LÁNYOK
Ez énekelt, az arcát tárta a
fogyó fénynek, melyből a hegy gerince
leszelt már jókorát. Az árny fala
a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse,
szél bújt elő a fűzfák rejtekéből
nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen.
A part kisült-füvű meredekéről
a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen.
És régi törzsek nőttek, régi lomb,
és régi szél és régi alkony éledt,
s belőlem régi álom, régi gond
bontott egy régi képet, régi képet.
