Piusos évek

In: A város oldalában. A kérdező Csuhai István a kötet szerkesztője, Csorba beszélgetőtársa.

CSGY: – […] tulajdonképpen végig az is­kolai tanulmányaim során a jók, a legjobbak közé tartoztam. Éppen most, az egyik nap találta meg és szedte elő az elemi iskolai értesítő­met az egyik unokám. Elvégeztem az elemi iskolát, a középiskolát és az egyetemet, és az összes tanulási időm alatt mindössze öt kettesem, vagyis „jó”-m volt. Az első elemiben, azt hiszem, három: írásból, rajz­ból és énekből, a második elemiben kettő. De többet soha nem volt jóm, csupa-csupa jeles van a bizonyítványaimban, még a Pius gimná­ziumban is, ahol pedig jezsuiták tanítottak, és én mint református eléggé kilógtam diáktársaim közül. […]

CSGY: – Úgy iratkoztam be oda, a Pius gimnáziumba, a jezsuiták­hoz, hogy – noha református vagyok – akik ott laktak a környéken, egykorú barátaim, mind oda mentek. Az volt a legközelebb. Tudod, melyik épület az?

CSI: – A mostani egyetem, illetve főiskola épülete.

CSGY: – Igen. Például a tornaterem ugyanaz, ami akkor volt. A temploma is megmaradt. Sok minden ugyanúgy maradt benne. Oda jártam hát, reformátusként. A tanulás nekem jól ment. A gimnázium első osztályában én B osztályba jártam, félévkor csak én lettem egyedül tiszta jeles. És év végén is. Nem éreztettek velem ilyen tekintetben hátrányos megkülönböztetést. […]

Oda akarok visszakanyarodni, hogy a gimnáziumban viszont az rosszul esett nekem, hogy az ottani gyakorlat szerint aki egy tárgyból jó volt, kimagaslott, az kapott egy úgynevezett ezüstérmet. Nagy ünnep­ség volt az évzárón, sorra vettek mindenkit az alsóbb osztályosoktól fel­felé, és elsorolták, hogy például az első „A” osztályból minden tárgyból jeles eredménnyel végzett ez és ez, ezért kap egy aranyérmet. Az illető kiment, a zenekar, a gimnázium fúvós zenekara tust fújt, ez átvette, tap­soltak. Mikor másodikba jártunk, akkor én németből toronymagasan álltam a többiek felett. Gondoltam, biztosan adnak nekem ezüstérmet, mert már első osztályban is a legjobb voltam. Nem adtak semmit. Én akkor roppantul elkeseredtem, mert azt vártam, hogy mondják a nevemet. Volt egy civil tanárom… Várj csak, te ugye nem voltál régen ismerős itt Pécsen, de a Magyarlaki nevet talán hallottad?

CSI: – Hallottam a nevet, igen, de nem ismertem közelebbről.      

CSGY: – Sváb származású civil tanár, akkor még Madenszieder volt a neve, később magyarosított Magyarlakira. Ő volt az én osztály-főnököm nyolc éven át, latinra és németre ő tanított. Kiugrott pap volt, megnősült, gyerekei születtek, azt hiszem, hogy négy vagy öt gyereke volt. De egész életében minta-ember volt, én nagyon-nagyon szeret­tem, becsültem, tiszteltem. És még most is nagy szeretettel emlékezem rá. Egy külsőre jelentéktelen, kicsike ember volt, mintha ferdén rakta volna a lábát is. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem kaptam német nyelvből ezüstérmet. Azt mondta, azért nem, mert egy református mellére nem lehet olyan érmet tűzni, amin a pápa domborműves arc­képe van. Én ezt tudomásul vettem, attól kezdve már nem számítot­tam ilyenre soha.

Az is ide tartozik, hogy később kiírtak egy fordítás-pályázatot. Húsz sor volt a feladat az Aeneisből; akkor meg az történt, hogy nem adták ki a díjakat, mondván, hogy csak én pályáztam egyedül. Szóval ilyen kisebb szurkálások azért voltak. Ennek a vége az lett, hogy az osztály fele, vagy még talán a nagyobb része is velem kezdett szimpa­tizálni, mert én minden osztálytársamnak segítettem. Dolgozatot ír­tam nekik, és minden ilyesmit megcsináltam barátságból. Úgyhogy a szakadás eredményeként elmaradt az érettségi bankettünk is. Az én barátaim nem akartak egy asztal mellé ülni azokkal, akikről azt hitték, hogy velem így bántak. Bár mondom, én az iskolában, az órákon nem éreztem különösebben, hogy hátrányban lennék.

Az éremtől és a fordítás-pályázattól eltekintve soha rosszindulatú kivételt nem tettek velem. De egy s más dologban mégis hátrányt szenvedtem. Noha, mondom, tiszta jeles voltam, nem kaptam például soha egy fillér tandíjkedvezményt sem. Ki kellett fizetnem kegyetlenül, negyedévenként tíz pengőt.

CSI: – Mit jelentett az, hogy tandíj? Milyen mértékű összeg volt? Azért is kérdezem, mert ez most alighanem újra divatba fog jönni…

CSGY: – Nézd, a Piusban egy negyedévre kellett fizetni tíz pengőt,

vagyis negyven pengőt egy évre. Aki jó tanuló volt, attól függően, hogy milyen fokán állt a jó tanulásnak, fél vagy egész tandíjkedvez­ményt kapott. Én nem kaptam, mondom, mert református vagyok. Azzal utasítottak el, hogy az iskolát a katolikus egyház tartja fenn, ezért én nem számíthatok a kedvezményre. Így aztán előfordult, hogy nem volt elegendő pénzem. Akkoriban a hivatalsegéd értesítőkönyv­vel járta körbe az osztályokat, és ami az értesítőkönyvben volt, azt a tanárnak föl kellett olvasnia hangosan, hogy mindenki tudomást sze­rezzen róla. Egy alkalommal sehogyan sem tudtuk előszedni a tíz pen­gőt. A tandíjra vonatkozó értesítés mindig azzal fejeződött be, hogy aki a negyedév első hónapjának tizenötödikéjéig nem, fizeti be a tandí­jat, az nem járhat tovább. Én egyszer így jártam, és akkor körülbelül tíz napig valóban nem mentem iskolába. A szomszédunkban lakott egy osztálytársam. Előle el kellett bújnom, esetleg lefeküdnöm az ágy­ba, hogy ne lássa, nem vagyok beteg. Végül az egyik rokonunktól kap­tunk tíz pengőt – erre majd visszatérek még –, és kifizettem tartozáso­mat. Akkor járhattam tovább.

Abban sem volt szerencsém, hogy nem lehettem önképzőköri tag, mert nekem éppen akkorra esett a református istentiszteletem, amikor a katolikusok önképzőkört tartottak, és akkor nekünk, ott kellett len­nünk. Utána még énekóra is volt, de csak a fiúknak. Én akkor össze­vesztem a papommal, hogy miért csak nekünk kell énekórára járnunk, a lányoknak miért nem. A református pap, aki a középiskolában hit­tanra tanított minket, szelíd szavakkal megrótt emiatt. Különben az volt a gyakorlat, hogy a középiskolákból összegyűjtötték a nem katoli­kus vallásúakat, a reformátusokat is, és mi, reformátusok a Széchenyi István gyakorló reálgimnáziumban tanultuk a hittant. Méghozzá úgy, hogy az első-második osztály együtt volt, a harmadik-negyedik szin­tén együtt, és így kétosztályonként mentünk fel a nyolcadikig. Egy Di­zseri Sándor nevű református pap volt az én hittantanárom. Dizserit én nagyon szerettem, mert kevés beszédű, természetes modorú ember volt. Semmiféle református ájtatosság nem volt a prédikációiban sem. Röviden beszélt, velősen és határozottan. Én egészen a haláláig jó vi­szonyban voltam vele. De az én problémáim őt nem érdekelhették, meg nem is érdekelték. Úgyhogy gyakorlatilag nekem az volt a hely­zetem ott a jezsuita gimnáziumban, hogy például hittanóráról kiküld­tek, mert az katolikus hittan volt.

Volt olyan jezsuita, aki különben szeretett engem, és jó viszonyban is voltam vele. De ha az órája közben – történelemtanár volt – a törté­nelem valamelyik olyan szakaszáról esett szó, amiben protestánsok is szerepeltek, úgy nevezte őket: „a büdös protestánsok”. Osztálytársa­im kárörvendően fordultak felém, hogy én nem vagyok-e büdös. Így végeztem a középiskolát, de ez engem nem ingatott meg a hitemben. Inkább vadabb protestáns lettem, mert egyedül voltam. 560 körül volt a diákság létszáma akkor a középiskolában az elsőtől a nyolcadikig. A mi osztályunkban is sokan ültünk. Most mosolyogva hallgatom, hogy egy-egy pedagógus botránkozva beszél arról, hogy harminc növendéke is van. Mi például ötvenkilencen érettségiztünk, és mégis minden­kivel tudott foglalkozni a tanár.

Azt is el kell mondanom, hogy a Piusban szerintem nagyon jó volt az oktatás. A nevelés nem, az már kevésbé volt jó. De a tanítás nagyon magas színvonalon folyt, ott sok mindent lehetett tanulni. Azt tudod, hogy a jezsuita rend egyébként is híres volt arról, hogy náluk nem volt könnyű tanárnak lenni, mert el kellett végezni a teológiát, aztán vala­melyik kart, aztán el kellett menni valamelyik intézetbe bentlakókkal foglalkozó, úgynevezett magiszternek. A nyelvszakosokat elküldték abba az országba, amelyiknek a nyelvére szakosodtak. Mert jezsuita szerzetesek a világon mindenhol léteztek. Nagyon értettek a tárgyuk­hoz – de nevelni nem tudtak. Buta rendszabályokat hoztak például az otthoni viselkedésre. A gyerekek alig várták, hogy már végezzenek. Főleg a bentlakók. Azok közül igen sok nagyon hamar elzüllött, mert meglazult az a kötés, ami nyolc éven át szorította őket. Úgyhogy neve­lési módszereik szerintem nem voltak jók, tanítani viszont igen jól tudtak. Igaz persze, hogy a nevelési módszerekben is volt a tanárok között különbség. Volt például egy nagyon-nagyon kedves tanárom –szintén szeretettel gondolok rá –, egy vékony, hosszú-hosszú csillag­ász-fizikus jezsuita. Tiszta, száraz ember volt, és mindig mosolygott. Úgy fejezte ki különleges figyelmét irántam, hogy amikor bement va­lamiért a fizikai szertárba, engem tett meg vigyázónak. Persze, én nem árultam be senkit, de éreztem, hogy ő ezt csak azért csinálja, hogy en­gem valamivel kárpótoljon, kiemeljen a többiek közül.

A némettanárom, Madenszieder – mi akkor nevettünk rajta, de én nem felejtettem el soha – azt mondta egyszer, mikor a saját szemével lát­ta, hogy az egyik fiú a másiknak odaad egy puskát: „Maga most oda­adott valamit, mi volt az?” A fiú letagadta, azt állította, hogy ő nem adott semmit senkinek. Erre azt mondta a tanár: „Jól van, de azt ne felejtsék el, hogy aki hazudik, az magának hazudik.” Ez mindig eszemben jár. Mert persze nagy brigantik is voltak köztünk az osztályban. Az egyikük, ami­kor kihívták, mintha megnémult volna, az ujjával mutatta, hogy beda­gadt az arca, nem tud beszélni. De mi tisztában voltunk vele, hogy sem­mi baja nincsen, csak nem akar felelni. És azt hiszem, hogy ezzel a taná­runk is tisztában volt, csak nem csinált belőle ügyet.

A görögtanárom szintén jezsuita volt. Ha észrevett valamilyen puskázást, egy nagyot kiáltott, méghozzá annak a nevét, aki puská­zott, aztán egészen vörös lett, és elkezdett járkálni a két padsor között. Egy idő múlva megszólalt, mintha semmi a világon nem történt volna, olyan hangon folytatta az órát. Így tartott fegyelmet. Másodszor már senki nem mert puskázni.

Az ötödik évben az történt, hogy két párhuzamos osztályból lett egy, a két negyediket összeolvasztották egy ötödikké. Emiatt aztán a gyengébbeket el kellett tanácsolni. Azok átmentek a mostani Nagy La­josba, ami akkor cisztercita gimnázium volt. Olyanok, akik nálunk hármasra álltak, azok itt majdnem mind jó tanulók lettek. Ennyire szi­gorú, vagy hát más erősségű volt nálunk a tanítás.

Mindezt azért meséltem el, hogy lásd, a jezsuita környezet nekem nem ártott. Valószínűleg ennek a hatása volt, hogy tulajdonképpen végig az iskolai tanulmányaim során a jók, a legjobbak közé tartoztam. Már negyedik elemista koromban kezdtem verseket írni. A középisko­lában, a Piusban megismertem egy Zászlónk című országos diáklapot. Ez katolikus lap volt. Harmadikos gimnazista koromban volt egy or­szágos pályázata. Azt a történetet tudod, hogy a pécsi püspököt úgy választotta ki Szent István, hogy Szent Imrével, tehát a fiával együtt országjáró körútra ment. Azt hiszem, hogy Veszprémben egy éjszaka felébredt Szent István, kiment a folyosóra, és ott látta a fiát, hogy imádkozik, együtt egy pappal. Akkor azt mondta, hogy ez a pap lesz a pécsi püspök, mert ez nagy hitű ember. Én mindezt megírtam, és be­adtam a pályázatra, mondom, harmadikos voltam, tizenhárom éves, valami harmadik vagy hányadik lettem ezen a pályázaton, de ez az e­gész országra szólt. Ez volt az első irodalmi sikerem.

A versírást tovább folytattam. Amikor hatodikos lettem, volt egy re­formátus diáklap, az volt a címe: A mi utunk. Ez a lap azért érdekes, mert itt kezdte pályáját Devecseri Gábor és Mészöly Dezső. Devecseri egy év­vel fiatalabb volt nálam, mégis ugyanabba az osztályba járt, mint én, mert – mondtam már – a novemberi születésem miatt évvesztes voltam. Rendszeresen írtam, írogattam ide. Egy Fónyad Ernő nevű református pap volt a szerkesztője. Egyszer egy kis csínyt akartam elkövetni. Volt egy leány, akinek Ilse volt a neve, lévén német származású. Én írtam egy verset, ami úgy volt konstruálva, hogy minden strófa három sorból állt. A sorok nagybetűvel kezdődtek, előre kiszámítottam, hogy a versbe, a sorok kezdőbetűjébe beleírom, hogy Ils-iké-nek. Pontosan kijött az ak­rosztichon. És akkor valami ok folytán, lehet, hogy észrevették, vagy pe­dig azért, mert belejavítottak egy-egy sort, vagy egy-egy szót, mint más­kor is, az S betű helyére betettek, ha jól emlékszem, egy E-t. Ezzel dugá­ba dőlt a titkos vallomásom. De a lány azért elhitte, hogy őhozzá írtam, még akkor is, ha valami Ileikének jött ki a betűkből.

Akkor én már komolyan vettem az irodalmat. Amikor nyolcadikos voltam, volt egy kaposvári ember, akinek, úgy emlékszem, Lovag Sándor volt a neve. Írt különféle címekre, akikről tudta, hogy verset írnak. Kért tőlük verset, hogy összeállítson egy versgyűjteményt. Nem kel­lett fizetni érte, csak az volt a kikötése, hogy előfizetőket gyűjtsünk. Én küldtem oda egy verset, ami, ahogy mostanában megnéztem, nem is olyan rossz. A könyv kissé romantikus címe: Százhúros hegedű. Azon kívül pedig a gimnáziumban megjelent egy újság, közösen a kalocsai gimnáziummal, mert Kalocsán és Pécsen voltak akkor jezsuita középiskolák. Elfelejtettem a címét, abba írtam egy verset, ami szintén nem volt nagyon rossz. Ilyesféleképpen indult: „Szemünk a páteren függ, / ahogy lessük szavát / és összeforr a csendben / ötvenkilenc diák”.  Ennyien voltunk mi akkor az osztályban. Ezzel a versemmel már nagy sikert arattam. Persze elkanyarodtam a vers későbbi szakaszain az én szokásos filozófiai vagy halál-témám felé. De ez a vers azzal járt, hogy az osztálytársaim egyre-másra nyúztak, hogy valakiről írjak verset, akit meg akartak tréfálni. Volt például egy osztálytársam, aki végtelenül vékony volt és hosszú nyakú. Róla is írattak velem. Úgy hívtuk, hogy a „walesi herceg”, nem velszinek mondtuk, hanem valesinek. Én azt írtam: „A walesi herceg / csodaszép gyerek, / végtelen nagy csánkján / karvastag erek, / nyaka hosszú, vékony, / s amint a pamut / rajta Ádám-porca / ide-oda fut…”. Nem tudom már, hogy pontosan hogyan is ért véget. Szóval akkor már osztálytársaim is tudták, hogy ilyesmivel is foglalkozom, és kezdtek jobban respektálni.

Gyerekkorom egyik legfájóbb élményét még nem is említettem. Har­madik vagy második gimnáziumba jártam, s egyszer megyek haza, gya­nútlanul, – egy olyan házban laktunk akkor a Szigeti országúton, ahol egy zárt kapualj volt, és innét nyílt a bejárat –, hát látom ám, hogy a kü­lönféle bútoraink kint vannak a folyosón. Bementem ijedten, kérdeztem anyámtól, hogy mi ez, költözködünk? Ő csak sírt, ült egy sámlin, azon szeretett ülni, mindig alacsonyan, állát egyik tenyerére támasztotta, és potyogott a szeméből a könny. Kiderült, hogy elárvereztek minket. Akkor egyszerűen jobbára csirkefogók voltak az árverezők, adóhivatalno­kok, ügyvédek. Összejátszottak, és nem hirdették ki az árveréseket tisz­tességesen, hanem valamilyen kis faliújságra vagy mire kiírták, aztán előre megállapodtak a leendő vevővel. Nem túlzás egy csöppet sem: egy nagyobb álló ruhásszekrényt egy pengőért árvereztek el. Az az adó-hivatalnok vagy ügyvéd, aki árverezett, mindig csak egyetlen embert hívott magával, és hiába volt a kikiáltási ár igen alacsony, nem ígért rá senki. Először ennyi, másodszor ennyi, harmadszor ennyi. Vigye! Így valami 25 pengő tartozásért elárvereztek minket, csak azt hagyták meg, ami feltétlenül kellett a család életéhez. Tehát hagytak ugyan egy szekrényt, de éjjeliszekrényt már nem hagytak. Elvitték egy nyomorúságos préselt csillárunkat, bronz színűre volt festve, de semmit se ért az egész. Ócska dolog, mégis elvitték. Az volt a szerencsénk, hogy ez november táján történt, és nem tudom, milyen úton-módon, de megtudta ezt a MÁV, aminek működött egy jótékonysági szervezete. Engem elhívott egy nyugdí­jas vasutas, a szervezet egyik vezetője, és megmondta, hogy mit kell csinálnom a karácsonyi ünnepségükön. Úgy emlékszem, hogy szavalnom kellett. Mindenesetre kaptunk ezért valami hatvan pengőt segélyként. Tulajdonképpen a sötétségből a mennybe mentem, mert a pénzből tudtunk karácsonyfát venni, kaptam egy sakk-készletet, olyat, amelyiknek viaszosvászon volt a táblája, össze lehetett tekerni, és mellette egy kis doboz volt a babák számára. Aki csak belépett hozzánk, azt én mind sakkpartira köteleztem. Jöttek ügynökök, nekik is le kellett ülniük és sakkozniuk velem. Aztán persze később el kellett ismernem, hogy egyáltalán nem tudok sakkozni. Volt egy barátom, aki a Nagy Lajosba járt, velem párhuzamos osztályba. S mert ő is református volt, és a reformátusok kö­zösen jártak hittanra az egész városból, meghallotta, hogy nekem van sakk-készletem, és tudok is sakkozni. Azt mondta nekem: „Szeretnék veled játszani egy partit, gyere.” A posta mögött volt egy kis park, most már a posta elfoglalta. „Mutasd meg, hogy melyik kockán akarod bekap­ni a mattot”, szólt, amikor leültünk. „Annyira azért ne vágj föl”, feleltem, de azért ráböktem az egyik kockára. Bizony, azon a kockán kaptam a mattot. Azóta nem mondom, hogy tudok sakkozni.

A lényeg az, hogy a karácsony akkor briósi öröm volt számomra. Legidősebb nővérem, aki falun élt, és disznót is öltek karácsony előtt, küldött valamilyen disznóságot, gyümölcsöt egy kerek kosárban s egyebeket. Én olyan gazdagnak éreztem magam, mintha nem lett vol­na nálam gazdagabb ember a világon. Később is, amikor már hatodik­ba jártam, akkor is történt velem hasonló.

Hozzáteszem, hogy a református egyház is törődött velünk. Amikor meghalt az apám, eljött hozzánk egy mongolarcú nő, és engem vé­gigvitt nem tudom én hány bolton. Még arra is emlékszem, hogy itt a Széchenyi tér környékén történt ez. Elvitt engem egy áruházba, és olyan nadrágot akart nekem venni, amilyet a falusi gyerekek szoktak hordani. Jóval térden alul ért. Én szabadkoztam, hogy én nem szoktam ilyet használta, és alig tudtam lebeszélni a szándékáról, de végül is kaptam egy rendeset. Aztán, ha jól emlékszem, még egy kalapot is vásárolt. Itt, ahol a régi Korona vendéglő volt, most a Százéves borozó, dolgozott egy suszter. Annál pedig vetetett a lábamról mértéket.

Én ugyanis gyakran még télen is Dorco-cipőben jártam. A Pius vi­szont olyan intézet volt, hogy a legkülönfélébb előkelőségek gyerekei is tanultak benne, sokan bentlakók. Velem egy osztályba csak egyetlen gróf-gyerek járt, az is csak fél évig, mert annyira ostoba és fegyelme­zetlen volt, hogy félévkor kivették a szülei. Az apja állítólag Horthy valami szárnysegédje vagy mije volt. Folyton vihogott, és a jezsuita ta­nárok sorra meg akarták buktatni. Mert ott az iskolában ilyenben alig ­alig volt kivételezés. Ezt csak azért mondom, hogy járt hozzánk a Pius­ba herceg Esterházy, gróf Esterházy is, aztán Somssich őrgróf, Pallavi­cini őrgróf, ilyenek. Én meg Dorco-cipőben futkostam közöttük még télen is. Azt csináltam, hogy a tornacipőm felső részét – mert a Dorco olyan volt hogy a talpa gumi, a teteje vászon –, tehát a vásznat beken­tem fekete viksszel, úgy hívták a pasztát, amit nyállal kellett feloldani    és így elkenni, majd kifényesíteni. Azt gondoltam, hogy ettől minden­ki azt hiszi, rendes bőrcipőm van. Amikor az osztálytársaim bizonyta­lanul megkérdezték, „Nem fázol te?”, fölényesen rávágtam: „Á, most, ilyen időben, hogy lehet fázni?” Szóval, a Piusban ilyen dolgok is tör­téntek. Akkor karácsony előtt mentem el az említett suszterhoz mérté­ket venni. Látásból már ismertem, gyakran állt kint a műhely ajtajá­ban, és kezét köténye résébe dugva nézte a Kórház tér forgalmát. Az ünnep előtt üzent, hogy elmehetek a cipőmért. Magasszárú, vadonat­új fekete cipő volt, még ez is hozzájárult sok boldogságomhoz…

Innen jut eszembe egy másik karácsony. Az én szegény apám dolgozott a pécsi hadapródiskolában is, és ott egy tanár-századostól kapott egy eredetileg fehér játékelefántot, amit az ő gyereke már megunt. Karácsonykor a fa alatt volt, és én nagyon-nagyon örültem neki.