Erdő

                                   ERDŐ 

A kicsi vad retteg a nagytól, a még nagyobbtól fél a nagy,
a rettegés a fő-fő törvény az erdő lombjai alatt.
Nem otthon az odú, a fészek: ravasz búvóhely, gyönge vár;
kevés a föld a bujdosónak: a víz, a lég, a földi sár,
mind-mind kell, és kevés az izmok munkája s az érzékeké,
a test megannyi porcikája áll a halálos vész elé.
Nincs éjszaka, és nincsen nappal: a gyomor folyton kér, emészt,
nem a pihent tagok: szorongás idézi meg az ébredést.
Farkasul farkas, őzül őz vagy rigó rigóul sosem él:
belső parancs helyett a sorsát rángatja külső szenvedély.
Ugatna bátran sárga holdra, vagy jókedvére játszanék,
vagy végigfújná kedve telvén akármi hosszú énekét,
ha hordozhatná úgy a lényét, miként a sejtek rendelik:
másokkal és nem mások ellen állítva föl hadrendjeit,
ó, akkor – bár a száj csukottan –, az öröm égig verne fel,
és hallaná a hűs magasság: az erdő zengőn égre kel.
Most átkot hall, nyögő kesergést, véget-nem-érő jajgatást,
és innen, onnan, mindenünnen szívtépő, dermedt hallgatást.
Erdőben erdőé a törvény, s törvény a karom és a fog:
haljon meg aki fél, ki nem fél, gyilkoljon, így tán élni fog.

1944                      

 

(Összegyűjtött versek. – Bp. : Magvető,1978. p- 104-105.)