Két epitáfium. Lovász Pál

KÉT EPITÁFIUM

                    Lovász Pál

Halkszavú, jaj, hát hogy is eshetett ez
hogy tudott ily vak, darabos beszédű,
bugris ordító (a halál) kezébe
                  adni a végzet?

Persze, hogy nincs ellene fegyvered, nincs
semmi mentséged, bizonyára föl se
mérted őt és képtelen árulását
                  életed ellen.

Itt ha bántottak, sorakozhatott az
asszony, a gyermek s a baráti népség:
ott magadra vagy, a saját erődre
                  hagyva, erőtlen.

Tán a vers, az még, ha akármi csöndes,
tán a vers, oltalmad e földön is már,
tán a vers, melynek szövetét a sír se
                  kezdheti majd ki.

Tán a vers… Vagy hát ez is öncsalás csak?
Semmi nem véd. Ó, de hogy is lehetne?
Kása-hús: megdúlva a rend tebenned,
           s visszafelé nincs.

Angyal Endre

Angyal Bandi, vagyishát Endre ez urna lakója.
   Porrá vált (porból lett), befejezve tehát.
Senkije sincs, már régen nincs , nem lenne-e jobb, ha
   elszórnák hamvát és a szelekbe pedig.
Volna családja utólag: fű, sár, lomb, kutya lába,
   nap, lánykéz, melyben réti virág mosolyog,
s réti virágban meg valahogy benn rejlene ő is,
   érezné egyszer női kezek melegét.
Börtön, jégkuckó ez az urna, aligha nyugodhat:
   Angyal Bandi, szegény, árva maradt s didereg.

 

(Csorba Győző: A világ küszöbei. p. 77-78.)