Figyelem!

Csorba Győző könyvtárnak eddig elkészült katalógusa (2958 tétel) elérhető itt!

Gyakran írtam Csorba könyvtárának feldolgozása közben talált érdekes kötetekről. A híreket, újdonságokat itt olvashatja.
Az alábbi előszó szövege nem végleges, mint ahogyan a katalógus sem az. Az esetleg még előkerülő könyvekről a bővítést majd mindig jelzem  ezen a helyen.

               Összesítés:

               Feldolgozva 2020. 08. 27-ig mindösszesen    2958 tétel
               Csorba Emlékszobának 1996-ban átadott                 360 tétel
   Mindösszesen                                                                    3318 tétel

               Az előszó felépítése:

Az elhatározás
Csorba a könyvekről, könyvtáráról
Csorba Könyveim c. verse
Csorba könyvtárának leírása
A katalógusról

A számomra érdekesebb, feldolgozás közben írt bejegyzéseimet ld. külön oldalon is.                 
                             

Az elhatározás

Csorba Győző könyvtára nem maradhatott egyben miután özvegye elköltözött a Damjanich utcai házból, mert nem volt meg az egyben tartáshoz szükséges hely az új lakásban. A könyvtár egy része Csorba Győzőné, Margitka garzonjába került, más része pedig Csorba Noémi, a költő lánya és Pintér László veje házába. Kb. 400 kötet a Csorba Emlékszobában van. (Ebből eddig 255 kötetet katalogizáltam. Ld. lejjebb.) Tudtommal Csorba könyvtárból eddig még senki nem kapott-vitt el könyvet. Ezután sem szeretnénk szétszórni, de – elsősorban a nálunk lévő kötetek mentése miatt (nedves a hely, ahova el tudtuk raktározni őket) – meg kellett mozgatni a könyveket. Arra gondoltam, ha már költöztetni kell a könyvtár egyes részeit, a hosszú téli estéken el is kezdem a kötetek feldolgozását, még mielőtt valamiféle véglegesnek nevezhető helyre kerülnének.
A könyvek természetesen erősen  megmozgatták  a fantáziámat: köztük jártam Csorba házában, sokszor megmozgattam őket hol portalanítás, hol valamilyen átrendezés alkalmával. Eddig azonban nem volt időm a katalogizálásra, mindig valamilyen más munka adódott. Most hát itt a kezdet ideje. Remélem, a befejezésé is eljön egyszer.

   Csorba a könyvekről, könyvtáráról

 Mielőtt belefognék a könyvtár és a katalógus használatának ismertetésébe, bemutatom Csorba könyvről, könyvtárakról írt-mondott gondolatait. A költőnek munkaeszköze volt a nyomtatott irodalom. Folyamatos kapcsolata volt mindenféle nyomtatott sajtótermékkel: maga is írt és szerkesztett könyveket, folyóiratok születésénél bábáskodott, szerkesztőként életben tartásukról gondoskodott, 1943-tól pedig nyugdíjazásáig könyvtáros volt, a később róla elnevezett Baranya Megyei Könyvtárban (ma Csorba Győző Baranya Megyei és Városi Könyvtár), különféle beosztásokban, leghosszabb ideig igazgatóhelyettesként. Munkahelyével nyugdíjazása után sem szakadt meg a kapcsolata, azután is bejárt hetente egy napot a könyvtárba, ahol dolgozószobája egyben az írók, költők, művészek, barátok találkozóhelye volt.

Beszéljen azonban a könyvekkel, könyvtárakkal való kapcsolatáról ő maga.

 Először a Kortársban megjelent emlékezését idézem (1974. 11. sz. 1809–1815. p. Tárgyaim)

 „Hogy egy könyv tárgy-e vagy sem, nem tudom. Tárgy is: van széle, hossza, vastagsága, súlya, anyaga. De ez-e benne a lényeg? (Van olyan, ami valóban nem több ennél.)
A könyveket gyerekkorom óta szeretem. Otthon, a családi könyvtár pár kötetből állt csak. Középiskolás, de még inkább egyetemista koromban dühödten gyűjtöttem a könyveket. Igen változatos módon, de csak a legritkábban könyvkereskedésből. Vásároltam például könyvet kilónként két pengőért az akkor még maszek hulladékgyűjtőből. Nekem kellett kiválogatnom őket a rongy- és papírhalomból. Rendszeresen vettem könyvet a tetűpiacon, főként itt Pécsett, de még Pesten is, a Teleki téren. Péterfy Jenő háromkötetes Összegyűjtött munkáit 1939 körül mindössze másfél pengőért a pécsi zsibogón. Némi fondorlattal. Az árusnak a könyv nem volt szakmája. Használt cikkek kápráztatóan vonzó tárlata mellett a könyveket egy nagy faládában össze-vissza hányva tartotta. Válogatás közben megtaláltam mind a három Péterfyt, de előbb csak az első és harmadik kötetet mutattam föl, s mint hiányos példányt, megkaptam darabonkint ötven fillérért. Jó félóra múlva „megtaláltam” a második kötetet, ami persze szintén hiányos példány volt. Ez is az enyém lett ötven fillérért.
1943-ban aztán nyakig estem a könyvek közé. Weöres Sándor után a pécsi Városi Könyvtár vezetője lettem, majd a Megyei Könyvtárba kerültem. Azóta könyvek tízezrei vesznek körül. Olykor csömöröm van tőlük, olykor végtelen melegség, biztonságérzet fog el láttukra. Mert, ha a könyv alig tárgy, a könyvtárosnak sokszor mégse lehet egyéb, hiszen polcra kell tenni, jelzetekkel ellátni őket, kiadni az olvasóknak, köttetni…
Nekem magamnak kevés a jeles könyvem, de azért előfordul. Anyai dédapámról maradt rám (lám, mégiscsak örököltem, s nem csak apai ágon!) „A ’SOLTÁROK’ KÖNYVE”, Heckenast Gusztáv kiadása Pesten, 1861-ben. Benne van az Újszövetség is. De nem annyira a könyv, inkább beírásai fénylenek. Elöl a tulajdonos neve, majd gazdasági följegyzések. Hátul inkább a családi élet eseményei. De itt békésen egymás mellett az, hogy „Gábor kis onokám született 1873 Január 17-ik napján” s az, hogy „a nagyobbik malatz van véve Júni 13”.
Weöres Sándort és könyveit mindig szerettem. De különösen A teremtés dicséretének nekem dedikált példányát. Sándor beteg volt, pécsi Mecsek utcai albérletében hideg szobában feküdt, amikor rányitottam. Begyújtottam nála, teát főztem, cigarettát készítettem –, pontosan úgy, ahogy a vers szól. (Ki meri mondani, hogy Weöres Sándor nem realista költő?) [Felvételek a dedikációról és a kötetről: borító, ajánlás, címoldal. P. L.]
Nyilván rengeteg a dedikált könyvem. Még csak egyről néhány szót.
1969-ben egy jugoszláviai költőtalálkozón ismerkedtem meg Alekszandr Mezsirov szovjet költővel. Egyik reggel – úgy emlékszem Mosztárban – átadta egy kis kötetét magyar dedikációval. Szótárból böngészett ki minden szót, talán a latin betűket is. Alig kaptam még ennél melegebb és melegítőbb ajánlást.”

 Az A város oldalában c. kötetben így ír első olvasmányélményeiről, első „könyvtáráról”.

 „Hogy milyen kapcsolatban voltak ők [A költő szülei. P. L.] a műveltséggel és az írott szöveggel? Érdekes, hogy anyám rengeteget olvasott, de válogatás nélkül. Akkoriban számtalan afféle havonként megjelenő füzetes re­gény volt, a legborzasztóbb történetekkel. Később is, hiszen amikor én gyerek voltam, akkor is az olyan házakban, ahol sokan laktak, az ilyen füzetes dolgok jártak körbe. Ilyen címekkel például: A tébolyda titka. Valamilyen magyar névre ráhúztak egy franciás nevet, és az lett az állítólagos író. Lehetőleg márki mit-tudom-én-kicsoda, csak minél jobban csengjen a név. Ezt olvasták nagy szeretettel. Nem tudott az én mamám válogatni az irodalomban, hogy melyik jó vagy melyik nem. De azt hiszem, hogy költői hajlamomat tőle örököltem. Ő volt olyan álmodozó, már amennyit álmodozni tudott nehéz körülményei között. Olvasott, ha az ideje engedte. Persze nem Thomas Mannt, de azért Jókaiig eljutott.
Apám igényesebb volt, de otthon nekünk könyvtárunk szinte sem­mi sem volt. A legjobb emlékezetem szerint olyan nyomtatvány, amit érdemes volt könyvnek nevezni, összesen négy volt nálunk. Egy Biblia, méghozzá az Újszövetség, amibe egyik nagyapám, gondolom, a dunavecsei, paraszti betűivel beleírt különféle fontos adatokat. Ez most is megvan még nekem. „A nagyobbik malac van véve 869 márt­zius 12dik napján, Gergely napján”; „1878 Január 17-dik napján Julis lányom meghalt. Az isten agyon neki örök boldogságot”. Volt tehát ez, aztán volt egy Petőfi-kötetünk. Szinte kötelező volt akkoriban; és volt egy olyan könyvünk, amit azóta egyszer láttam a Baranya Megyei Könyvtárban. Az volt a címe, hogy „1848-49”. Harántformájú könyv volt. Úgy emlékszem, hogy Jókai szerkesztette, és különféle apróságok: szövegek, képek, gúnyrajzok sorakoztak benne az akkori nagy szereplőkről. Egyszer, mikor már felnőtt voltam, nem tudom, hány éves, de azt tudom, hogy felnőtt voltam, valamelyik lap kérdezte, hol és ki írta meg Petőfiről, hogy mivel az egyik szemfoga kissé előreállt, és ez előrenyomta a fölső szájszélét, ezért Petőfi arcán mindig valami gunyoros kifejezés ült. Valaki megtalálta ezt a szöveget valahol, és ke­reste, hogy kitől való. Hát Jókai írta Petőfiről. Én tudtam volna, mert nekem ez az „1848-49” szinte az egyetlen könyvem volt, amit állandó­an olvastam. És különös módon, nem mondom, hogy ez szándékos volt, és a mi forradalmárságunkat bármiben is igazolja, de a Tolnai Vi­láglapjának egy tizenhat kötetes világtörténelméből nekünk pontosan a francia forradalom története volt meg. Ezt a két könyvet forgattam én elemista koromban.” (p. 15–16.)

 Hogyan vásárolt könyvet Csorba? Ezt is elmeséli.

„Én megálltam Schöpflin Aladárnál, sőt egy még régebbi kritikusnál, Pé­terfy Jenőnél. Mert ha valaki Péterfy Jenőt olvassa, attól mindig tanulhat valamit. Nemcsak irodalmi művekről írt ő, hanem képzőművészetről is. Nagy embernek tartom, és úgy érzem, hogy igazi kritikus volt. […] Én megszereztem mind a három kötetét, méghozzá fondorlattal. Akkori­ban már volt Pécsett zsibvásár. Mi úgy hívtuk, hogy tetűpiac. Szorgal­masan jártam oda könyvekért. Láttam egyszer, hogy egy nagy ládában ott van Péterfy három kötete. Előkotortam a második kötetet, és mond­tam az eladónak, aki csak úgy félfenékkel ült valamin, alig is nézett oda: »Itt van egy második kötet, mennyit kér érte?« Odapillantott: »50 fillért, vigye.« Később az elsőt és a harmadikat is kiszedtem: »Itt van megint egy hiányos sorozat, egy első és egy harmadik kötet. Mennyiért adja?» »Egy pengőért a kettőt«. Így aztán másfél pengőért megszereztem az Akadé­mia kiadásában megjelent teljes Péterfyt.” (A város oldalában. p. 197.)

És még így is gyarapodott a könyvtár:

„… amint az ember idősödik, s egyre több könyve jelenik meg, és egyre többen küldik el neki a kötetüket, kínos helyzetbe kerül. Ha egyikről ír, valamennyien elvárják, hogy az ő könyvükről is mondjon írásos vé­leményt. Az én könyvolvasási szokásaimat eléggé megszabja az, hogy a barátaim, ismerőseim elküldik nekem a könyveiket. Ha kapok egy kötetet, akkor azt igyekszem elolvasni, és írni is róla valamilyen véle­ményt. De nem nyomtatásban. Néha gyorsan tudok válaszolni, néha hosszabb idő is eltelik. Van egy külön polcom, ahova azokat a könyveket teszem, amiket még nem olvastam el. Néha ebből nagy levelezés kerekedik. Kemény István, a fiatal költő, például legutóbb válaszolt is néhány sort, hogy nagyon boldog volt, hogy írtam neki, és hogy jót ír­tam róla, ezt külön megköszönte. Pedig körülbelül egy esztendő telt el azóta, hogy kötetét megkaptam.” (A város oldalában. p. 198.)

Melyik Csorba legkedvesebb könyve? Erre is megkapjuk a választ a kötetből. (A beszélgetőtárs Csuhai István, a kötet szerkesztője.)

„CsI: –  Győző bácsi, így a végefelé hadd tegyem fel az ilyen beszél­getésekben elmaradhatatlan kérdést az egyetlen könyvről…

CSGY: – A válaszom erre furcsa lesz, mert … az én egyetlen könyvem tulajdonképpen két könyv. Annak ellenére, hogy verset írok, ha az ol­vasmányaimra ilyen szempontból visszatekintek, két könyv ragadott meg leginkább, és maradt bennem, azt hiszem, örökös élményként: mind a kettő regény. Az egyik a Don Quijote Cervantestől, a másik Swift Gulliverje. Gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez a két könyv lényegében teljesen azonos. Tulajdonképpen mind a kettőben ugyanarról van szó. Csakhogy amit az egyikben egy csoport képvisel, azt a másikban egy ember képviseli: az a szerencsétlen drága Don Quijote, aki mindent végigcsinál. A Gulliverben maga a főhős a normális, a Don Quijotében viszont a társadalom a normális, az a norma. Érdekes, hogy mind a kettőnek született gyerekkönyv-változata is, és mint gyerek­könyvek is ragyogóak. Én Don Quijote figuráját nagyon-nagyon szere­tem. Valahogyan így képzelem el én a normális embereket, mint amilyen Don Quijote volt. Annak ellenére, hogy mindig kinevették, meg­verték, megszégyenítették, mégiscsak jó lenne, ha a Don Quijote-szerű emberek lennének többségben. Rengeteg abban a regényben a szelle­mes dolog. Például a lovag paripájának a neve; Rocinante, aki csak volt ló, most már csak gebe. Aztán a borbélytányér, a szélmalmok és a többi. Don Quijote-rajongásomhoz Martyn Ferenc illusztrációi is nagyban hozzájárultak. Ő is igen kedvelte Cervantest, és élt Spanyolországban is egy darabig… Én soha nem jártam Spanyolországban, de a spanyo­lokat nagyon szeretem. Ebben szerintem része lehet a Don Quijoténak is. Tudod, a duende, ami tulajdonképpen a magyar virtusnak felel meg, és amiről Garcia Lorca ír, az a spanyolokban van meg körülbelül olyan mértékben, mint bennünk, magyarokban. Óriási bennük a kedély­anyag. Az olaszok nem tudnak annyira tragikusak lenni, mert még a tragikumukban is van valami kis érzelmesség, egy kis színház. A spa­nyoloknál viszont mindig odaképzelem a vért. A bicskázó magyar és a duendés spanyol egymáshoz nagyon közel áll.

Az angoloknak ehhez semmi közük nincs. Swift egy külön fejezet nálam, el is mondom, miért. Az a Gulliver-kiadás, amit én nagyon megszerettem, 1916-ban jelent meg Karinthy fordításában. Kis formá­tumú könyv, talán Világkönyvtár annak a sorozatnak a neve, aminek ez a kötet az egyik darabja volt. Ha egyszer a kezedbe kerül, feltétle­nül nézd meg. Én ugyan nem magamtól, hanem valaki figyelmezteté­sére megtaláltam benne egy részletet, amelyik a tervgazdálkodásról szól. Csodálatos, egyszerűen csodálatos, hogy az a húsz vagy hány sor mennyire egy az egyben át volt tehető a mi gazdálkodásunkra, illetve a szovjet tervgazdálkodásra. Arról van szó ebben a néhány sorban, hogy bizonyos emberek Brobdingnag fővárosából eljutottak Laputá­ba, majd onnan visszatérve tapasztalataik alapján királyi szabadalom­mal Tervkészítő Akadémiát létesítettek Lagadóban, majd minden vá­rosban szerveztek ilyen Akadémiát. Ezekben rengeteg terv született az ország megújítására. Csakhogy a tervek még nem fejlődtek tökélyre, s így az egész ország ugarrá vált, a nép éhezett, lerongyolódott, rommá lett. Nekem ez a részlet akkoriban nagyon nagy vigaszt nyújtott. [Csorba az oldalszámot meg is jelölte a kötéstábla belső oldalán! P. L.]

Ez a két könyv abban is hasonlít egymáshoz, hogy mind a kettő na­gyon-nagyon keserű könyv. Talán a Gulliver még keserűbb, mint a Don Quijote. Swift arról is írt, szinte hátborzongatóan, hogyan lehet megszüntetni Angliában az éhínséget. Azt javasolja, hogy le kell vág­ni a csecsemőket, és meg kell őket enni. Ha ezt elolvasod, először el­mosolyodsz a képtelenségén. De ha belegondolsz, hogy mit is ír, akkor rájössz, hogy ez egy hallatlanul keserű gondolat. [A kötet leírása megtalálható a katalógusban, Swift nevénél! P.L.]

Számomra ez azért is fontos, mert én régen elég sok epigrammát, humoros verset írtam, és mostanában azon veszem észre magam, hogy már alig tudok egyet is. Megnéztem az újabb köteteimet, és el­vétve találtam köztük ilyet. Elsorvasztotta bennem a humoros vénát a halál fölötti elmélkedés. Nem mondom, hogy nem szeretek nevetni, és hogy a humort nem kedvelem. Nagyon szeretem és csodálatos dolog­nak tartom, és azt hiszem, nem véletlen, hogy egyedül az ember tud nevetni az összes élőlény közül. Még a blőd humort is szeretem. De úgy látszik, most már nem tudok ilyesmit produkálni. Tudod, azok sem viccek voltak, amiket én régen írtam…

CSI: – Valami derű…

CSGY: – Nem derű. A derű alighanem belőlem hiányzik.

CSI: – Úgy értem, hogy a versek már nem ilyen derűsek…

CSGY: – Nem, nem derűsek már. Érdekes volt, egyszer Hamvas Béla megmutatta nekem John Cowper Powys angol írónak az egyik le­velét. Powyst ő igen nagyra tartotta. Abban a levélben az állt, hogy Powys nem értette, mi az a derű. Mintha ez valami sajátos magyar do­log lett volna. Hamvas elmondta, hogy hosszú levélben próbálta elma­gyarázni neki, de Powys akkor sem értette a lényegét. Ilyen formában én sem vagyok derűs, hanem inkább keserű. Ha én olykor humoros dolgot írtam, az inkább csipkelődő volt. Mint a Galsairól szóló hosszabb epigrammám, amiből idéztem már. Vagy az, amelyik két sorból áll: „Ekkora nagy szerelem szerelem szere” és a következő sor, „vagy tán csak a here”. Hát ez is olyan, tudod, hogy nem képzel az ember egy kék eget, és alá egy sellőt, hanem valamilyen keserű kételkedés van benne, még akkor is, ha az emberek ezt hallják, mosolyogni szok­tak rajta. Hát emiatt a keserűség miatt áll hozzám legközelebb a Don Quijote és a Gulliver.”

CSI: – Mikor olvastad őket először?

CSGY: – Úgy a tizenötödik és a huszadik évem között. Azóta ezek állandóan bennem vannak, és rendszeresen, többször is elolvastam őket.

Érdekes volt az is, ahogy például Proust-tal, Az eltűnt idő nyomában-nal találkoztam. Háromszor vagy négyszer kezdtem bele. Mindegyik al­kalommal eljutottam úgy a harmincadik vagy negyvenedik lapjáig. Az­tán letettem. Soha nem tudtam benne ennél tovább jutni. Már elmúltam negyven éves, mikor egyszer újra nekiálltam, és elolvastam 60-70 oldal­nyit belőle. Akkor olyan erővel fogott meg, hogy esténként, amikor sok munkám után hazafelé mentem, és tudtam, hogy ma megint olvashatom majd, bizseregni kezdett a gyomrom az örömtől. Úgy éreztem, hogy eb­ben a könyvben az egész élet benne van. Az én életem, a te életed, min­denkinek az élete. Persze, különféle áttételekkel. Talán mert a Don Quijo­te és a Gulliver korábbi élményem, ezért mélyebben vannak bennem, mint Az eltűnt idő nyomában. És azok azért is közelebb lehetnek hozzám valamivel, mert az én egyéniségemben is van valami keserű, a könnyen nevető fölszín alatt. Proust nem volt ilyen. Nagyon sok lírai anyag van benne, de nem volt keserű ember. Ahogy például Bartók mindent feltett a zenére: Takács Jenő mesélte, hogy volt Bartóknak egy jellegzetes moz­dulata, mindig megnézte az óráját, és ha eljött az ideje, mindent ottha­gyott, és elment dolgozni. Proust is ilyen lehetett. Bezárta magát egy szo­bába, ami gondosan szigetelve volt a külvilágtól, és így írt.

A kérdés persze maga is egy kicsit abszurd, mert aki szereti a köny­veket, és szereti a műveket, az nem nagyon tud így leszűkíteni. Mert ha mindent össze kéne vetnem… Nagyon szerettem például a görögöket. Azt a Szókratészt, akinek, tudjuk, minden sora tulajdonképpen Platóné, és ő nem írt semmit. A gimnáziumban ógörögöt tanultunk, és nagyon­ nagyon tetszett nekem Szókratész csodálatos bölcselkedése, hogy nem enged egyetlen egy szót sem kimondani anélkül, hogy meg ne magya­ráztatná beszélgetőtársával, mit ért azon a bizonyos szón. Elragadott az a fölényes erkölcsi magasság is, ami az övé volt. Például mikor halála előtt biztatják, hogy szökjön meg, akkor ő visszautasítja. Nem tudok le­horgonyozni sehol, és ha fel kellene sorolnom, ki és mi állt közel hozzám, akkor azt hiszem, hogy nagy lista születne.” (A város oldalában. p. 207–209.)

Másutt így nyilatkozott kedves olvasmányairól:

„Olvasmányélményeim

Petőfi versei, egy ezernyolcszáznegyvennyolcas album, s a Tolnai Világtörténetének a francia forradalommal foglalkozó kötete – ez volt emlékezetem szerint a mi házikönyvtárunk, vagy legalábbis a törzsanyaga gyerekkoromban. S átutazókként füzetes ponyvák: Nick Carterről, a nagy detektívről, Buffalo Billról, a vadnyugat hőséről és Rinaldo Rinaldiniről, a hegyek uráról. Ezek a füzetek jöttek, mentek szünetlen körforgásban szomszédok s ismerősök között, a szegénységnek abban a társadalmában, melyben éltem. Én is olvastam őket alig tízegynéhány éves fejjel, nálunk nem volt divat a gyereket eltiltani az ilyesmitől.

Legtöbbet mégis azt a három állandó könyvet forgattam. Arról szó sincs, hogy forradalmárrá tettek volna, még akkor sem, ha a szerencsés véletlen kínálná a korszerű következtetést. Nem értettem én még akkor a történelemből semmi lényegeset, de az valószínű, hogy a mozgalmas események megindították fantáziámat, s a hősies gesztusok, melyeket gyakran hatásos képek is hangsúlyoztak, nem múltak el nyomtalanul belőlem.

Első tudatos rendkívüli olvasmányélményem Ady volt. Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor falusi tanító sógoromnál egyik nyáron kezembe került. Az a nyár Ady nyara volt: vele keltem és feküdtem. Azóta se tudott úgy megfogni, mint akkor. Talán zaklatott, forrongó kamaszkorom visszhangzott végletes és végzetes pátoszára. Körülbelül erre a következtetésre jutottam, amikor később elmélkedtem rajta. Akkoriban már kezdtem verseket írni. Most utólag előszedve zsengéimet, úgy látom, kifejezésben nem váltam epigonjává, inkább tartásomban, szemléletemben próbáltam követni, legalábbis azt, amit belőle föl tudtam fogni.

Ady mellé csak két másik költő emelkedett: József Attila és Weöres Sándor. Petőfiről azért nem beszélek, mert az ő versei valahogy egészen mások voltak számomra. Amint mondtam: Petőfivel nőttem fel. De Petőfi versei mögé a költőt nem tudtam valóságos, földönjáró embernek odaképzelni. Mindig valami felsőbbrendű lénynek láttam, s a verseket, mint öröktől fogva létezőket, amiket nem írtak meg, csak vannak.

Ady már személyes költőként lépett az életembe s József Attila és Weöres Sándor is. Weöres főként, hiszen versei után hamarosan személyesen is megismerkedtem vele s azóta is legtiszteltebb élő mesterem.

József Attilát valamikor első-másodéves egyetemista koromban fedeztem föl. Hatása talán még az Adyénál is lehengerlőbb volt. A hatalmas tömbökből faragott, csodálatos monstrumnak érzett Ady után a rebbenő, nagyon-nagyon érzékeny, árnyalt, a lélek nem is sejtett területeit aktivizáló József Attila legigazabb édestestvéremmé vált. Halálára verset írtam, s 1938-ban megjelent első kis kötetemben közreadtam. József Attila fénye és ereje máig sem lankadt bennem.

Weöres Sándor olyasmit hozott a magyar költészetbe, aminek szinte alig volt előzménye. Az ő versei mindig ünnepet varázsoltak körém. Azt hiszem, emberi, de főként költői arcom kialakulásához a legtöbbet adta. Költészetével és lényével egyaránt. Máig is borzongó gyönyörűséggel gondolok végtelen beszélgetéseinkre, melyek látni és érteni tanítottak, s jobbnak és többnek lenni. Egy ideig verseimben sem tudtam függetlenülni tőle, de csöppet se bánom, mert gazdag zsákmányú utakat jártam meg általa. Ha írok, kicsit ma is rá-rápislogok lélekben.

Kik alakítottak még? A felnőtt lassabban, észrevétlenebbül formálódik. De meg a rám zúdult olvasmánytömegek is nehezítik a válogatást. Talán akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha a gerincvonulat néhány pontjára utalok. Arra nem vállalkozom, hogy elemezzek. Gondolom azonban, hogy a legnagyobb könyvélmények hitelesen jelzik az irányt.

A világirodalomban az én ranglétrámon (vagy vonzalmam hierarchiájában) legfelül a Don Quijote és a Gulliver áll. A Don Quijote egy kevéssel feljebb szívszorongató nagy lírájával. Elbűvölő és keserű könyvek. Kíméletlenek és megbocsátóak.

Proust könyve: Az eltűnt idő nyomában vagy háromszor állt ellen közeledésemnek (esetleg én az övének). Aztán amikor ráéreztem az ízére, mézesheteket töltöttünk együtt. Megtanított emlékezni.

A Faust II. részét magam is lefordítottam. Természetes, hogy nem maradt rám hatástalan: úgyszólván minden benne van, amit életről, világról, emberről tudni kell és érdemes.

Rilke Malte Laurids Briggéjéből az egyéni halálról, a költészetről s a tékozló fiúról szóló részletek ivódtak tudatomba. Csehov külön fejezet olvasmányaim közt: ő számomra „a novellista”; Krúdy az atmoszféra, Móricz, kivált Boldog embere, az egyszerűség csodájára tett fogékonnyá. Aztán az öreg Tolsztoj, és Shakespeare, a Biblia és Andersen… Abbahagyom, ne fokozzam hálátlanságomat a kihagyottakkal szemben.

A képzőművészettel majdnem úgy vagyok, mint az irodalommal. Megint névsor kellene, művek hosszú listája az archaikus görög szobrászattól a vámos Rousseau-ig. Három művészt említek inkább. Egry Józsefet, Ferenczy Bénit és Martyn Ferencet. Mind a háromtól sokat kaptam közvetlenül is, műveikből is. Régi, személyes barátságom Martyn Ferenccel különösen termékenyítő volt számomra. Absztrakt festőnek tartják, pedig épp oly magas művészettel csinálja a figuratív képeket és rajzokat. Tőle is a törvényt tanultam, amit mindig kerestem és keresek, s a legfontosabbnak ítélek a művészetben.

Még annyit, hogy majd huszonöt éve könyvtáros vagyok. Ez csak bonyolítja kapcsolatomat a könyvvel. A körülöttem felhalmozott sok tízezer kötet hallatlan biztonságérzet tájékozódásomban, de gyöngítője is a könyv szenzációerejének; folytonos lelkifurdalás a mulasztások miatt s kísértés a felületességre; állandóan tudatosuló időzavar, s ezért serkentő ösztöke a betűhabzsolásra, ugyanakkor bénító reménytelenség; ünnepet kínáló lehetőség s energiát szipolyozó munkaanyag. Röviden: olyan, mint az élet igazán nagy dolgai.

(Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. Pécs : Pro Pannónia, 2001. In: Írók könyvek közt. Kortárs magyar írók vallomásai. Összeáll., bev. Batári Gyula. Bp. 1974, N. P. I.)

Aztán egy másik körkérdésre így válaszol:

„Ötszáz éves a magyar könyv

Lapunk hagyományos decemberi nyilatkozatsorozatának témája ez évben nemzeti kultúránk jubileumához, az ötszáz éves magyar könyvnyomtatás ünnepéhez kapcsolódik. A beérkezett ötvennégy válasz, úgy érezzük, íróink sokszínű véleményét szólaltatja meg, azokét, akiket kultúránk legjelesebb művelői között tarthatunk számon. Vallomásokban, amelyek régi irodalmunk egy-egy nagy művét vagy alkotóját idézik, elfeledett vagy kevéssé méltányolt alkotásokra emlékeztetnek, s fölhívják mind a kritika, mind olvasóink figyelmét mai irodalmunk értékeire is. Úgy gondoljuk, ezek a vallomások és vélemények formális megemlékezésnél méltóbban ünneplik a magyar művelődés történetének nagy eseményét, könyvnyomtatásunk ötszázadik évfordulóját.

Kérdéseink a következők voltak:

1. Melyik az a magyar nyelven írt könyv a könyvnyomtatás ötszáz éves múltjából, amelyik legnagyobb hatású olvasmánya volt, és a mai napig az maradt?

2. Melyik az a könyv a magyar irodalom múltjából, amelyik méltatlanul elfelejtődött, és felfedezést érdemelne?

3. Melyik magyar könyvet emeli ki az utóbbi évek irodalmi terméséből?

4. (És egy bizalmas kérdés, kérjük, fogadja humorral.) Melyik nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet nem olvasta?

[Csorba válaszai a körkérdésre]

1. Bennem a legnagyobb földrengést mindmáig az Ady-összes okozta. 15–16 éves korom tájékán történt. Talán ezért is volt olyan elemi erejű. Nem biztos ugyanis, hogy Ady igazi erényei hatottak rám. Talán éppen azok a tulajdonságai, amik a kamasz igényeivel találkoztak: a pátosz, a királykodás, itt-ott a szecessziós cifrálkodás, sőt szenvelgés. Most már utólag nehéz kideríteni. De abból, hogy volt egy időszak életemben, amikor Ady csillaga elhalványult, ilyesmire gyanakszom. Amikor az igazi Adyt még nem láttam, sallangjait viszont már annál inkább.

Hanem buktatókat rejt ez a kérdés, és persze a felelet is rá. A „hatás” fogalma szerényen számítva is legalább kettős értelmű. Nyilván hatás a közvetlen pszichológiai fölbolydulás is. Általában erre gondolnak a szó használatánál, mert ez könnyen érzékelhető, tömény, mutatós. De okvetlenül hatás a csöndben, makacsul, olykor alig észrevehetően, esetleg a tudat szintje alatt munkálkodó, folyamatos alakító erő is, ami eredményeiben sokkal lényegesebb lehet, még ha időben később s alkalmasint bonyolult áttételekben jelentkezik is.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy olvasmányaival is kicsit úgy van az ember, mint a szerelemmel. Igazán nagy lobogásra többnyire csak egyszer képes. És ez nem feltétlenül a partner vagy a helyzet valódi értékének a függvénye.

Azért tűnődöm ilyesmiken, mert második nagy találkozásom József Attilával esett. Az ő Cserépfalvi-féle kötete zaklatott föl hasonló, de az Ady-könyvhöz már nem mérhető erővel. Bár – ma is úgy érzem – maradandóbb hatással.

2. Kiadóinknak, irodalomtörténészeinknek s általában irodalompolitikánknak ebben a vonatkozásban alig vethető komoly mulasztás a szemére. De hát az „elfelejtődés” és a „felfedezés” is rafinált ügy. Ki felejt, vagy kik felejtenek? Ki fedez fel, vagy kik fedeznek fel? Hol kezdődik az és ez?

Vannak persze otromba esetek is. Nemrégiben egyik kitűnő fiatal prózaírónk előtt csak úgy mellékesen kiejtettem Török Gyula nevét. Nem ismerte. A szó szoros értelmében összeszorult a szívem. Mindkettőjüket nagyon szeretem: elszomorított, hogy semmi közük egymáshoz. Pedig Török Gyula – ha mértékkel is – meg-megjelenik, volna tehát lehetőség olvasására.

De méltatlannak, nagyon méltatlannak érzem Péterfy Jenőnek, ennek a nagyszerű kritikusnak és esztétának elfelejtődését is; sajnálom, hogy szinte alig beszélünk Komjáthy Jenő költészetéről, a századvég lírai sivatagjának különös oázisáról, sajnálom Pázmány Pétert, akinek sok-sok írása most már ideológiailag közömbössé válva „tankönyv” lehetne a nyelv munkásai számára, s fájlalom Justh Zsigmond Naplójának homályba merülését, sokat megértet az olvasóval a korabeli francia szellemi életből, s áttételesen a mi századfordulónkból is.

A névsor semmiképpen sem teljes.

3. Gondolkodás nélkül Weöres Sándor Egybegyűjtött írások című két kötetére szavazok.

4. Talán kíváncsiságom, talán iskoláskori jótanulóságom, esetleg lappangó stréberségem, sznobságom, netán könyvtárosi foglalkozásom –, nem tudnám megmondani, mi lehetett az oka, de nehezen találok olyan „nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet”, amit nem olvastam volna.

De azért akad. Nem olvastam el például máig se a Magyarország 1514-ben című Eötvös-regényt, sem Tersánszky Kakuk Marci-ját.

Jók az ilyen kényszer-számvetések. Megígérem, hogy mulasztásaimat pótolni igyekszem. Bár mennyi mindent kellene újra-olvasnom is! És a maiak közül is, mennyi minden vonz vagy kötelez! És milyen iszonyúan kevés az idő!

(Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. – Pécs : Pro Pannonia 2001. In.: Az Új Írás 1973. évi melléklete. Új Írás, 1973. 12. sz. 123., 128–129. p.)

Csorba, a könyvtáros, a könyvtárakról:

„»Könyv nélkül úgy érezném magamat, mintha valami puszta helyre kidobtak volna, mintha elvesztettem volna természetes környezetemet.« A vallomás Csorba Győzőtől származik. Csorba Győzőről a verskedvelők tudják, hogy Pécsett élő költő, József Attila-díjas, Dante, Goethe, Brecht, Janus Pannonius magyar fordítója. Az ő tolmácsolásában ismerhettük meg számos finn, norvég, svéd, francia költő versét. Hogy könyvtáros, immár negyven éve, azt kevesebben tudják róla – kevesebben is kérdezték erről.

– Én jogot végeztem. Az érettségi idején sokat töprengtem azon, hol tanuljak tovább. Itt, a pécsi egyetemen akkor még volt bölcsészkar is. A szívem a bölcsészethez húzott: magyart és valami idegen nyelvet szerettem volna választani, de Pécs kulturális élete olyan szűk körben mozgott, hogy tudtam, ha tanári diplomát szerzek, csak állástalan tanár leszek. Ha jogot végzek, akkor esetleg több lehetőségem van a munkára, hiszen ez elvileg nyújthatja a közigazgatási területet, a bírói, ügyvédi pályát. Így hát beiratkoztam a jogra.

– Amikor 1939-ben elvégeztem az egyetemet, természetesen állástalan voltam. Akkoriban már elkezdtem írni, megjelent egy kis füzetkém a saját költségemen, 1940-ben pedig a Janus Pannonius Társaság kiadásában egy ófrancia fordításgyűjteményem. Ilyenformán azok, akik Pécs városában a különféle vezető pozíciókat betöltötték, és ugyanakkor az irodalom pártolói is voltak – például az akkori polgármester, Esztergár Lajos, aztán a volt alispán, Fischer Béla – azt ígérték, hogy bekerülök a városhoz valamilyen kulturális munkakörbe. 1941 szeptemberében valóban bekerültem a városhoz, de egyáltalán nem kulturális munkakörbe, hanem a gazdasági ügyosztályra, ahol különleges megbízatásaim voltak, például a köztemető, a sintértelep ellenőrzése stb. Később a főügyészi hivatalba helyeztek. Közben folyt a városi könyvtár kiépítése Weöres Sándor révén. Weörest az említett Esztergár Lajos hívta ide Pécsre: akkoriban nagy álmai voltak a város kulturális életének megújítására, és ennek jegyében számos fiatal művészt telepített ide. Weöres azt a megbízatást kapta, hogy szervezze újjá a pécsi városi könyvtárt. 1943. október l-jén megnyílt az újjászületett városi könyvtár a mai megyei könyvtár épületének földszintjén – mintegy húszezer kötettel, négy helyiséggel és három emberrel. Ugyanekkor Weöres lemondott az állásáról, s mivel pedig én mint állandó szemrehányás mozogtam a városi urak előtt, hogy mit ígértek és mit adtak, másrészt mert én Weöressel jó barátságban voltam, és ő maga is ajánlott engem, ezért áttettek a városi könyvtárba vezetőnek.

– Attól kezdve aztán kis szünetekkel máig könyvtáros vagyok. Ezek a kis szünetek különféle okokból adódtak. Például abból, hogy 43-ban sok embert behívtak katonának, én helyettesítettem. 1945-ben viszont, amikor az új élet elkezdődött, és Boros István lett Baranya főispánja, engem hívott titkárnak. Amikor pedig Münnich Ferenc lett a főispán, kérésére egy darabig mellette maradtam, hogy segítsem megismerni a helyi viszonyokat. Aztán Olaszországban jártam ösztöndíjjal. De mindig visszajöttem a könyvtárba. Sokszor kellett anyagi hátrányát éreznem a könyvtár iránti vonzalmamnak. Választhattam volna jobban fizetett állásokat is, de soha egy pillanatig sem kívánkoztam máshova. A könyvek környezete, a könyv mint állandóan jelenlévő szellemi tőke, amelyhez akkor nyúlhatok, amikor akarok, ez valami hallatlan nagy biztonságérzetet adott nekem. Mert mindent tudni nyilván nem lehet, erre törekedni nem is érdemes, ugyanakkor, ha én mindent megtalálhatok a kezem ügyében, az óriási nagy dolog. Ezért kértem, hogy nyugdíjazásom után is valamiféle szerződéses kapcsolatban maradhassak a könyvtárral. A megyei könyvtár igazgató-helyetteseként mentem nyugdíjba 1976-ban.

– A könyvtár szerény, de biztos megélhetési lehetőségként ott volt mindig az életében. De mit jelentett a könyv mint szórakozást, műveltséget és élményt adó forrás? Milyen művek és írók hatottak ízlésére, érdeklődésére?

– Meglehetősen szegény családban születtem, kilencen éltünk, elég nehezen. A család tagjai olvasó emberek voltak, de könyvtárunk nem volt, és a családban inkább az akkori bestsellerek, helyesebben ponyvák fordultak meg. Akkoriban havonta jelentek meg folytatásos regények: rémregények, detektívtörténetek. Állandó könyvállományunk alig négy-öt kötetet tett ki, pl. egy Jókai szerkesztette 1848-as album sok képpel, a Tolnai Világtörténelemnek egy kötete, a Biblia, néhány ifjúsági könyv, egy Petőfi összes. Én pedig szerettem olvasni, kiskoromtól kezdve, de ebben semmiféle rendszer nem volt. Amikor beiratkoztam az egyetemre, beiratkoztam az egyetemi könyvtárba is, és elkezdtem rendszeresen olvasni. Valószínűleg extravaganciából sorozatosan olyan műveket hoztam el a könyvtárból, amelyeket rajtam kívül talán senki sem olvasott: a címeket irodalomtörténetekből szedtem ki. Rengeteg időt töltöttem az olvasóteremben. Akkoriban ott három terem volt: külön az orvosok, a jogászok és a bölcsészek számára. Én mindig ez utóbbiban ültem, ahol sok jó folyóiratot, kézikönyvet találtam. Nagyon sok időt eltöltöttem itt egyetemista koromban, meg akkor is, amikor a diploma után állástalan voltam és instruálásból tartottam fönn magamat: egyebem sem volt, csak szabadidőm.

– Mivel az én olvasmányaimat nem irányította senki, én magam kerestem meg, mit vegyek kézbe. Petőfitől rengeteg verset megtanultam. A nővérem tanítóhoz ment feleségül, az ő könyvtárában ismertem meg Adyt, akit vadul olvastam 16 éves koromban. József Attilában nagy örömöm találtam: ez a szerelem máig tart. Megismertem, megszerettem Weörest. Sok íróra, műre hívták fel a figyelmemet mások. Például így olvastam el Schopenhauert, Nietzsche-t, keleti filozófusokat: Kung-fu-cet, Lao-cet, a misztikusokat: Swedenborgot stb. Minthogy a jogban Lombroso akkor igen vitatott volt, természetesen elolvastam. Sok pszichológiai mű került elém. A külföldi irodalomból költőket, többnyire latinokat, görögöket eredetiben, mert a német mellett tanultam a gimnáziumban mindkét nyelvet. Majd magánúton franciát tanultam és fordítottam is. Jött aztán az olasz nyelv és a hozzátartozó művek – elsősorban versek és filozófia. Megvallom őszintén, bár ma ezt nem illik mondani: a történelmi műveket nemigen szerettem, ha nem voltak dokumentum jellegűek. Szívesebben olvastam a jobbágyleveleket eredetiben, mint valakinek a tanulmányát ugyanerről.

– Milyen az ideális könyvtárosi magatartás, amely az igazi irodalom felé irányítja az olvasót?

– Ma a könyvtárak legnagyobb része szabadpolcos – az olvasó maga válogat. Mégis: a könyvtárosnak jelen kell lennie. De nem tolakodóan, hanem kipuhatolnia, mi az olvasó természetes igénye, s ebben a körben mozogva ajánlani valamit, mindig valami jobbat. Ehhez a könyvtárosnak tájékozottságra, türelemre, jó modorra és valamilyen határozott ízlésre, lélektani érzékre van szüksége.

– Van elég ilyen könyvtárosunk?

– Hosszú viták folytak erről a szaksajtóban. Akik a kölcsönzőben vannak, azok általában a fiatalabbak, akiknek a tudásuk még nem eléggé nagy ahhoz, hogy a könyvtár szellemi irányításában (beszerzés, feldolgozás, tájékoztatás, kutatás) részt vegyenek. De minden könyvtár törekszik arra, hogy állandó továbbképzés révén olyan szinten legyenek, hogy az átlag olvasót el tudják igazítani. Ideálisnak a helyzet nem mondható egyetlen hazai könyvtárban sem. Ennek legfőbb oka talán a könyvtárosképzés gyenge megoldása. Csak Budapesten, Debrecenben és Szombathelyen van képzés. A könyvtárak száma nő, az utánpótlásé ezt nem követi.

– Ebben azért a szerény anyagi megbecsülésnek is szerepe lehet.

– Nyilvánvalóan. De nekem erről megvan a külön véleményem. Szerintem a könyvtárosság nem ugyanúgy foglalkozás, mint a vágóhídi adminisztráció. Aki könyvtáros akar és szeret lenni, annak ezért áldozatot kell hoznia. Ha valaki innen elmegy azért, mert az ingatlankezelőnél 300 Ft-tal többet kap, menjen el. Nem tartom én egy csöppet sem értéktelenebb embernek, mint önmagamat, de valami olyan hiányzik belőle, ami erre a pályára, a hivatásra alkalmassá teszi.

– Amikor elkezdte a könyvtárosságot, akkor a könyvtár egy-két szoba volt néhány alkalmazottal és néhány ezer kötettel, lábujjhegyen közlekedő olvasókkal, hogy az áhítatos csendet ne zavarják. Azóta átalakult a könyvtár: író-olvasó találkozó, játszóház, kiállítás, olykor hangverseny színhelye. Ön szerint minek kell lennie a mai könyvtárnak? A tudomány szentélyének, szolgáltató nagyüzemnek, egy város dolgozószobájának vagy szórakoztató intézménynek?

– Mindegyiknek és egyiknek sem. Ma egy tudományos könyvtár sem vonulhat vissza a négy fal közé, mert akkor ez csak az ott dolgozók érdekét szolgálja, márpedig közintézmény önmagáért – fából vaskarika. Szerintem minden könyvtárosi törekvés végső kiteljesedése az olvasóval való találkozás és az olvasói igény kielégítése. Az igény szót jobb értelemben véve – nem az olvasó hóbortjainak és rossz ízlésének értelmében, hanem a jól felfogott érdekének és a benne tudatosuló igény értelmében. Az igény és a könyvanyag találkoztatása a lényeg, nem pedig az, hogy vidámparkot csináljunk a könyvtárból. Ettől még persze lehet nevelő intézmény – sőt ettől lesz igazán az. Mert a könyvet nem pótolja semmi, sem rádió, sem televízió, sem képeslap vagy videó. A könyv a legmaradandóbb formája a szellemi értékek megőrzésének, és a legegyetemesebb műveltségi forrás marad.

(Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. – Pécs : Pro Pannonia 2001. In.: Baranyai Művelődés, 1984. 2–3. sz. 56–58. p.)

És végzetül álljon itt egy Csorba vers, Csorba könyveiről:

KÖNYVEIM

                        Zöld ruha, piros ruha, sárga barna…
                        A könyvek varázsa odavan ma.
                                      (Babits M.: Zöld, piros, sárga, barna…)

Csak nézem gerinceiket
a címeket a neveket
valami bennem földereng
hogy egyik-másik mit jelent
hogy rég-rég hány cinkos napot
töltöttem vélük izgatott
szimbiózisban míg nekem
nyilatkoztak készségesen
s én azt hittem hogy titkaik
segítenek majd valamit
ha minek hozzám köze lesz
majd feleletre kötelez
hogy a rejtélyek könnyedén
tárulnak tőlük elibém
és egyáltalán hogy velük
simábban megy mint nélkülük
s ők az igazi társaság –
a kisvilág a nagyvilág
a többi: a való való
legföljebb megbocsátható
mivel csiszolni toldani
meggyújtani kell s oltani
és rózsaszín szemüveget
véve nézni csak úgy lehet
s nem élvezni – kibírni kell
otromba tényezőivel
viszont a könyvek… ők viszont
ők biztos biztonsági pont –

Hát így – De most már renegát
szeme fut a könyveken át
s ha levesz egyet kézbe fog
szíve gyorsabban nem dobog
s ha lapoz benne s ha megáll
mert csöppke bogarat talál
– bár mákszemnél is kicsinyebb –
boldog borzongás lepi meg
s úgy nézi már a szöveget
mint elcsúfított terepet
melyen a bogár örömét
nyilván zavarják a sötét
pontok vonalak kanyarok
unalmas katona-sorok
pedig csak azért a világ
hogy ő jól érezze magát
hisz ő több mint az egész
szemfényvesztő erőlködés
amit hordoz e lila lom
e halott könyv-sokadalom

            Csorba könyvtárának leírása

Miután tehát megismertük Csorbának a könyvekről, könyvtárakról vallott nézeteit, nézzük most már „objektíve”, milyen is volt a költő könyvtára.
Először egy általános megállapítást tehetünk. Csorba többször elmondta, azután, hogy könyvtáros lett, nem igazán gyűjtött saját könyveket, hiszen „háta mögött” ott volt a Megyei Könyvtár óriási és – neki valamint Weöres Sándornak is köszönhetően – kiváló állománya. Az állományt elemezve valóban megállapítható, hogy a Csorba-könyvtár nem föltétlenül tudatosan gyűjtött, vásárolt könyvekből alakult ki, persze, főként kezdetben, azokból is, hanem annak jelentős része a kötőnek dedikált, tiszteletpéldányként küldött könyvekből „állt össze”.

A fenti sommás megállapítás után megpróbálom felidézni, hogyan is nézett ki, hogyan helyezkedett el ez a könyvtár Csorba házában.

1959-ig, amíg a Faust fordításáért kapott pénzből Csorba meg nem vette sokszor megénekelt kertjét, házát, melyet a vásárlás utáni években jelentősen bővíttetett, s melyben aztán haláláig élt, nem lehet Csorba „házi” könyvtáráról beszélni, mert nincsen olyan. Az öttagú család egyszoba-konyhás lakásban élt, ahol éppen csak elfértek. Csorba, mint arról sokhelyütt ír, pl. egy a régi városfalban lévő őrtoronyban (kép!) fordította a Faustot, mert csak ott volt nyugalma, kora tavasztól késő őszig. (Fűteni ott nem lehetett, így a téli időszak óriási gondot jelentett az alkotó Csorbának: nem volt hova félrevonulnia.) Ilyen körülmények között a költő még a „ponyván” vett könyveit is csak nehezen tudta „eldugdosni”, valahol tárolni, ezért (is) volt fontos neki a könyvtári állása, hogy készen a szolgálatára mindig ott álljon mögötte, az a könyvtár, amelynek alapjait Weöres Sándor és ő maga rakta le.

Később az új házban, a Damjanich utcában sem volt egyetlen „könyvtárszoba”, ahol gyűjthetők lettek volna a könyvek, nem volt akkora a lakás, hogy erre a „feladatra” külön szobát lehessen „kinevezni”. Így aztán a házban mindenütt voltak könyvek.

A legtöbb természetesen a dolgozószobában, ahol Csorba, ágyán fekve, jobb karja csonkján támaszkodva, írt, dolgozott. Ez az ágy és a szoba a költő abszolút saját felségterülete, szentélye volt. Ide csak a fogadószobán keresztül, amelyik Margitka szobája is volt egyben, lehetett bejutni, s a költő felesége cerberusként őrizte Csorba nyugalmát, apró birodalmának minden darabját.

A dolgozószobában volt talán a költő legtöbb könyve. A „szentélyben” gyűltek Csorba legtöbbet forgatott, leggyakrabban használt könyvei, lexikonok, monográfiák nagy költőkről, írókról, József Attila, Ady, Weöres kötetek, saját verseskötetei, antológiák, amelyben írásai jelentek meg és persze Bibliái. (Nem volt templomjáró, bigott vallásos ember, sőt, a vallással és a hittel egészen különös kapcsolata volt, de a Bibliát, mint alkotást, szívesen forgatta.) Ágya mögött, a fejénél, négy-ötsoros, az ágy szélességének megfelelő szélességű könyvespolc volt, az ágy hosszában három sorban volt polc, míg a ágynak a végére merőleges szobafalat teljesen beborította egy 7 soros, legalább kétméteres könyvespolc-rendszer, melyet a költő lakatos testvére szerelt föl. (Az ágy és a polc között éppen annyi hely volt, hogy elfért egy kis fotel, meg asztalka a vendégek fogadására, bár oda csak kevés vendég jutott be, csak a legjobb barátok, mert másokkal, részben a kényelem miatt is, inkább a „fogadószobában” társalkodott a költő.) Aztán volt még ebben a szobában egy üvegajtós szekrény is, abban is voltak könyvek, no és Csorba ágya előtt egy kis, kerekes asztalkán is láthattunk mindig ötven-hatvan kötetet, amelyek éppen fontosak voltak Csorbának, mert válaszolt rájuk, vagy dolgozott belőlük-velük. Ezekhez soha nem szabadott hozzányúlni senkinek, mert bár látszólag óriási zűrzavarban voltak, de Csorba minden kis változtatást azonnal észrevett rajtuk-közöttük és személyes sértésként élte meg, ha akár legkedvesebb unokái is bármit elmozdítottak ott. Máig mosolyogtató emlék, hogy soha nem engedett festeni a szobájában: szegény Margitka alkalmanként, a költő szigorú felügyelete mellett, leszedhetett egy sor könyvet, mögöttük kifesthetett, aztán visszatehette a könyveket, de mire ezzel végzett, a költő már el is unta a „macerálást”, zavarást, befejeztette a festést. Mikor a költözés előtt leszedtük a könyveket, lebontottuk a polcokat, mögöttük, a „festések” emlékét őrizve, olyan volt a fal, mit egy sakktábla…

Csorba a könyveit, mint minden tárgyát, féltve óvta, védte, számon tartotta. Első sztereó lemezjátszója hangfalainak (Supraphon) pl. kis fatartókat készíttetett sógorával, Cipriánnal, az „asztalos” pappal, Margitka korán elhunyt öccsével. A dobozokba rejtett hangfalakat az ágy lábánál lévő nagy polcon helyezte el a könyvek között, s ajtócskájukat mindig bezárta, ha nem hallgatott zenét, csakúgy, mint magát a lemezjátszót, amely szintén a könyvek között volt, szintén zárható – fedhető – dobozban. Első hordozható magnetofonja magyar gyártmány – BRG – volt, „érkezése” után azonnal csinos tokot kapott, s az „Üdvözlégy, magnetofon” szavakat mondta rá először Csorba. (Figyeljünk a skandálásra!) Aztán sokszor hiába könyörgött neki három lánya, nem adta oda a készüléket, mondván, azok nem tudnának kellőképpen vigyázni rá.

A költő, ahogyan tárgyait, úgy könyveit sem szerette odaadni senkinek. Egyszer óriási botrány tört ki, amikor két folyóiratát külföldi útja alatt valakinek kölcsönadtuk. Hazaérkezése után szinte azonnal észrevette a különben nehezen észrevehető hiányt, és még külföldre, valahova az akkori Csehszlovákiába is el kellett menni valakinek, hogy visszahozza az éppen ott tartózkodó kölcsönkérőtől a folyóiratokat. Talán egy hónapnál is hosszabb ideig szót sem szólt hozzám, mert engem tartott – nem ok nélkül – főbűnösnek a „kölcsönzésben”.

A „fogadószobában” kevesebb könyv volt, egy üvegajtós szekrényben, meg a régi, lebontott cserépkályha helyén egy bemélyedésben. Ide is, miként az előszobába, főként költőktől, íróktól, barátoktól kapott könyveket rakott a költő. Az előszobában egy régi, nagy ablakos szekrényben voltak könyvek, két sorban is: a könyvtár bővült, mindig „ki kellett találni helyeket” az új könyveknek, ez volt az egyik ilyen”kitalált” hely. Az előszoba egyik oldalán nyílt a „fogadószoba”, a másikon a „lányszoba”, ahol a három lány lakott-aludt. Bizony, az ő könyveik nem is tudom, hova tűntek, mert abból a szobából kiszorultak, az biztos, és oda is Csorba könyvei kerültek egy nagy, háromrészes szekrény középső, ablakos részébe, két egymás mögötti sorba, szintén olyanok, amelyeket alkotótársak küldtek, dedikálva. Jó sok könyv elfért benne, de nem nagyon lehetett megtalálni köztük semmit, éppen azért, mert két sorban voltak. Ebben a szobában volt Csorba „irattára”: az összes levelezése, számlái, mindenféle irata, egy nagy négyfiókos komódban. (Az előszobai és a lányszobai bútorokat valami rokoni örökségből kapta a költő: ormótlanul nagy darabokat kell elképzelni, múlt század eleji időből, tehát háromszáz-négyszáz könyvre kell gondolni, mikor ezeket említem, mert annyit is bele lehetett zsúfolni a nagy sötétbarna szekrényekbe.)

Volt még egy hely, ahol könyvek voltak: a szuterén „piros”-nak nevezett szobája. (Piros volt, mert a költő az aljzatbetonba piros festéket kevertetett.) Itt egy hat-vagy hétsoros, legalább kétméteres polcrendszer volt az egyik falon. Ezen voltak a sokszor emlegetett „ponyván vett” könyvek, a folyóiratok régebbi évszámai és általában a költő régebbi könyvei. (A katalógusban ezek leírása után szerepel leginkább, a „rossz állapotban”, „szakadt”, stb. megjegyzés…) Legnagyobb örömömre szolgált ez a szoba sok tekintetben, mert pl. „beházasodásom” után, amikor még nem volt lakásunk, itt éltünk feleségemmel, Noémivel, s volt lehetőségem beleolvasni ezekbe a könyvekbe. Sajnos, kevesebbet olvastam őket, mint kellett volna: nem nagyon volt rá időm.

A révfülöpi nyaralóba kevés könyv került: mire elkészült és igazán (ki)használni lehetett volna, a költő már megcsömörlött a zajos környéktől, részeges nyaralóktól, rossz szomszédoktól. Kosztolányi, Ady, József Attila és a költő néhány saját kötete van ott, még most is.

Így alakult a könyvtár, állandóan bővülve, mindig új- és új trükköket kitalálva, hogy valahogyan elférjenek a könyvek a házban.

A könyvek tartalom szerinti elemzésével természetesen várni kell, amíg a teljes katalogizálás elkészül. Ismerve azonban nagyjából az arányokat, előzetesen annyi mondható: nagyjából azonos a szak- és a szépirodalom aránya. A szépirodalmi könyvek közül elsősorban a dedikált (tehát nem vásárolt) könyvek – vagyis a múlt század második felének költői-írói vannak túlsúlyban –, a szakirodalmi könyvek között viszont természetesen nagyobb arányban vannak a múlt század első felében megjelent (vásárolt) kötetek, mint a szépirodalmiak között. A szépirodalmi könyvek nagyobb részét a verseskötetek adják, a prózaírókat inkább csak a Pécsről elköltözöttek (Bertha, Galsai, Lázár Ervin, Kopányi György, Szántó Tibor) képviselik. A szakkönyvek közül legtöbb természetesen irodalomtudományi, aztán művészeti tárgyú, ezeket követik a bölcseleti, vallási témájú könyvek, politikai, gazdaságtudományi könyv alig akad az egész könyvtárban.

Legtöbb dedikálása Csorbának pécsi ill. volt pécsi alkotótársaitól van, Bertha Bulcsutól, Bertók Lászlótól, Kalász Mártontól, Lázár Ervintől, Tüskés Tibortól, Weöres Sándortól, a nem pécsiek közül pedig Fodor Andrástól, Károlyi Amytól, Takáts Gyulától, tőlük szinte valamennyi megjelent kötetük.  (A neveket betűrendben írom, mert a pontos számokat természetesen még nem tudom.) Az a tervem,  minden dedikációt szkennelek, természetesen ez nem holnapra lesz készen, hanem amikor majd időm engedi.

Folyóiratai közül a Sorsunkat, Dunántúlt és a Jelenkort tiszteletpéldányként kapta a szerkesztőségektől. A napilapok közül egyedül a Dunántúli Naplót fizette elő, valamint a hétvégi, művészeti melléklettel kiegészített lapszámokat (Magyar Nemzet, Népszabadság, Magyar Hírlap) vásárolta meg. A hetilapoknak és folyóiratoknak azokat a számait gyűjtötte – azokat viszont nagyon gondosan – amelyekben írása, vagy róla szóló írás jelent meg, ám ezeket általában tiszteletpéldányként kapta. (Egy időben előfizetett az Élet és Irodalomra is!) Szerkesztői munkája során minden érdekes írásról értesült, s azokat el is olvashatta a szerkesztőségekben vagy a Megyei Könyvtárban. (Érdekes, hogy az Egyetemi Könyvtárba – Várkonyi távozása után – nem sokszor járt, nem kedvelte annak légkörét. Van egy legenda-szerű történetem arról, hogy mennyire nem szerette az Egyetemi Könyvtárat, de senkit nem akarok megsérteni, inkább hallgatok…)

A könyvtár könyveit vizsgálva könnyen megállapíthatjuk, hogy Csorbának nem volt ex librise, sőt, az 50-es évektől kezdve már egyszerű tulajdonbejegyzést sem alkalmazott a könyveiben. Nagyon gondosan őrizte őket, mégsem tartotta fontosnak megörökíteni bennük, hogy az ő tulajdonába tartoznak. Az 50-as évekig egyszerűen tollal beírta a nevét a könyvekbe (ez sem mindegyikbe!), általában a címoldalon a jobb alsó sarokba (Csorba tulajdonbejegyzése), s néha, különösen a negyvenes években, neve alá odaírta a beszerzés évét is. (Azt szinte biztosan állíthatjuk, hogy azt a könyvet, amelyikben olvasható a tulajdonbejegyzése, vásárolta Csorba.) Később a név és az évszám bejegyzése is elmaradt, semmi nem jelzi, hogy Csorbáé a könyv (ilyen esetben a provenienecia szinte kideríthetetlen), hacsak az nem, hogy neki dedikálták. (Ezt nyilvánvalóan éppen elégnek is gondolhatta „tulajdonbejegyzésként” – ilyenkor nekem sincsen gondom a provenienciával.) Mondhatjuk, Csorba nem szerette „összepiszkítani” semmiféle bejegyzéssel a könyveket.

Van viszont, a 80-as évek elejétől egy sajátos Csorba-féle beírás a könyvekben. Az első kötéstábla belső bal felső sarkában (ha van védőborítója a könyvnek, akkor annak a „füle” alatt – ez is a könyv épségét biztosítja: nem is látszik, csak annak „bújik elő”, aki tudja, hol keresse) ilyen apróbetűs szövegeket láthatunk: M. k.: 1981. dec. 5. vagy Válasz vagy Levél + könyv , vagy pl. egy-egy cím. (Ld. pl. >>> ) Ezek a bejegyzések azt jelentik, hogy a kapott könyvet Csorba a jelzett időpontban megköszönte, válaszolt a könyvben küldött levélre, vagy levelet és saját kötetet küldött viszonzásképpen. Néha a küldő címét is beírta a dátum mellé-elé-fölé, hogy később ne kelljen azt keresgélnie. Ezeket a bejegyzéseket általában három, négy sorban írta, s főként azért volt rájuk szükség, hogy a költő láthassa: a kötelező köszönés, vagy a kötet viszonzása saját kötettel megtörtént-e már. A 70-es évek végén, nyolcvanas évek elején bizony már nagy szükség volt ezekre az „igazolásokra”, mert ahogyan egyre többen megismerték, híre egyre nagyobb lett, tanítványai, barátai is egyre több könyvet adtak ki, ő egyre több könyvet kapott.

A költőnek (és családjának;-) nagy munkát és utánjárást okozott, hogy köteteiből megfelelő számú példányt vásároljanak, és aztán juttassanak el azokhoz a társakhoz, akiktől Csorba is kapott, vagy azoknak, akiket szeretett, tisztelt. Néhányszor én is részt vettem ilyen „postázási hadműveletben”, nem volt egyszerű. Csorba állandó „cseretársai” voltak a pécsi és a Pécsről elszármazott írók, költők, mint Bertók László, Bertha, Bulcsu, Lázár Ervin, Kalász Márton, Tüskés Tibor, vagy az olyan jóbarátok, mint Fodor András, Takáts Gyula és a sort sokáig lehetne még folytatni, de talán így is látszik, milyen fontos tevékenység a „könyvcsere” az íróknál, költőknél.

Van azért egy-két könyv, amelyet Csorba „elcsúfított”: több helyen bejegyzéseket találunk a margón vagy a versek alatt. Nem bántóak ezek, ceruzával és nagyon halványan írta őket: a versek, versszakok, verssorok értékelésére születtek. Csorba ugyanis a válaszokat komolyan vette, nem csak olyan „Uram, egy zseni veszett el Önben”-féle válaszokat küldött. (És nem is amolyan „Uram, Önben nemkülönben”-típusú válaszokat várt az ő könyveire!) Csorba válaszainak, köszönéseinek többsége – főleg amíg egészsége engedte – aprólékos elemzés volt, ezt maguk a címzettek ismerték el, sőt köszönték meg hálásan viszontválaszukban, vagy már „előre” a dedikálásban. (Takács Imre) Sok könyvben benne maradt a válasz-értékelés piszkozata (Thiery Freytág testvérek), ezekből látszik, hogy a margón vagy a versek végén levő jelzésekből aztán, hogyan lett értékelés. Csorba maga mesélte többször is, hogy amikor első köteteit állította össze, mennyit segített neki Weöres, aki osztályzatokat írt az ő versei végére. Csorba is osztályozta a hozzá küldött kötetek verseinek egy részét, csak ő az osztályzatokat +++ vagy – jelekkel vagy egyszavas bírálatokkal helyettesítette. Kemény, sokszor kíméletlen kritikus volt, sokan féltek is tőle. Pálinkás György, hol pécsi, hol „Pécsről elszármazott” költő, pl. elmondta, annyira félt Csorba kritikájától, hogy első kötetét nem merte megmutatni neki a megjelenés előtt. Mikor Csorba ezt „számonkérte” rajta, őszintén megmondta, azért nem mutatta meg, mert valószínű meg sem merte volna jelentetni a könyvet Csorba kritikáját hallva. Számos sértődés is volt Csorba őszintesége miatt, azt azonban mindenki elismerte, hogy kritikái és dicséretei mindig igazak, találóak, pontosak voltak. És ha valaki az ő javaslatai alapján esetleg „javított” a szövegén, az nem csalatkozott. Egy pszichológus pedig talán megállapíthatná a beírásokat vizsgálva, azok finomságából is látható (ceruza, halványan, alig rányomva a lapra, apró betűkkel) nem a megsemmisítés, hanem a javítás volt a költő szándéka.

Többször maradt levél a könyvekben, néha éppen a küldőé, pl. Bárdosi Németh Jánosé, amely igazolja, mennyire tiszteli Csorbát a könyv ajándékozója. A Csorbának ajándékozott könyv nagyon szép darab, bemutatom a borítóját, a címlapját továbbá egy képet és két oldalt is a könyvből.

Csorbának a kötetekben maradt levelei meg azt igazolhatják: a költő valóban mindig alaposan elolvasta és értékelte a kapott könyveket. (Ld. pl. a Vasadi Péter Fahíd c. kötetére írt válaszlevél piszkozata.)

Előfordul szép számmal igen érdekes dedikálás is a kötetekben, mint pl. Tandori Dezsőé. Ebben a könyvben Csorba, szépen körbevágva, még azt a csomagolópapírt is benne hagyta, amelyben Tandori a könyvet postára adta.
Vannak unikális könyvek is szép számmal a könyvtárban, ilyen pl. egy alig, sőt, tulajdonképpen nem is ismert pécsi költőnő P. Kaufer Etti 1920-ban Pécsett kiadott kötete. A könyvet egyetlen magyar on-line katalógus sem ismeri, a költőnő nevét beírva 1, azaz egy releváns találatot kapunk: egy antikvárium címét, ahol a könyv megvásárolható. (Lehet, nemsokára már ezt sem, mert Surján Miklós pécsi helytörténész, a Baranya Megyei Könyvtár nyugalmazott igazgatója, kit megkérdeztem, ismeri-e a könyvet, azonnal lecsapott rá, hogy megvehesse a Csorba Győző Megyei Városi Könyvtárnak. (A könyv borítója, címoldala és a hölgy fotója.).

Ilyen pl. Fülöp Kálmán furcsa kis kötete 1941-ből. A könyvnek két címe is van. A borítón: Lelkemet küldöm, a címoldalon pedig Apámnak, Anyámnak. Ha egybe olvasom, akár így is értelmezhető: Lelkemet küldöm, Apámnak, Anyámnak. Furcsa a könyv ajánlása is: ceruzával írt szöveg: „Baráti szeretettel: Fülöp Kálmán Pécs, 1941. nov. 22.” Ebből meg nem derül ki a dedikálás címzettje. Akár Csorba is lehet. (A könyv borítója és a címlap az ajánlással.) És hogy kicsoda Fülöp Kálmán? Dalszövegíró, költő, színész, aki 2010. augusztusban hunyt el. Ő írta többek között a  Nem várok holnapig, a Szeretni kell, ennyi az egész, az Ádám, hol vagy?, valamint a Rövid az élet című táncdalok szövegét is. Ugye, ez sem mindennapi kötet…
Csorba ezt írta egy helyütt – idéztem fentebb is – olvasmányairól.

„Mivel az én olvasmányaimat nem irányította senki, én magam kerestem meg, mit vegyek kézbe. Petőfitől rengeteg verset megtanultam. A nővérem tanítóhoz ment feleségül, az ő könyvtárában ismertem meg Adyt, akit vadul olvastam 16 éves koromban. József Attilában nagy örömöm találtam: ez a szerelem máig tart. Megismertem, megszerettem Weörest. Sok íróra, műre hívták fel a figyelmemet mások. Például így olvastam el Schopenhauert, Nietzsche-t, keleti filozófusokat: Kung-fu-cet, Lao-cet, a misztikusokat: Swedenborgot stb. Minthogy a jogban Lombroso akkor igen vitatott volt, természetesen elolvastam.”

Nos, a misztikus Csorba „igazolására” több kötetet is találtam a költő könyvtárában, mint pl. Reichenbach: Az Od : Levelek az od-mágnességről c. könyve. (A könyv borítója; a könyv címoldala; két oldal a könyvből.) Hasonló ehhez – ugyanebben a  sorozatban jelent meg – Sage: Piperné, a médium c. könyve. (A könyv borítója; a könyv címoldala; és Piperné a médium, maga 🙂 Ugyanebbe a vonulatba tartozik Vay Ödönné Wurmbrand Adelma Szellem, erő, anyag c. kötete is. (A könyv címoldala; első két előszava; a harmadik előszó és a szöveg első oldala; a könyv utolsó oldala és egy a táblázatok közül.) Ebben a kötetben találtam meg az Égi Világosság c. folyóirat hirdetését és a hirdetés belső oldalán a folyóirat kiadóhivatának könyvajánlóját – benne Vay Ödönné könyveinek címét is. Hogy Csorbát mennyire izgatta a dolog, abból is látszik, hogy a hirdetésre a saját megjegyzéseit is ráírta. Az emlegetett Schopenhauer, Nietzsche Kung-fu, Lao-ce könyvek fotóit is közlöm, amint megtalálom őket. S hogy miért foglalkozott ennyit a költő a misztikummal? Mert – vallomásaiból, verseiből is jól tudjuk – kisgyerekkorától foglalkoztatta a halál, a halálon túli lét, s mindenképpen szeretett volna kapcsolatot teremteni meghalt szeretteivel, barátaival, hogy értesüljön tőlük: mi van „odaát”, mi vár rá a halál után? Csorbát az elmúlás, a halál költőjének is szokták nevezni, nem véletlenül fordította Helinant A halál versei c. könyvét, vagy írt maga is a halálról olyan sok verset. Idősebb korában már tudta, hogy nincs út a médiumokon keresztül a túlvilágra, annál sokkal bonyolultabb a kérdés, ahogyan ő írta: „a folyton mardosó titok”… A Túl már vagy a G. P. után című, barátja Galsai Pongrác halálakor írt verseiben is azt kérdezi a halott írótól: mi van odaát? „Mert most már biztosan tudod: / mire jutunk – Találj ki valamit / segíts – nyilván tisztulna itt / a folyton mardosó titok // Csak egy silány olcsó jelet / Ha nem hagynák járj túl az őr eszén / igérted nekem s neked én / mikor még töprengtünk veled”. Annyit foglalkozott a halállal,  hogy a végén már maga is megkérdőjelezte: érdemes-e? Bertók László írja a Hátrahagyott versek. c. Csorba kötet utószavában: „»Magam is kezdem unni már / aki hall nyilván jobban unja / az örökös siránkozást / hogy a halál meg hogy hiába…« – olvassuk (1981. XII. 7.) a fiatal kora óta számtalanszor megverselt, nevéhez ragadt témájáról, a halálról, amelybe sohasem  tudott belenyugodni. Torokszorító, ahogy a »hanyatlás« keservei, a »Mi lesz, ha nem leszek« kérdései az évek múlásával egyre gyakrabban és ijesztőbben vissza-visszatérnek, s ahogy menekülne előlük.”  Csorba könyvtára is megerősíti, mennyit gondolkodott a halálról és a túlvilágról a költő. Az a Csorba, aki ugyanakkor – ne feledjük – „kétlábbal élt” a családjával, szerkesztőségeivel, könyvtárával, kertjével, városával körülhatárolt mindennapjaiban.
A misztikum és a vallásosság jól „átjárható” fogalmak: vallásos könyvei is szép számmal vannak – a Bibliákon kívül – Csorbának. Itt van például mindjárt a Hatala Péter Mohammad élete és tana c. kötet is, 1878-ból. Csorba református volt, de „vegyes” környezetben élt: katolikus gimnáziumba járt, katolikus volt a felesége is, lányai esetében sem kért „reverzálist”, mindegyik katolikus nevelést kapott, s ne feledjük a szerzetes-pap testvért sem: közelről tapasztalhatta tehát a vallásosság kérdéskörét is, s főként a vallásoknak a halálhoz való viszonyát…

Ne higgyük azt, hogy Csorbát csak a halál érdekelte, vagy a vallások, a misztika. Sokkal-sokkal tágabb volt ennél az érdeklődési köre. Mert miért is vette volna meg különben mondjuk Szűcs Sándor a Régi Sárrét világa című könyvét?

Csorba „könyvmentő” tevékenységet is végzett, így került hozzá pl. Ady Endre Ifjú szívekben élek c. könyve 1943-ból. A könyvet 1945 után a párt „szakértő bizottsága” selejtezésre ítélte sok más „társával” együtt, Csorba pedig, valami selejtezési bizottság tagjaként, egyszerűen eltette, hazavitte, s ezzel megmentette a bezúzástól. (A könyv borítója és címlapja.)
Vannak aztán pécsi ismerősöktől, barátoktól kapott könyvek, nem is nagyon lehet választani a rengeteg közül, de talán mégis kettő: Várkonyi Nándor dedikálása a Magyar Dunántúl : Táj és nép c. könyvben, vagy Tüskés Tibor dedikálása az A szó és a vonal c. Martyn Ferencről írt könyvéből. (Tüskés ajánlása a címoldalon és a borító.) Mindkettő ma már nehezebben elérhető kötet, ezért ezeket választottam.

A pesti ismerősöké közül Szabó Ede ajánlását választottam a Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében című kötetből. Szabó Ede irodalomtörténész, műfordító Csorba egyik legjobb barátja. Csorba Győző a legtöbb levelet talán Szabó Edével váltotta, igazi nagy barátság volt az övék: emberi és szakmai. Olyan barátság, amelyben Szabó a legmélyebb titkairól is vallott Csorbának… Ezt talán igazolja Szabó Ede könyvben maradt  levelezőlapja is. (A lap 1. oldala, a lap 2. oldala)

De vannak teljesen extrém könyvei a költőnek, mint pl. Németi Kálmán Hiun-nu = Hun identiät című, a hun-magyar rokonságot bizonygató könyve. (A könyv borítója, címoldala és a hátsó kötéstábla belső oldala a „bizonyítékokkal”.)

Ilyen extrém „könyv” többszörösen is, Az Örök Fáklya című „lap”, mert hiszen tartalmában is extrém, formájában is az, mert  nem igazán könyv, inkább „lap”, s szerzője is az extremitás jó példája, mert magát csak Szószóló álnéven nevezi. Miért veszem mégis a könyvek közé? Csorba is könyvtárában tartotta, nem a folyóiratai között, ráadásul borítóján a „Pécsi Városi Múzeum 1904” feliratú bélyegző látható, s fölötte olvasható a könyv leltári száma – 371/1935 – is, tehát először könyvként leltározták. Szószóló „Tudományos felfedezése a csillagászat teréről” úgy marhaság, ahogy van. („A nap-éj egyenlőség napján a naptól mindössze 11000 klm-re vagyunk! A hold meg ca 5500 klm.-nyire kering a föld körül, amelynek pályáját soha egyetlen égitest sem keresztezi! A nap kimondottan a föld napja! A hold ca tízszer kisebb átméretű mint a föld és nap még annál is kisebb valamivel!” – szól verdiktszerűen a végső konklúzió.) Nem csoda, hogy az első oldalhoz ragasztott nyomtatott bevezető szövegben Szószóló így kesereg: „Én nem füzetet akartam kiadni, hanem egy Szépirodalmi és tudományos lapot óhajtottam indítani, amelyben tudományos felfedezéseimet, Istent hirdető és más munkáimat közzétettem volna. De minthogy a „Miniszterelnökség” a lap terjesztési engedélyét megtagadta, kénytelen vagyok e munkát önálló füzetben kiadni és ugyanezen ok miatt a kinyilatkoztatásból négy oldalt kihagyni.” Érdekessége a „könyvnek”, hogy Bozzay Margit, korának elismert írónője is megjelent benne „A függetlenség és a nő…” (p. 11–13.) c. „philozophálásával”. Szószóló azért megérdemli, hogy lobogását 2010-ben is értékeljük, magyar nyelvről írott verse, melyet a „lap”-ban közöl,  máig érvényes mondandót hordoz, „A vezérlő csillag én vagyok!” című verse pedig drámai és megrázó lehet egyes „modernkori” politikusok részére is, hiszen sokan magukra ismerhetnek benne: „Figyeljetek és kövessetek hát / Az úton, melyen haladok, / Mert nélkülem sötétbe tévedtek / És gyászos sírba zuhantok. // Az élet sürüjéből nélkülem, / Ki-utat senki nem talál! / Mivel csaknem kisded-szellemével, Egy irtó rengetegben jár. // De ha lelkem lesitek, hogy miként / És az úton merre ragyog, / Egy szebb élet honába juttok, mert / Vezércsillagotok én vagyok!” Hát gyönyörűséges lap. (Nagy formátuma miatt – 33,5×21,5 cm – csak A/3-as szkennerrel tudom megcsinálni a munkát, de ilyen szkenner pillanatnyilag nem áll rendelkezésemre.) Most egyelőre három oldalát tudom bemutatni: a borítót, az első oldalt, és az utolsó oldalt. Szószóló álnevű Örök fáklya érdekes még azért is, mert pécsi vonatkozásai is vannak: lehet talán úgy mondani, hogy Szószóló Pécsről indult. Csorba, bár név nélkül, de jól beazonosíthatóan beszél róla A Város oldalában c. kötetben: „Szerepelt aztán valaki [az 1945-1948 közötti pécsi irodalmi szeánszokon], aki Amerikából jött vissza még előbb, és nekem adott egy kötetet, amit Amerikában adott ki a saját költségén. Ennek a kötetnek az volt a címe, hogy Vérpiros rózsák avagy próféta versek. Roppant dilettáns volt.” Gulyás Pál pedig ezt írja a Magyar írói álnévlexikon c. kötetben Szószólóról: „Szószóló (Vérpiros rózsák és próféta versek. Bp., 1943) : Horváth József (Pécs) (A címlap fonákjáról).” A két közlést összekapcsolva már egyszerű a dolog: Szószóló = Horváth József. A név különben az Örök fáklya borítóján is szerepel, de ki venné komolyan a közlést, ha a fentebb idézett két megbízható forrás nem kötné össze őket? Sajnos, a Csorba által emlegetett Vérpiros rózsák… c. kötetet még nem találtam meg eddig a költő könyvtárában. 

Csorba Olaszországba készülve és Olaszországban is vásárolt olasz nyelvű könyvet, például Boccaccio Dekameronjának egy díszes kiadását, mely most éppen az Olaszországba férjhez ment kislányomnál van…

Vásárolt aztán Csorba természetesen értékesebb, drágább, bibliofil könyvet is, nem csak a „tetűpiacon”, rossz állapotút. Például Babits A második énekét. (Címlap, Csorba tulajdonbejegyzése.)

 Hegedűs István könyvét (Guarinus és Janus Pannonius) azért emelem ki, mert ez olyan könyv, amely nem Csorba, hanem egy ma is működő közkönyvtár tulajdona. A költő mindig nagyon precízen vigyázott rá, hogy soha semmi, még egy papírlap se „terhelje a lelkét” könyvtári leltárból, de nyilván maradhatott nála kölcsönzött könyv, elfeledte visszavinni, miután már használta, elolvasta. Én ezeket a köteteket is katalogizálom, hiszen így is kaphatunk információt arról, mi érdekelte a költőt, aztán majd visszajuttatom őket a bélyegző szerinti tulajdonosuknak.

Több könyvben található már nem működő, megszűnt könyvtárak bélyegzője. Ezeket vagy a „tetűpiacon” vette a költő (Isten tudja, hogyan kerültek oda), vagy selejtezésekkor „mentette”, mint az említett Ady kötetecskét. Ilyen például Szeghy Ernő A buddhizmus és kereszténység c. könyve, amelyik mindjárt két példányban és két különböző könyvtári bélyegzővel is szerepel a Csorba-könyvtárban. Az eredeti, fűzött, de szakadt példányban „A Szászvári Rom. Katk. Olvasó-kör pecsétje 1896″ feliratú körbélyegző, az utólag keménytáblába kötött példányban pedig a „Pécsi Iparosok Olvasóköre” ovális bélyegző, a könyv leltári száma és a Balassa Miklós tulajdonbejegyzés is látható. Az ilyen könyvek esetében igyekszem pontosan leírni a bélyegző szövegét, formáját is. Jól érzékelhető ezeket a bélyegzőket látva, mennyiféle könyvtár működött a két világháború között…

A Vargha Damján Rektori beszédei c. könyv azért érdekes, mert a költő sógorának (Margitka pap öccsének) hagyatékából került Csorba könyvtárába: a később pappá szentelt, akkoriban még csak „szorgalmas ministráns” fiú kapta a „jószemű” pécsi rektortól. Vargha Damján nem csak rektor volt: igazi tanár is!

Ugyancsak Csorba könyvtárába került egy Velényi János által Csorba Győzőnének ajánlott könyv, Blazovich Jákó: A csend mélységeiből c. kötete is. Megható az ajánlás szövege: „+! Nővéremnek… Isten csendes vizeinek mélységére szállásom emlékére hűséges testvéri szeretettel. 1946 Húsvétján.” Ciprián, a paptestvér ekkor lett a zirci ciszterci rend tagja, hogy aztán majd 1950-ben elvigyék az ávósok Csorba házából, ahol akkor bujkált. Csorba Gyöngéd vizit című verse erről az elhurcolásról szól.

Csorbának a Pius Gimnáziumban töltött évekből is akad pár könyve, pl. egy Baják Mihály által összeállított görög nyelvű újszövetségi bibliaszemelvény-füzetecske. A füzet előszavából derül ki, miért is kapcsolom én a Piushoz ezt a szemelvénygyűjteményt.

A Piushoz kapcsolható értelemszerűen annak egyik évkönyve is, melyben Csorba Aeneis-fordítását találtam meg, melyet egy fordítói pályázatra készített, gimnazista korában. Én azt gondolom, most sem kellene szégyenkeznie miatta. (A költő kézírása erősen megváltozott egyetemi évei alatta, ez a kézirat azért is érdekes, mert az „iskolás” Csorba kézírását őrzi.)

Hasonló, de kicsit korábbi, elemi iskolai iskolai könyv az A Pécsi Állami Elemi Népiskolák értesítője az 1925-26. iskolai évről című kiadvány. Ebben Megtalálhatjuk Csorba osztályát a „Makár utcai állami elemi fiúiskola” című fejezetben a III/A osztálynál, a 78. oldalon. A fényképet kissé kinagyítva is közlöm: Csorba az ülő sor bal oldalán látható.

Van aztán olyan könyv is, amelynek történetét nem egyszerű, de nem is lehetetlen „visszafejteni”: Rédey Tivadar A Nemzeti Színház története című művéről van szó. Az elegáns kötésű könyv ajánlása: „Jékely Zoltánnak baráti szeretettel Rédey Tivadar„. A könyvben pedig, hogy még érdekesebb legyen, Márkus Emília színésznő Jékely Zoltánnak dedikált képe is megtalálható. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy Jékely Zoltán sok szállal Pécshez köthető első feleségének Pasteiner Évának könyvtárából került Csorbához a kötet. Pasteiner Éva 1943-ban elvált Jékely Zoltántól, 1944-ben Weöres Sándor mutatta be az akkor Pécsett élő Takács Jenő zeneszerzőnek, kivel hamarosan házasságot is kötött. Takács Jenő és Pasteiner Éva  aztán 1948-ban egy olasz tanulmányútról már nem tértek vissza Pécsre. Európa sok országában dolgoztak, Amerikában is hosszú ideig, végül Cinfalván, Takács szülőfalujában – ma Siegendorf – éltek, halálukig. Takács Jenő Csorba jó barátja, ő is és Pasteiner Éva is levelezett Csorbával. Lehetséges, hogy Pasteiner Éva adta a könyvet Csorbának.

Végül két igazi ínyencség a könyvtárból. Az egyiknek a történetét ismerem, a másikét nem. Tulajdonképpen nem is könyvekről van szó. Az állami cenzúra idején Hamvas Béla könyveit nem adhatták ki, művei kéziratban terjedtek. Két ilyen kéziratot találtam Csorba könyvtárában, mindkettőt hajtogatós dossziéban, A/4-es írólapon, gépelve. Az egyik az A bor filozófiája, a másik a Scientia sacra. A Bor filozófiájának története ismert: volt egy kedves könyvtáros kollégám, már régóta nincsen Pécsett, akinek az érdeklődési köre az ezoterika, miszticizmus, okkult tudományok felé „hajlott”. Akkoriban nehéz volt a témakörben könyveket szerezni, s ő engem kért meg, szereznék neki egy sor olyan kötetet, amit még nem tudott sehol felhajtani. A listán volt Svedenborg: Menny és pokol. Látottak és a hallottak szerint című könyve. Nos, ezt én valahol, már nem emlékszem hol, fölkutattam neki. Erre ő hálából nekem adta A Bor filozófiájának kéziratát. Amit aztán én továbbadtam Csorbának, aki meg is tartotta magának. (Persze, az én beleegyezésemmel;)) Ez tehát a proveniencia rövid története. Itt most, érdekességként közlöm a kézirat 1. oldalát, a Hogyan igyak című fejezet két oldalát (1. oldal; 2. oldal), a tárgymutató egy oldalát (érdekes meglátásai vannak ám Hamvasnak az ateistáról!) és a Szakirodalom c. oldalt.
Másképpen, de unikális a Koczián Sándor hátrahagyott versei c. kötet. Koczián Sándor Pécs tragikus sorsú költője, kiről még a pécsiek sem sokat tudnak, pedig Pécs frekventált utcájában még emléktábla is figyelmeztet erre a fiatalon elhunyt tehetséges költőre, kit Pécs Petőfijeként is „aposztrofáltak”.  A  költő 1870-ben halt meg, halála után egy évvel lelkes támogatói már kiadták hátrahagyott verseit. Nos, ez az 1871-es kis kötet – igaz meglehetősen „zilált” állapotban – megtalálható Csorba könyvtárában. (A kötet címlapja.) A kötetben lelkesítő hazafias versek is szerepelnek (mint pl. a kötet egyik nyitó verse a Szózat,) és olvasható benne a romantika teljes fegyvertárát felvonultató A bujdosó c. „történeti beszély„, egy „Széchenyi-díjjal jutalmazott pályamű is. Csorba könyvtárának ezt a kötetét pillanatnyilag egyetlen magyar on-line katalógusban sem találtam meg, mondhatjuk tehát, hogy a mai (2011. február 09.) internetes világ ezt a kötetet nem ismeri….

A Scientia sacra „történetét” nem ismerem, csak annyit tudok, hogy Csorba szerette és nagyra tartotta Hamvast. Vallomásaiban is beszélt róla, ezt fentebb idéztem is, halálakor pedig verset írt Meghalt Hamvas Béla címmel. Csorba maga készített két „címoldalt” is a kézirathoz: 1. címoldal („szennycímlap”;)), 2. címoldal. „Kedvcsinálóul” bemutatom a Harmadik könyv kezdő oldalát és tartalomjegyzékének első, ill. második oldalát, valamint az utolsó oldalt. Persze van a költőnek „rendes” könyve is Hamvastól, mint pl. A láthatatlan történet című kötet. (A könyv borítója; a könyv címoldala.)

Csorba könyvei közül aztán választhatunk úgy is, melyik volt a legkisebb, vagy a legnagyobb, legdíszesebb könyve. A legkisebb talán Puskin Dubrovszky című regénye (a könyv címlapja, a könyv borítója), legnagyobb és legdíszesebb meg talán az Arany János balladái c. Zichy Mihály kézírásával és illusztrációival készült album. (A kötéstábla, a címoldal, a tartalomjegyzék, a Rozgonyiné egy egészoldalas illusztrációja, a Vörös Rébék kezdő oldala, és a Pázmán egy oldala.)
Jó esély van rá, hogy a könyvtárban találok még a fentieknél érdekesebb könyveket – bár a két Hamvas-kéziratot nehéz lesz felülmúlni –, akkor majd még ideidézek néhányat.

Az már az eddigiekből is kiderülhetett, a könyvtár egy igen jelentős részét a költőnek küldött dedikált kötetek teszik ki. Szinte választani sem lehet közülük, mert majd mindegyikhez fűzhető történet, s mindegyik érdekes önmagában is, hiszen szerzőjének kézírását őrzi. Tervem, ha a Jóisten engedi, hogy az összes dedikálást és különleges könyvek fotóit is feltegyem a honlapra. Majd meglátjuk, mit sikerül megvalósítani ebből a tervből. (Ha rákeresünk a dedikálás szóra, addig is kiderül, mennyi dedikált könyv volt a könyvtárban, mi volt a dedikációk szövege, s hogy ezek a könyvek valóban a könyvtár nagyobb részét teszi-e ki?)

Ha a könyvtár egyes részeit szeretnénk elemezni, elég csak a dátumokat beütni (pl. 1942) a keresőbe és kiderül, melyik „évjáratból” mennyi könyv került Csorbához.

(De ezt majd csak azután mondom meg, és elemzem, ha készen lesz a teljes katalogizálás;)))

Azt már említettem, hogy a költő vigyázott a könyveire: ez is tükröződik a katalógus „leíró” részében: a Csorba-ház felső szintjén volt, nagyjából a 70-es évek elejétől a gyűjteménybe került könyvek állapota jó, vagy kiváló „minősítést” kapott. A költő régi könyvei közül a költözések, a „természetes” öregedés, a rossz tárolási körülmények miatt sok van rossz állapotban, ezeken sajnos jószerint csak egy új kötés és jó helyen történő tárolás segíthetne.

Hogy mi történt a költő halála után a könyvekkel, arról már írtam: több helyre kerültek, de megvannak, vigyázunk rájuk, amennyire erőnkből telik, s talán egyszer egyben is lehet majd látni őket megint.

A katalógusról

Végül pedig – lássuk (újra) a medvét! – három file Csorba könyvtárának katalógusából:

  Csorba könyvek a Csorba Emlékszobában, a Pécsi Tudásközpontban (255 tétel)  >>>
Csorba könyvek a Csorba Emlékszobában, a Pécsi Tudásközpontban, 2. rész (70 tétel)  >>>
Csorba könyvtára (505 tétel) >>>

A bevezetőben szereplő szerzők, személyek   

A kötetek leírása kicsivel (néhol sokkal) bővebb, mint a hagyományos könyvtári leírás: minden példány állapotáról, dedikációkról, tulajdonbejegyzésekről, provenienciáról is adatot veszek fel. Emiatt aztán némelyik tétel kicsit hosszú lesz. Mint pl. ezek:

1.       „[Biblia] Újszövetségi Szentírás a Vulgata szerint / Káldi György S. J. nyomán az eredeti szövegre átd., bevezetésekkel és jegyzetekkel ellátta a Szent István Társulat Szentírás-Bizottsága. – Bp. : Szt. István Társ., 1923. – 675 p. ; 13 cm. – Fűzött, a papírborító, a szennycímlap és a címlap szakadt, a gerinc levált, de az oldalak épek, nem szakadtak ki a fűzésből. – Proveniencia ismeretlen.

2.       [Római kalauz]. – [1933-1947.]. – 628 p. – 19 cm. – Nem nyomdai fv. kötésben, jó állapotban. – Címoldal, kolofon, kiadási adatok hiányoznak. – A cím a szennylap rectóján Csorba Győző írásával. – A kötet az OSzK online katalógusa alapján a következő könyvvel azonosítható: Pállfy Erzsébet: Cézárok, pápák, Mussolini Rómája : Séták az örök városban / grófnő Pállfy Erzsébet. – Bp. : Élet, 1938. – 628 p. ; 19 cm. – A szennylap verzójának bal felső sarkában Csorba kézírása 6 sorban: „Dr. Csorba Győző Roma Accadmia d’ Ungheria Via Giulia 1. IV. 25. Pécs Nagyvárad u. 10.”. – Az 5-6. sor („Pécs, Nagyvárad u. 10”) másféle tintával, utólag hozzáírva. – Proveniencia ismeretlen.

3.       [Wagner Ferenc: Universae phraseologiae latinae corpus… linguis hungarica, et slavica locupletatum / átdolg. Verseghy Ferenc. – 3. kiad. – Buda, 1822]. – 1524, 83 p. ; 22 cm. – Címoldalak hiányoznak. – A szerző és a cím a gerinccím, az átdolgozó pedig a Lectori benevolo szövege alapján állapítható meg. – A []-ben írt adatokat Sági István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete c. műve alapján közlöm. (p. 103) [http://epa.oszk.hu/00000/00021/00172/pdf/096-116.pdf]. – A kötet tartalmazza az Index diffusior vocum barbarum aut minus elegantium, quibus significationes Latinae, Hungaricae, Germanicae, ac Slavicae brevibus subjiciuntur c. függeléket. – A könyvben a lapok között egy a könyvhöz tartozónak látszó, kettévágott, szakadt, megcsonkított címlap található. – A címlapon levő adatokat betűhíven közlöm, a leszakadt szövegrészeket pedig, ahol a Sági-féle közlés lehetővé teszi, [ ]-ben. A Sági-féle leírásból kimaradt és a leszakított részek miatt is hiányzó adattöredékeket […]-tal jelölöm.] „Universae phraseologiae lat[inae] corpus congestum A P. Francisco Wagner E S. […] secundis uris a quopiam ejusdem societ[…] Sallustiana, Caesaelana, Liviana, Cornelia[…] et aliis phraseologiis demum linguis hungarica, germanica et sl[avica] locupletatum. Editio tertia novissimis curis[…]. Budae. Tipys typographiae Regiae Univers. Hungaricae. 1822. – A címoldalon felül, baloldalt, kék ceruzával kézírás: „8° 3969”, jobb oldalon pedig bélyegzőgéppel nyomott szám: „29137”. A címlap hátoldalán négyszög alakú leltárbélyegzőben a következő szöveg olvasható: „Leltári szám: 12929 Leltároztatott: 1926. I. hó 11 n.” Az álló betűk a bélyegző részei, a dőlt betűs dátumokat tintával írták a bélyegzőbe. A bélyegző mellett egy nagy, tollal írt „K” betű van. A lap tetején baloldalt ceruzával: „Olv. 1219.” A tulajdonbélyegző valószínűsíthető helye ollóval csúnyán kivágva. A címoldalon a cím alatt olvashatatlan beírások ceruzával és tintával. – Jó állapotban, eredeti félbőr kötésben. – A függelék (és a könyv) utolsó lapjának alját a szöveg utolsó sora alatt levágták. – Ugyanezen utolsó lap üres verzóján, az oldal aljától fölfelé az 1900-as évek elejére jellemző kalligráfiájú ceruzás kézírás látható, három sorban: „Horváth Ferdinand, Rohonczy György Jó barátok Gazemberek Akasztófa virágok.” Az utolsó két szó a szövegre merőlegesen helyezkedik el, a lap alja felé. – A szennylap rectóján a „Rohonczy” név olvasható. – Proveniencia ismeretlen.

A fentiekből néhány „szabály” jól kiolvasható, de azért kénytelen vagyok részletezni a leírásnál alkalmazott formát, mert az nemcsak bővebb, mint a könyvtári leírások, hanem a hagyományos bibliográfiák leírásaitól erősen különbözik:

      a leírásokat általában késő este, utólagos ellenőrzés nélkül készítem, ezért azokban elütés, az alábbi szabályoktól néhány eltérés előfordulhat, ezeket utólagos átnézés, ellenőrzés során igyekszem javítani, de kérem, ha talál ilyent, a pinter2laszlo kukac gmail.com címen jelezze nekem!

      a leírást – egy-két eltéréssel – a könyvtári címleírási szabványok szerint készítem, a szabályoknak megfelelő adatcsoportok, adatok és központozási jelek alkalmazásával,

Ø       a fenti példákban és a magyarázatban az egyértelműség végett a központozási jeleket félkövérrel és 14-es betűmérettel írom,

Ø       az adatcsoportokat . – (pont gondolatjel) kombinációval választom el egymástól, a . (pont) előtt nincs szünet, viszont a – (gondolatjel) előtt és után is van szünet,

Ø       általános szabály, hogy a . (pont) , (vessző) ? (kérdőjel) ! (felkiáltójel) írásjelek előtt soha nincsen szünet, utánuk igen, míg a : (kettőspont) ; (pontosvessző) / dőltvonal – (gondolatjel)  ( ) (kerek zárójelpár) és a [ ] (szögletes zárójelpár) előtt és után is mindig van szünet,

Ø       azokat az adatokat, amelyeket nem a könyvből, hanem pl. a Magyar Nemzeti Bibliográfiából, könyvtári katalógusokból egészítettem ki, [ ] szögletes zárójelpárban közlöm, pl.

o         [Wagner Ferenc: Universae phraseologiae latinae corpus… linguis hungarica, et slavica locupletatum / átdolg. Verseghy Ferenc. – 3. kiad. – Buda, 1822].

Ø       az első adatcsoport első adatként a szerző nevét adom meg, így a szöveg szerkesztése és a Csorba-könyvtárban megtalálható azonos szerzőktől származó kötetek egymás mellé sorolása egyszerűsödik,

Ø       a szerző nélküli, gyűjteményes kötetek esetében a dőltbetűvel írt címmel kezdem a leírást,

Ø       a szerzős és a szerző nélküli kötetek leírása egyetlen, a számítógép által alkotott betűrendben követi egymást, tehát a [ – szögletes zárójellel kezdődő leírások a betűrend elejére kerülnek, ezeket követik a névelős (a, az) címek, s pl. a szerző nélküli idegen nyelvű névelőzékes címek is a névelőhöz sorolódnak (das, der, die)

Ø       minden leírás autopszia alapján készült

Ø       Az adatcsoportok a következők:

o         szerző és cím adatai

·          a leírást a szerző nevével kezdem (kiemelés: félkövér, dőlt), majd : (kettőspont) után a címet közlöm, normál betűkkel (a címleírási szabvány szerint elől következne a cím, csak utána / (dőltvonal) mögött a szerző),

·          a szerző nélküli gyűjteményes kötetek esetében a dőltbetűvel írt címmel kezdem a leírást

·          cím után alcím és egyéb címadatok következnek : (kettőspont) központozási jel, vagy , (vessző) írásjel után (évszámok esetében a : helyett vesszőt használok), pl.

o         Csanádi Imre: Egy hajdani templomra : Válogatott és kiadatlan versek, 1936-1988. – (Mint látszik, a szerző után következő kettőspont előtt nincsen space (szünet, leütés), viszont leírási szabályoknak megfelelően a főcímet az alcímtől elválasztó kettőspont előtt már van, s az adatcsoport lezárására, ugyancsak a szabályoknak megfelelően, a . – (pont, szünet gondolatjel) kombinációt használom.)

·          amennyiben a szerző nevét a kötet nem az egységes formában, mai helyesírásunk, átírási szabályaink szerint közli, akkor a könyvben használt névváltozatot a cím közlése után megismétlem, de ilyenkor már a szabályoknak megfelelően a közlés előtt / (dőltvonal) jelet alkalmazok, pl.

o          Byron, George Gordon: A kalóz / írta Lord Byron. –  

·          amennyiben többféle szerzői minőséget sorol fel a forrás, a szerzőket ; (pontosvesszővel) válaszom el, s a szabályoknak megfelelően a ; előtt és után is szünetet tartok

o         Berczeli A. Károly: Új olasz költők / – – műfordításai ; Gerevich Tibor előszavával ; Kontuly Béla rajzaival. –

·          ha a szerzői minőséget valamilyen szóval körülírják a címoldalon, de a szerző nevét a szabályoknak megfelelően adják meg, akkor leírom a szerzői minőséget, a név megismétlése helyett viszont – – kombinációt alkalmazok, pl.

o         Czukor Károly: A relativitás elve / írta – – . – 2. bőv. kiad. – [és ld. még előző páldát is!]

o         vagy pl. Cserép József: Homerosi görög nyelvtan : Alak- és mondattan : A Homeros olvasásával […] / összeáll. – – .

·          fenti példából az is látszik, ha a könyvnek több alcíme van, az alcímeket is : választja el egymástól

mindegyik adatcsoportot a . – központozási jel nyitja, ill. zárja le!

o         kiadás adatai pl.

            . – 2. bőv. kiad. –

o         megjelenés adatai pl.

§           . – Bp. : Dick Manó, 1921. – (azaz első adat a kiadási hely, a második adat : után a kiadó, a harmadik adat pedig , után a kiadás éve

o         terjedelmi adatok

§           . – 72p., [6] t. : ill. ; 20 cm. – (azaz első adat az kötet oldalszáma, majd , után az esetleg külön számozott lapok – pl. táblák – feltüntetése, a második adat : központozási jel után az ill. rövidítés (ha van illusztráció), míg ; központozási jel után a harmadik adat a könyv magassága cm-ben)

o         sorozat adatait kerek zárójelpárban közlöm

§           . – (Magyar Szemle könyvei / szerk. X. Y. ; 11.). – (a zárójelpárt természetesen megelőzi a . – adatcsoport elválasztó jelpár, ha a sorozatnak van szerkesztője azt / után közlöm, végül ; után a sorozaton belül a sorozati számot közlöm, ha van)

o           ISBN kötés

§           ISBN 963 15 423 6 fűzött v. kötött (az utolsó szám és a kötésre vonatkozó jelzés előtt nincsen központozási jel, csak szünet!), a kötésre vonatkozó adatot ilyenkor kisbetűvel írom. (Amennyiben nincsen ISBN – 1976 előtti kiadású könyvek – abba az adatcsoportba csak a kötésre vonatkozó megjegyzés kerül, ilyenkor azt nagybetűvel írom.)

o         megjegyzések lehetnek pl.

§           a kötet írásainak műfaja (ha az a címből vagy az alcímből nem derül ki)

§           a kötet állapotára vonatkozó megjegyzés (Jó állapotban stb.)

§           az állapot részletező leírása (első és hátsó borító leszakadt stb.)

§           dedikálás és egyéb kézzel írt bejegyzések (pl. Csorbának a kötet megköszönése időpontjára vonatkozó bejegyzései, melyeket szinte mindig két-négy sorban írt a borító belső oldalának bal felső sarkába, nagyon apró betűkkel) (a beírások szövegét dőltbetűvel írom, az aláhúzásokat és a betűszíneket jelölöm, a dedikálások szövegét mindig betűhíven írom, akkor is, ha a dátum esetében az évszámok, hónapok száma, napok száma után hiányzik a . – pont -)

§           tulajdonbejegyzések (pl. bélyegzők, régebbi tulajdonosok vagy Csorba tulajdonbejegyzései, ex librisek leírása)

§           ismeretlen proveniencia bejegyzése (akkor is ezt a szót használom, ha az előző tulajdonos nevét ismerem, de azt nem tudom, a könyv hogyan került Csorba könyvtárába, tehát a meghatározás nem egészen szabatos, de jobbat nem találtam!)

§           minden egyéb a könyv fizikai és szellemi részére vonatkozó megjegyzés, pl. a nyelv megjelölése a későbbi könnyebb visszakeresés érdekében

          a leírás végén, a leírásétól eltérő  betűtípussal (monotype corsiva), a könyvek téma szerinti elemzését is segítendő, tárgyszavakat írok (ezt a későbbi leírásoknál kezdtem el, pótolni fogom a korábbi leírásoknál is)

§           a megjegyzéseket szintén . – kombinációval választom el egymástól, kivéve, ha azok ugyanarra a megjegyzéscsoportra vonatkoznak, pl. a könyv állapotára

o             A kiadók nevét hosszabban és pontosabban írom le, mint az katalógusokban szokásos, igyekszem mellőzni a rövidítést, hogy egy-egy kevéssé ismert kiadó neve pontosan beazonosítható legyen, kivéve a kiadó típusának rövidítését: Kiadó = K.; Könyvkiadó = Könyvk.; Nyomda = Ny.; Részvénytársaság = Rt.

     További rövidítések lehetnek: bővített kiadás = bőv. kiad. ; térkép = térk.; különlenyomat = klny.; szerkesztette, szerkesztették: szerk.; összeállította, összeállították: összeáll.; fordította,  fordították: ford.;

Ø       Hogy egyértelmű legyen, a könyv mely részén mit értek, idemásolok egy vázlatos rajzot >>> 

Ady Endre	Lázár Ervin
Andersen, Hans Christian	Lombroso, Cesare
Babits Mihály	Mezsirov, Alekszandr Petrovics
Baják Mihály	Martyn Ferenc
Bárdosi Németh János	Mohamed próféta
Bartók Béla	Móricz Zsigmond
Batári Gyula	Németi Kálmán
Berczeli Anzelm Károly	Nietzsche, Friedrich
Bertha Bulcsu	Pálinkás György
Bertók László	Pállfy Erzsébet
Blazovich Jákó	Pázmány Péter
Boros István	Péterfy Jenő
Boccaccio, Giovanni	Petőfi Sándor
Brecht, Bertolt	Platón
Byron, Georg Gordon Noel	Powys, John Cowper
Cervantes Saavedra, Miguel de	Proust,Marcel
Czukor Károly	Puskin, Alekszand Szergejevics
Csanádi Imre	Rédey Tivadar
Cserép József	Reichenbach, Karl Freiherr von
Dante, Alighieri	Rilke, Reiner Maria
Egry József	Rousseau, Henri
Eötvös József	Sage, Michel
Ferenczy Béni	Schöpflin Aladár
Fodor András	Sági István
Fülöp Kálmán	Surján Miklós
Galsai Pongrác	Shakespeare, William
García Lorca, Federico	Svedenborg, Emanuel
Gerevich Tibor	Swift, Jonathan
Goethe, Johann Wolfgang	Szabó Ede
Guarinus, Veronensis	Szántó Tibor
Hamvas Béla	Szeghy Ernő
Hatala Péter	Szókratész
Határ Győző	Szűcs Sándor
Heckenast Gusztáv	Takács Imre
Hegedűs István	Takács Jenő
Hélinant de Froidmont	Takáts Gyula
Homeros	Tandori Dezső
Janus Pannonius	Tersányszky Józsi Jenő
Jékely Zoltán	Thiery Árpád
Jókai Mór	Tolsztoj, Lev Nyikolajevics
József Attila	Török Gyula
Justh Zsigmond	Tüskés Tibor
Kalász Márton	Vargha Damján
Káldy György	Várkonyi Nándor
Károlyi Amy	Vasadi Péter
Kaufer Etti P.	Vay Ödönné Wurmbrand Adelma
Komjáthy Jenő	Vergilius, Maro Publius
Konfucius (Kung-Fu-Ce)	Verseghy Ferenc
Kontuly Béla	Wagner Ferenc
Kopányi György	Weöres Sándor
Krúdy Gyula	Zichy Mihály