A férfi magánbeszéde

         A férfi magánbeszéde

Hozzád szólok. Nem vagy itt. Mindegy.
Ez a szék is lehetnél.
Ma nem jött föl a hold mint két hete.
(Úgy bántott kozmikus kiváncsisága.)
Ma csak a sötétség kiváncsi rám,
a fél földet borító. 

Lám, próbálom elhelyezni magunkat
a holnapba, holnaputánba, azutánba
együtt magunkat. Nem sikerül.
Ugrálni kezd a kép, szét-, elmosódik.
Majd lesz valahogy − mondtad − vége lesz,
– vígasztaltál, míg fogvacogva
kérdeztem, hogy mi lesz velünk.

De élni addig is kell, és nem lehet folyton aludni,
álmokkal gondolkodni.
De találkoznunk addig is kell, elviselnünk egymás szavát,
felelnünk egymásnak, a hang remegését takarva,
és közben egy-egy lépést tenni elfelé,
órákat venni előző-magunkból,
ki a másiknak senki volt még.

Mi béklyók? Gyávaság, okosság?
Inkább kímélet. Iszonyú nagy az én temetőm.
Itt egy-egy új sír meg se kottyan.
Hanem nálad még csak termő a föld,
legfeljebb néhány szár fonnyadt le csak.