Sokszor gondolom, nincsen remény, magamnak csinálom ezt az oldalt, hiábavaló az igyekezetem Csorba költészetének megismertetésére-megszerettetésére. De szerencsére érnek meglepetések. Mint most is.
Még a Csorba Győző halálára emlékező rendezvény (ld. 2009. 09. 15.-ei hírt) végén odajött hozzám Fükőné Herczeg Helga, a Megyei Könyvtár munkatársa, s megkérdezte, nem lenne-e kedvem rendhagyó irodalomórát tartani Csorba Győzőről a Tudásközpontban, a Csorba Emlékszobában. Kicsit vonakodva, mert nem szeretek szerepelni, igent mondtam, gondoltam, úgysem lesz abból semmi. De nem úgy történt.
Valamikor a múlt hét elején telefonon felhívott Herczeg Helga, jönne egy középiskolás csoport, tudnék-e órát tartani. A meglepetéstől majd elakadt a hangom, de már nem volt visszaút, megígértem, az időpont is éppen alkalmas volt, hát mit tehettem volna, igent mondtam. Tegnap reggel 8 órára felkészültem, s amennyire a vírus, ami már legalább tíz napja kínoz, "engedélyezte", megtartottam az órát, amelyre a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola 2. osztályos drámatagozatos tanulói és irodalom tanáruk jelentkezett "be", amennyire tudom, a a Csorba Győző Megyei Könyvtár könyvtárosainak agitációja-felajánlása nyomán. (Külön köszönet érte Drinóczi Ildikónak, a Megyei Könyvtár másik kedves munkatársának is.)
Talán tizenöt ragyogóan fiatal leány (hölgy?) és két fiatalember jött a tanárnővel. Igyekeztem hát legjobb oldalamat mutatni, s igyekeztem úgy beszélni Csorbáról, hogy ne unatkozzanak a hallgatók. Interneten videókat mutattam a költőről, kertjéről, családjáról, tehát hallhatták-láthatták Csorbát, aztán bemutattam a költő két kézírásos versesfüzeztét is, és igyekeztem  érdekes történeteket mesélni Csorba életéről, a Csorba-versek keletkezéséről. Véletlenül még az is szóba került, hogy sokáig, egészen pontosan tavaly tavaszig, azon az ágyon aludtam, amelyiken Csorba "élt", dolgozott, és meghalt. Persze, fiatalok között lévén nem akartam nagyon komor lenni, azzal ütöttem el a dolgot, hogy sajnos, nem segített az ágy: a benne alvástól nem lettem okosabb, nem hagyományozódott rám Csorba tudásából semmi. Mert a tudás megszerzése nem úgy megy, hogy valakinek befekszem az ágyába, beülök a székébe…
Örülök, mert a fiatalok szinte moccanás, feszengés nélkül végig figyeltek arra, amit láttak, hallottak, s talán sikerült egy-két hívet szereznem a versnek és Csorbának. Méghozzá a fiatalabb korosztályból, olyanok közül, akik eddig Csorbának talán a nevét sem ismerték. Kell-e ennél nagyobb öröm? Köszönet a szervezőknek, köszönet a fiataloknak, köszönet a tanárnőnek. Talán még egy-két fotót is sikerül szereznem, s majd ide feltenni: úgy láttam, Jancsik Patrícia rendezvényszervező fényképezett is. (Ma megkaptam a képeket, itt láthatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép. Köszönöm Jancsik Patríciának.) 
S hogy még nagyobb legyen az öröm, éppen ma este, mielőtt elkezdtem ezt a oldalt írni, felhívott Herczeg Helga: lenne másik osztály is, vállalnám-e? Sajnos, nem tudtam, mert most nem sikerült az időegyeztetés: pénteken délután is a Tudásközpontban leszek, csak éppen más ügyben, másutt tartok  – ezúttal könyvtáros – órát. De a hír így is melengető volt: van remény…, talán mégis van remény.

A másik örömteli esemény éppen ma történt: a Mozaik Kiadó nem olyan régen engedélyt kér a jogutódtól, a költő nemsokára 90 éves feleségétől, jelenhessen meg Csorba vers egy tankönyvükben. Margitka természetesen hozzájárult, s ma megjött a könyv is: "Magyar nyelv a középiskolák számára, 10." A kötetben, melyet Fráter Adrienne írt, két Csorba vers is olvasható, mondhatni, "feladatként" szerepel – köszönet érte – a 15. oldalon a "Tevékeny ősz", a 120.-on pedig az Egy játszótér mellől című. Mindig mondta a költő is, más alkotóktól is hallom, magam is érzem: akkor marad fenn igazán a művész emléke, ha "kanonizálják", "tananyag lesz". Ez a ma kapott még nem irodalom tanköny, tehát még nem irodalmi tananyag Csorba, de talán ez a megjelenés volt az első lépés a "tananyaggá válás" felé.

Köszönet a rendezvényszervező könyvtárosoknak, a tanárnőnek, a diákoknak, a tankönyvírónak, a kiadónak. Mégiscsak van remény?