A németországi napló közlését majd holnap folytatom a facebbokon, addig megmutatok egy képet és két hozzá kapcsolható Csorba-verset. A számomra egyik legkedvesebb, vidám családi fotón Margitka az édesanya látható a három lánnyal: ölében a legkisebb, Zsófia, Margitka jobbján Noémi, tőle balra pedig Eszter. A kép éppen 1956-ban készülhetett, amikor Csorba Németországban járt, s amikor a napló szerint rosszat álmodott Noémivel…
Csorba költészetében a család mindig fontos helyet foglalt el. Gyermekei és családja gyarapodása fölötti örömét azonban mindig beárnyékolta gondolatvilágának, költészetének másik nagy vonulata, az elmúlás és a halál gondolatköre. Ezt igazolja Csorba nagyjából a képnél tíz évvel később született Nagylányaim című verse is, amelyet maga is magnóra mondott: ő az élet mögött is mindig az elmúlást érzékelte…
De ezt, az örök körforgás érzését-fájdalmát mutatja Otthon. Három lány című verse is:

       OTTHON. HÁROM LÁNY

       Megnőnek e kölyök fenyők
       az ablak előtt őrt állnak s benéznek
       Tíz év húsz év
       Ó e fészek!

       Kopog az első idegen
       az első megy vele
       bekopog szól a második
       megy a másik vele
       bekopog szól a harmadik
       még egy elmegy vele
       Talán a halál is kopog
       akit hív megy vele

       Benéznek a kamasz fenyők
       Mire néznek?
       A falak hűtlenek
       Ó e fészek

       Ó e fészek
       lesz fészke másnak
       S arra is ó
       a vén fenyők
       majd arra is éppúgy vigyáznak.

Csorba szerencsére nem tudhatta, a ház nem lett fészek később egyik lányának sem, s a fenyők mára nem vigyáznak senkire a család tagjai közül: a teljesen átépített ház előtt már nekik sem volt maradásuk…