartalomhoz