ÉNEK 1944-BEN    

Se házakat, se terveket ne építs: 
    inog a föld, és inog az idő, 
papírrá váltak a kövek s a téglák,   
   holdbéli szóvá a jövő.          

Vermekbe sem bújhatsz, sem álmaidba, 
   a rétre sem futhatsz, a hegyre se:    
a láthatatlan iszonyat feléd nyúl,      
   s ezer karján ezer keze.          

Rideg szigorral zárulj önmagadba, 
   részvétlenül nézd önnön koponyád,   
végtagjaid hiányos, sárga vázát,
   bordáid domború sorát.

Békülj, nyugodjál, kushadj, mint a szikla,
    légy szikla, mely nem él, csak létezik,
s a robbantó vagy mállasztó erőre
    csak új formába öltözik.  

Most az kegyes magához, ki kegyetlen,
    az marad meg, ki elrontja magát,           
ki nyálát sem nyeli le, az lakik jól,                 
    s ételbe nem mártja fogát.                

(Összegyűjtött versek. – Bp. : Magvető, 1978. – p. 107-108.)