VÉDELMEDBEN
Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek −
de én ember vagyok:
sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:
kékség és csillagok
szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,
aki virágtalan elszáradott.
Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:
viszed fél terhemet;
ernyő és fészek a kezed: szelíden
elsüllyeszt és befed −
szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben
lendítsz a zeg-zugos világ felett.
Melletted a valóság, a lankadatlan hála
s a boldog szerelem,
mellette sérült hiúság varázsa,
s mi százannyit terem:
alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,
s rajta adakozó, szines szemem.
Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:
a gonosz én vagyok,
helyesen korholsz, mikor engem korholsz,
hiszen én lázadok,
meleg bilincseidből futok − a gondozó sors
hiába szólogat, hiába fog.
Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!
pehelynek lássalak,
ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,
ahogyan játszanak,
terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,
bontsd le fejem fölül a házamat.
Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,
ne múltam zendülő
fejetlensége ágáljon, sikoltson
bolond számból elő −
üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,
a teljesült remény, e szent erő.
Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978. – p. 119.)
Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 28-29.)
