Anti-Orpheusz

            Anti-Orpheusz 

A Felvilágból le az Alvilágba
vezeti Eurüdikét,
vagyishát inkább szeretné vezetni.
Ő maga nem önként indult oda:
az istenek parancsa volt,
s lám egyre mélyebb útgyűrűkbe süllyed.
Önzésből hívta Eurüdikét,
hogy ameddig lehet, ihlesse dalra,
s Eurüdiké tétován követte. 

Az istenek ezt a visszás viszonyt
nem éppen lelkesedve,
de némi engedékenységgel engedik.
Eszerint Orpheusz
többször is visszanézhet,
(hogy hányszor, azt csak
az istenek tudják maguk).
Ám hogy Eurüdiké
mikor szakad le, tűnik el,
Orpheusz nem sejtheti. 

Megy hát a dalnok, megy az Alvilágba,
de körülötte még a Felvilág:
fák, bokrok, a szokott díszlet: a kert,
kép, zene, gondolat,
ház, város, emberek. 

Orpheusz nem lát semmit, és nem is hall
Eurüdiké költözött szemébe
s fülébe a finom léptek nesze. 

Meg-megszólal a lelke, figyelmezteti:

„Eurüdiké arca még piros,
lábai szökdelők, szeme töretlen,
szájában több a méz, mint az epe,
miért hinnéd, hogy mindvégig követ?”

Orpheusz hallja, és nem hallja meg:
fülében a finom léptek nesze,
elég neki, vissza se néz, nyugodt…

De ha tízszer szólal a lelke, százszor!?
Akkor nyilván kétkedni kezd,
s előbb csak olykor-olykor,
aztán mind többször hátrales,

és Eurüdiké hiába inti,
hogy baj lehet belőle:
a kétkedésből félelem,
majd kétségbeesés lesz,
már háttal megy előre,
s tartaná Eurüdikét erővel,
de látva-látja: 

Eurüdiké arca még piros,
lábai szökdelők, szeme töretlen,
szájában több a méz, mint az epe.

Aztán magára néz: 

látja, hogy arcán megsűrült a ránc,
látja, hogy szárad combjáról a hús,
érzi, hogy nyelve helyén epe nő
és megérti, hogy nincs tovább.  

Nem várja hát meg,
hogy Eurüdiké magamagától
vagy az istenek parancsa szerint
álljon meg, s térjen vissza, hagyja ott, 

ő, Orpheusz bocsátja el,
ő fogja bizton elbocsátani,
s megy nélküle tovább az Alvilágba.