„Egy-két évvel későbbről pedig arra emlékszem, hogy Illyés egy­szer a Parasztpárt képviseletében Kodállyal idejött egy választási gyű­lésre. Kodály akkor nem beszélt, szótlanul ült az asztalnál, csak Illyés Gyula tartott beszédet. Ott történt az az eset, ami bennem szintén mély nyomot hagyott. Akkoriban folyt a második trianoni tárgyalás. Vala­melyik pártember azt mondta, mindegy, hol húzzák meg a határt, hi­szen a határok úgyis spiritualizálódni fognak. Ebbe Illyés meglehetősen dühösen beleszólt, hogy akkor spiritualizálódjanak inkább Nagy­váradon túl, és ne Nagyváradon innen. Az a legény, aki ezt mondta, ezt a spiritualizálódást, szegény, megtévedt volt. Papi gimnáziumba járt, ott is érettségizett. Engem is próbált beszervezni a pártba, mond­ván, hogy ha mi bemegyünk, mi irányítjuk majd, hogy merre menjen a párt. Mondtam neki az ilyenkor szokásos példabeszédemet. „Ha te felszállsz egy óceánjáróra, ami Amerikába indul, és elmész az elejére, utána pedig kedved támad visszafele menni, akkor hiába fordulsz a tatja felé, mert az óceánjáró téged arra visz, amerre ő akar”.

CSI: Mi történt a háború után a Sorsunkkal?

CSGY: – A Sorsunk a legelső időben egy darabig szünetelt. Én, mivel nálam volt még jónéhány kézirat, olyanok, amelyek a háború miatt már nem jelenhettek meg ott, elhatároztam, hogy kezdek valamit velük. Még azt is hozzá kell tennem, hogy élt itt egy egyetemi tanár, Entz Béla anatómus. Nagy művészetbarát volt, igen-igen szimpatikus ember. Neki valahonnan maradt néhány mázsa papírja. Olyan papír, amit nyomtatásra lehetett használni. Mi elkértük tőle, és akkor indítottunk néhány barátommal, akik akkor Pécsett voltak – András Endrével, Csányi Lászlóval, Kopányi Gyurkával – egy folyóiratot. Az volt a címe, hogy Ív. Ebbe a folyóiratba a meglévő kéziratokból beletettem sok mindent. Még azt a csúnyaságot is elkövettem, hogy Morvay Gyula egyik novelláját megzanzásítottam. Morvay Gyula most is itt él Pécsett. Én kezdetben szerettem is az írásait, van neki néhány megjelent könyve. Kicsit megszállott volt. Egyszer például kéziratot küldött valamelyik kiadónak; a kiadó kifogásolta, hogy a „pecsenye” szót használja, ami állítólag szláv eredetű szó. Azzal küldték vissza neki a kéziratát, hogy egy magyar szövegben ilyen szavak nem szerepelhetnek. Mikor visszakapta, begurult ezen, eltépte és eldobta végleg azzal, hogy neki senki ne magyarázzon… Ezt ő maga mondta el nekem. Egyébként Csallóközbe való volt, és nagyon szépen beszélt magyarul. Hát neki volt itt egy kézirata. Gyalázatos dolog volt, tudom, de Morvay Gyula nem szólt ellene: én zanzásítottam az elbeszélését, mert nem volt elég helyünk, neki pedig voltak olyan szövegrészei, amiket ha az ember kihagyott, akkor sem sérült a mű lényegesen, hogy finoman mondjam. Le kellett kicsit rövidíteni, mert az egész folyóirat egy vékony füzetke volt. Így viszont maradt hely mások írásaira. Az első számban benne volt Weöres Sándor Liba pékje és Kulcsok című sorozata, Martyn Ferencnek egy, a görög filozófiai párbeszédekre emlékeztető beszélgetése a művészetről. Ő ugyan nem szeretett írni, de hogyha írt, akkor igen szépen írt. Szerepelt az Ívben Szabó Dezső és Várkonyi Nándor, aztán versek az ifjabbaktól. Nekem is volt benne versem. Illyés Gyulának az a kis kötete, amit nem is nagyon ismertek akkoriban az emberek, az Egy év 1945-ben jelent meg. Abból egy példányt nekem személyesen Illyés adott. Nem írt bele ugyan dedikációt. Ahogy mondtam, Kanyaréknál lakott, hozzánk nagyon közel. Együtt mentünk haza, és mikor elváltunk, kezembe nyomta ezt a kis kötetet. Erről Bárdosi Németh János írt kritikát az Ívben.

CSI: – Csányi László, aki meg azóta főképp értekező prózát ír, itt verssel szerepel.

CSGY: – Igen, itt minden megfordult egy kicsit.

CSI: – Ahogy így végignézünk a szerzők névsorán, szembetűnő, hogy mindenki pécsi, vagy innen a környékről való. Egy név ugrik ki, bár Pécshez ő is (legalább az életrajz szintjén) szorosan kötődik: Kodály Zoltáné.

CSGY: – Igen, volt benne egy nagyon fontos írás is, Kodály Zoltán cikke a zenei nevelésről. A háború után néhány hónapig Kodály Zoltán is itt élt Pécsett, méghozzá fönt a Magaslati úton, egy Kabdebó nevű orvostábornoknak a villájában (ugyanaz a név, mint Lóránté, de nincs köze hozzá). Egy alkalommal a módszeréről tartott itt a városban egy előadást, aminek elkértem a kéziratát. Ezt közöltem az Ívben, ami olyan nevezetessé tette a lapot, hogy Demény János zenetörténész egyszer, évtizedekkel később emiatt a cikk miatt keresett meg engem, mert csak nálam talált egy példányt a folyóiratból, és a munkájához Kodály cikkére szüksége volt.

CSI: – Kodályt a háború előtt ismerted?

CSGY: – Nem, vele először 1945-ben találkoztam, amikor idejött Pécsre valamilyen választási gyűlésre, és a polgármester külön is fogadta. Akkoriban a nejem a polgármester egyik titkárnője volt, én meg Boros István főispánnak voltam a titkára. Egyszer csak jött át a nejem kétségbeesve, mert a két hivatal szomszédságban volt, hogy hív a polgármester, azonnal menjek át. Kiderült, hogy egyszerűen annyi történt, hogy a polgármester egy nagyon szimpatikus, de hát eléggé tájékozatlan ember volt a művészetekben, és nem tudtak mit kezdeni egymással. Kodály nem volt bőbeszédű ember, és csak nézték egymást. Ültek egymással szemben hallgatagon. Nekem a nejem már megsúgta, mi a baj. Mikor bementem, azonnal elkezdtem beszélni valamiről, nem is tudom már, miről. Én törtem meg a hallgatásukat. Ez volt az első személyes találkozásom vele. Úgyhogy az ő cikke teszi az Ívet nevezetessé, meg az, hogy Weöres Sándor, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor és Szabó Dezső szerepelnek benne. A „folyóirat” szó persze túlzás, mert annak ellenére, hogy úgy hirdettük, évente megjelenik négyszer, mindjárt az első szám után meg is szűnt. A papír elfogyott, és nem is tudtunk újabbat szerezni. A másik oka a megszűnésnek az volt, hogy akkor már újra lábadozni kezdett a Sorsunk. Az Ívet abban a reményben indítottuk meg, hogy aztán lehet folytatni majd. De jött az infláció, az mindent elsodort, ezt is. Milliárd forintokban számoltunk. Éppen a múltkor találtam meg azt a könyvtári takarékbetétkönyvet, amire ráírták mindig, hogy naponként mennyit emelkedik a betét összege. Ugyanis mindennap jelentősen emelkedett a bentlévő pénz, de az értéke egyre kisebb lett. Hiába tettük be a takarékba, ha kaptunk pénzt könyvtári célra, a végén az egész odaveszett. Az Ívnek a második száma már nem tudott megjelenni, mert elsodorta az infláció. Így egyetlen száma van, ma már ritkaság, és én büszke is vagyok rá, A nevét egyébként én adtam. Azért lett ez a neve, mert kis terjedelemben jelent meg. Úgy fogtam fel, hogy ez szinte alig egy ívnyi anyag. A valóságban harminckét oldal lett az egész, ami két ív.

CSI: – Akkor az évszám szerint sem, és amit elmondtál, amiatt sem igaz az a legenda, hogy azért lett Ív a neve, mert hogy a Mészöly Miklós Vadvizek című novelláskötete után megmaradt papírra készült volna.

CSGY: – Nem, nem, ez nem igaz, ez az Entz Béla papírja volt.”

   (Csorba Győző: A város oldalában. Beszélgetések : A kérdező Csuhai István. – Pécs : Jelenkor K., 1991. – p. 95-97.)