Kakasszót várva

           KAKASSZÓT VÁRVA

Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva,
midőn a test levében hánytorog,
s kelnek zugaiból időtlen bánatok,
botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába,
pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve,
a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz:
fogadja a szív rebbenő türelme
a kényszerű leckéztetést.

Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók.
Az életté kitágult pillanatban
a két határ egymásba csattan,
vallatja a kezét magasba tartót,
ki magát már megadná kegyelemre,
de nincs, aki kegyelmet adjon.
Kakasszót vár, hogy űzze szerte
lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. −

Inkább álom! Tünékeny szövetében
a katasztrófák is ragyognak.
Inkább álom! Kiűzetés előtti éden
a rendelt kárhozottnak,
holott a szem, a száj, a fül
dolgát nyomok nélkül végezheti,
s a világot, mely visszavárja rendületlenül
nyugton felhők közé eresztheti.