Egy halott költőhöz. József Attila emlékének

         Egy halott költőhöz

                 József Attila emlékének
      
        Eddig nem szólhattam veled,
        mert nem találkoztunk soha,
        s nem láttam, csak fényképedet,
        s csak verseid sok hűs sora
        esőzött rá szívemre.
           
        Most többé nincsen akadály;
        ha megidézlek, megjelensz:
        tehetőssé tett a halál.
        Úgy jártál mint a volt-lelenc,
        kit gróf fogad örökbe.
           
        Hát mondd: a vad vasszörnyeteg,
        hogy szétszaggatta húsodat,
        mondd: fájt-e úgy mint életed
        során akár egy pillanat,
        amikor tisztán láttál?
          
        Mondd: úgy-e lelked kacagott,
        amikor végre szabadult,
        és a sok véres cafatot
        vígan otthagytad, mint a mult
        évi bőrét a kígyó?
           
        Mondd: úgy-e jobb most: örökös
        remegés árnya nem inog
        benned belül és öreges
        nyugalmad van, mint, ha kifogy
        a vihar és mély csönd lesz?
           
        Lám mégis, Költő, szívedet
        nagyon sajnálom; igaz az:
        hogy a levegő hidegebb,
        mióta éber-parazsas
        színe-heve megdermedt.
           
        – Sokan talán nem értenek;
        én igen: s, ha szólítalak,
        bizalmasan megkérdelek:
        milyenek arra az utak?
        – Igen menős a kedvem