A mohácsi emlékparkban 

Eljött János, József, András vitéz,
közelről, távolról, még távolabbról,
idejött János, József és András vitéz,
otthon maradt Zsuzsanna, Magda, Mária,
kis János, kis József, kis András,
kicsi Zsuzsanna, Magda, Mária. – 

S hova lett János, József és András vitéz?
Gödrökben, dombok öblében, dombok alatt.
Fejük mellett idegen lábak és karok,
koponyájuk mellett idegen bordák, csigolyák,
külön életekből egyetlen nagy halál. 

Ó hogy nem robbant szét a föld,
mikor egyszerre annyi életet befalt,
annyi vágyat, reményt, álmot, akaratot,
annyi világot néhány köbméter gödör,
nem robbant szét, inkább termett bőségesen
ötödfélszáz évnél is régebb óta már,
életté lettek a volt életek.
                                          Szelíd
táj kikészített arca, illendő, kegyes
kellékek: díszkapu, csorgókút, művien
dülöngélő mű-kopjafák, mindenféle
mű haranglábon tört szélű igaz harang,
odább növendék fák.
                                     Tűző, szilaj
június-közepi, déltáji nap,
kábul a fej, a mell nehéz lesz és a láb.
Eljött János, József, András vitéz
és János, József, András nem vitéz,
és csak halálhírük ment vissza, ők soha.
Kit ölelt meg Zsuzsanna, Magda, Mária,
és kit a többi asszony, kit csókolt kicsi
Zsuzsanna, Magda, MáriaŰ
és kicsi János, József, András?
                                                     Túl szelíd
táj túl szelíddé rendezett arccal,
jobb lett volna csak úgy nyersen kibontani,
s úgy hagyni födetlen a tömegsírokat,
ne csak fátylas borongás lepje meg
a tisztelgő utódot, kapjon iszonyú
oktatást is, hogy mire kell vigyáznia.